Amy Cuddy
54,971,183 views • 21:02

Azzal szeretném kezdeni, hogy mutatok Önöknek egy ingyenes, technológiamentes praktikát, amihez mindössze annyit kérek, hogy két percre változtassák meg a testhelyzetüket. De mielőtt beavatom Önöket, szeretném azt kérni itt és most, hogy vizsgálják meg a testüket, hogy mit csinálnak vele. Hányan húzódnak éppen össze valamiféleképpen? Lehet, hogy épp összegörnyedt, keresztbe tette a lábát, összefonta a karjait. Néha így kapaszkodunk a karjainkba. Néha így kinyújtózunk! (Nevetés) Látom ám! (Nevetés) Szeretném, ha megfigyelnék, hogy mit csinálnak éppen. Vissza fogunk térni ehhez néhány perc múlva, és abban reménykedek, hogy ha egy kicsit elsajátítják ezt a trükköt, akkor az jelentős mértékben megváltoztathatja életük menetét.

Szóval, lenyűgöz bennünket a testbeszéd, és különösképpen mások testbeszéde iránt érdeklődünk. Tudják, az érdekel bennünket, ami... tudják — (Nevetés) — azok a kellemetlen érintkezések vagy mosolyok, megvető pillantások, vagy esetleg egy igen fura kacsintás, vagy akár egy olyasmi is, mint egy kézfogás.

Narrátor: Itt érkeznek a 10-es számhoz, és nézzék ezt, a szerencsés rendőr kezet rázhat az Egyesült Államok elnökével! Ó, és itt következik a miniszterelnök? Nem. (Nevetés) (Taps) (Nevetés) (Taps)

Amy Cuddy: Úgyhogy egy kézfogás, vagy annak a hiánya azt eredményezheti, hogy hetekig csak arról beszélünk! Akár a BBC-ben, vagy a The New York Timesban is! Ezek szerint nyilvánvaló, hogy amikor a nonverbális viselkedésjelekre gondolunk, ill. testnyelvre — de társadalomtudósként persze nonverbális jelzéseknek nevezzük őket — egy nyelv, úgyhogy valójában kommunikációról van szó. Amikor kommunikációra gondolunk, emberi kapcsolódásokra gondolunk. Nos, akkor tehát mit közöl velem az Önök testnyelve? És az enyém Önökkel?

És több oka is van annak, hogy úgy higgyük, indokolt így tekintenünk a dologra. Így hát a társadalomtudósok rengeteg időt töltenek azzal, hogy a testnyelvünk hatásait vizsgálják, vagy más emberekéit, az ítéletekkel kapcsolatban. És bizony elsöprő ítéleteket és következtetéseket vonunk le a testnyelvből. Az ilyen megítéléseknek jelentőségteljes kimenetele lehet az életben, mint például: kit veszünk fel, léptetünk elő vagy kivel randizunk. Például ahogy Nalini Ambady, a Tufts Egyetem kutatója mutatja, hogy amikor az emberek megnéznek egy 30 mp-es néma klipet egy valódi orvos-páciens találkozásról, akkor az orvos kedvességéről alkotott képük előrejelzi, hogy vajon azt az orvost beperelik-e. Tehát nem sok köze van ahhoz, hogy vajon az orvos értett-e a dolgához vagy sem, hanem inkább ahhoz, hogy szimpatikus-e a személyisége, és milyen volt az interakciójuk. Még ennél is drámaibb, amit Alex Todorov mutatott ki a Princetonon, hogy a politikai jelöltek arckifejezésének egyetlen másodpercig tartó megfigyelése 70%-ban megjósolhatja a szenátusi és kormányzói választások eredményeit, és ezen kívül, — legyünk digitálisak — egy online egyeztetésnél az eltalált hangulatjelek eredményeképpen több előnyhöz juthatunk. Ha használjuk őket, de rosszul, az nem jó ötlet. Amikor a nonverbális jelekre gondolunk, akkor arra is gondolunk, hogy másokat hogyan ítélünk meg, ők hogy ítélnek meg minket, és mik ennek a következményei. Hajlamosak vagyunk azonban elfelejteni, hogy van még egy közönség, akire a nonverbális jeleink hatnak, és az mi magunk vagyunk!

Ugyanis ránk, magunkra is hatnak a saját nonverbális jeleink, a gondolatainkra, az érzéseinkre, és élettanilag is. Mely nonverbális jelekre gondolok itt? Társadalomtudós vagyok. Az előítéleteket tanulmányozom, és egy versengő üzleti iskolában tanítok, úgyhogy elkerülhetetlen volt, hogy felkeltse az érdeklődésemet a hatalom dinamikája. Nagyon elkezdett érdekelni a hatalom és a dominancia nonverbális kifejezéstára.

És mik a hatalom és dominancia nonverbális kifejezőeszközei? Nos, hát ezek. Az állatok birodalmában így kiterjeszkednek. Megnöveljük magunkat, kinyújtózunk, több teret foglalunk el, alapjában véve kinyílunk. Tehát a kinyílásról szól. És ez igaz az egész állati birodalomra. Nem csak a főemlősökre. És az emberek is ugyanezt teszik. (Nevetés) Akkor is ezt csinálják, amikor úgymond tartós hatalmuk van, meg akkor is, amikor pillanatnyilag érzik erősnek magukat. És ez utóbbi azért különösen érdekes, mert ez tényleg azt mutatja meg, hogy mennyire univerzális és ