3,109,074 views • 17:52

[Őszentsége Ferenc pápa A felvétel a Vatikánban készült a TED2017 konferencián.]

Jó estét kívánok. Vagy jó napot, nem tudom, hány óra van ott! Időponttól függetlenül örülök, hogy részese lehetek a konferenciának. Nagyon tetszik a címe – – "A jövőbeli te" –, – mert miközben a holnapra tekint, már ma párbeszédre hív minket: meghív, hogy "egymást" szólítsuk meg a jövőbe nézve, "A jövőbeli titeket", a jövőt ti hozzátok létre, találkozások hozzák létre, mert az élet a kapcsolatokon keresztül zajlik. Hosszú élettapasztalat erősítette bennem azt a meggyőződést, hogy valamennyiünk léte összekapcsolódik a többiekével: az élet lényege nem a múló idő, hanem a találkozás ideje.

Amikor szenvedő betegekkel, szebb jövő reményében szörnyű nehézségekkel szembenéző menekültekkel, rabokkal, akik a pokol szenvedését hordják szívükben, és főleg fiatal munkanélküliekkel találkozom és hallgatom őket, akkor gyakran eltűnődöm: "Miért ők, és miért nem én?" Én is menekült családba születtem: édesapám, nagyszüleim, mint az olaszok közül sokan, Argentínába emigráltak, és megismerték a nincstelenek sorsát. Én is könnyedén lehetnék ma a "számkivetettek" között. Ezért mindig ugyanaz a kérdés marad a szívemben: "Miért ők, és miért nem én?"

Mindenekelőtt örülnék, ha ez a találkozó segítene nekünk emlékezni arra, hogy mindannyiunknak szükségünk van egymásra, egyikünk sem egy sziget, senki sem autonóm, független lény, elkülönülve a többiektől. Csak együtt építhetjük a jövőt, senkit nem zárhatunk ki. Gyakran bele sem gondolunk, de minden összekapcsolódik, és meg kell gyógyítanunk a kapcsolatainkat: a kemény előítéletet, amit a szívemben táplálok fivéremmel vagy nővéremmel szemben, a seb, amit nem kezeltek, a bűn, mely nem nyert bocsánatot, a gyűlölködés, ami csak megbetegít – mind egy-egy darabka háború, amit magamban hordok, mind egy-egy tűzfészek a szívemben, melyet el kell oltani, mert ne lobbants tüzet, és ne hagyj hamut magad után.

Manapság sokan közülünk láthatóan nem hisznek a boldog jövőben. Ezeket a félelmeket komolyan kell venni. De legyőzhetők. Felülemelkedhetünk rajtuk, ha nem zárjuk magunkra a külvilág ajtaját. A boldogság ugyanis csak ajándékként tapasztalható meg – annak ajándékaként, amikor minden rész összhangban van az egésszel. Még a tudomány is – és ti jobban tudjátok, mint én – egy olyan valóságértelmezést kínál, melyben minden dolog összeköttetésben és folyamatos kapcsolatban áll egymással.

Ezzel elérkeztem második üzenetemhez. Milyen csodálatos lenne, ha a tudományos és technológiai fejlődés gyarapodásával egyre növekvő társadalmi egyenlőség és összetartás is együtt járna! Milyen csodálatos lenne, ha távoli bolygók felfedezése közben újra felfedeznénk körülöttünk élő fivéreink és nővéreink szükségleteit is! Milyen csodálatos lenne, ha a testvériség, ez a gyönyörű, és néha kellemetlen szó nem szűkülne csupán szociális támogatásra, hanem alapmagatartássá válna politikai, gazdasági, tudományos szinten, támogatnák egymást az egyének, a népek és az országok! Csak a testvériségre, az igaz szolidaritásra neveléssel győzhetjük le a "hulladék kultúráját", ami nemcsak az ételt és az árucikkeket jelenti, hanem elsősorban azokat az embereket, akiket kirekesztenek a technológiai-gazdasági rendszerek, melyek középpontjában az emberek helyett árucikkek állnak, anélkül, hogy észrevennénk.

A szolidaritás olyan szó, amit sokan szívesen kitörölnének a szótárból. A szolidaritás azonban nem automatikus mechanizmus, nem programozható vagy szabályozható, hanem mindannyiunk szívéből születő szabad válasz. Igen, szabad válasz! Ha megértjük, hogy életünk oly sok ellentmondás között is ajándék, hogy a szeretet az élet forrása és értelme, hogyan fognánk vissza a belső késztetést, hogy jót tegyünk embertársainkkal?

Aktív jócselekedeteinkhez emlékezetre, bátorságra és kreativitásra van szükségünk. Úgy tudom, hogy a TED-nél számos igen kreatív ember gyűlt egybe. Igen, a szeretet kreatív, konkrét és találékony reagálást kér. A jószándék és a szokásszerű formulák nem elegendőek, ezek gyakran csak lelkiismeretünk megnyugtatására szolgálnak. Segítsünk egymásnak emlékezni arra, hogy embertársaink nem statisztikai adatok vagy számok: mindenkinek van arca, A "te" mindig egy valós egyén, felebarátunk, akinek gondját kell viselni.

Jézus egyik példabeszédében segít nekünk megérteni a különbséget azok közt, akik nem törődnek másokkal, és akik gondoskodnak róluk. Valószínűleg már ismeritek az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet. Amikor megkérdezték Jézustól: "Ki a felebarátom?" azaz "Kiről kell gondoskodnom?" – ő elmesélte ezt a történetet egy emberről, akit a rablók megtámadtak, kifosztottak, megvertek, és félholtan ott hagyták az út szélén. Meglátta két nagy tekintélyű ember, egy pap és egy lévita, de megállás nélkül tovább mentek. Később arra járt egy szamaritánus, aki egy megvetett etnikumhoz tartozott. Ahogy meglátta a földön fekvő sebesültet, nem ment el mellette, mint a többiek, nem vette őt semmibe, hanem megesett rajta a szíve. Megszánta őt, és ez a könyörület konkrét tettekre sarkallta: olajat és bort öntött a gyámoltalan ember sebeire, elvitte egy fogadóba, és saját pénzén kifizette az ellátását.

Az irgalmas szamaritánus története a mai emberiesség története. Az emberek útja mellett sebesültek hevernek, miközben minden a pénz és tárgyak körül, nem pedig az emberek körül forog. Gyakran azok, akik magukat "jótevőnek" tartják, nem törődnek másokkal, emberek ezreit, egész népeket hagynak az út szélén heverni. De olyanok is akadnak, akik új világot hoznak létre azzal, hogy gondoskodnak másokról, akár saját költségükre is. Kalkuttai Teréz anya azt mondta: csak úgy szerethetünk, ha megfizetjük az árát.

Oly sok a feladatunk, és ezt együtt kell megtennünk. De hogyan tegyük meg, a sok belélegzett rosszal? Istennek hála, egyetlen rendszer sem képes megsemmisíteni a nyitottságot a jóra, az együttérzésre, azt a képességet, hogy szembeszálljunk a gonosszal, mely mélyen a szívünkben gyökerezik. Most azt mondhatjátok: "Ezek szép szavak, de én nem vagyok az irgalmas szamaritánus, sem kalkuttai Teréz anya." Épp ellenkezőleg: mindannyian értékesek vagyunk; Egytől egyig pótolhatatlanok vagyunk Isten szemében. A konfliktusok sötétjében mindannyian lehetünk égő gyertyák, amik arra emlékeztetnek, hogy a fény győzedelmeskedik a sötétség felett, nem pedig fordítva.

Mi, keresztények a jövőt úgy is hívjuk: reménység. Remélni nem azt jelenti, hogy naiv optimisták vagyunk, akik nem veszünk tudomást az emberiség tragédiáiról. A remény a szív erénye, mely nem zárkózik be a sötétségbe, nem merül el a múltban, mely nemcsak elboldogul a jelenben, hanem képes meglátni a holnapot is. A remény a jövőre nyíló ajtó. A remény az élet alázatos, rejtett magja, mely idővel terebélyes fává növekszik. Mint a láthatatlan kovász, mely az egész tésztát megdagasztja, mely ízt ad az egész életnek. És olyan sok mindent tehetünk, mert elég egy reményből táplálkozó villanásnyi fény, hogy porrá zúzza a sötétség pajzsát. Elég egyetlen ember, hogy legyen remény, és ez az ember te is lehetsz. Aztán lesz egy másik "te", meg még egy, és így lesz belőlünk "mi". Tehát a remény akkor kezdődik, amikor már "mi" vagyunk? Nem, a remény "veled" kezdődik. Amikor már "mi" vagyunk, akkor egy forradalom kezdődik!

A harmadik, és egyben utolsó üzenet, amit szeretnék ma itt megosztani, az éppen a forradalomról szól: a gyengédség forradalmáról. Mi a gyengédség? A közeledő és valósággá váló szeretet. Egy mozdulat, ami a szívből indul, és szemünkbe, fülünkbe, kezünkbe érkezik. A gyengédség az, amikor arra használjuk a szemünket, hogy meglássunk másokat, arra használjuk a fülünket, hogy meghalljunk másokat, hogy meghalljuk a gyerekek, szegények, jövőtől rettegők kiáltását; és meghalljuk közös otthonunk, beteg és szennyezett földünk csendes kiáltását. A gyengédség az, amikor arra használjuk kezünket és szívünket, hogy másokat megnyugtassunk, törődjünk velük.

A gyengédség a kisgyermekek nyelve, akiknek szüksége van a másikra. Egy kisgyermek szeretete édesanyja és édesapja iránt érintésükön, tekintetükön, hangjukon és gyengédségükön keresztül növekszik. Szeretem hallgatni a szülőket, ahogy kisbabájukhoz beszélnek, maguk is kisgyermekké válnak, úgy beszélnek, mint a kisbabájuk. Ez a gyengédség: alkalmazkodni a másik szintjéhez. Isten maga is leereszkedett Jézus képében, hogy egy szinten legyen velünk. Ez az irgalmas szamaritánus útja. Ez Jézus útja, aki leszállt közénk, és egész emberi létét az igaz szeretet nyelve járta át.

Igen, a gyengédség olyan út, melyen a legbátrabb, legerősebb férfiak és nők járnak. A gyengédség nem gyengeség; a gyengédség erő. A szolidaritás útja, az emberiesség útja. Kérem, engedjék meg, hogy világosan kimondjam: minél nagyobb hatalmunk van, minél nagyobb hatással vannak cselekedeteink az emberekre, annál felelősebbek vagyunk azért, hogy alázatosan cselekedjünk. Ha nem tesszük, a hatalom tönkretesz, és mi is tönkreteszünk másokat. Argentínában van egy mondás: "A hatalom olyan, mint éhgyomorra gint inni." Fejünkbe száll, megrészegít, elveszítjük az egyensúlyunkat, és végül ártunk magunknak és másoknak, ha nem járul hatalmunkhoz alázat és gyengédség. Alázattal és konkrét szeretettel viszont a legmagasabb és legerősebb hatalom is szolgálattá válik, és jóságot terjeszt.

Az emberiség jövője nem kizárólag a politikusok, felső vezetők, nagyvállalatok kezében van. Igen, hatalmas a felelősségük. De a jövő elsősorban azok kezében van, akik felismerik a másikban azt, hogy "te vagy", és önmagukban, hogy a "mi" részei. Szükségünk van egymásra. Ezért kérem, gondoljanak rám is gyengédséggel, hogy teljesíthessem a rám bízott feladatot a többiek javára, mindenki, mindnyájatok, és mindannyiunk javára. Köszönöm.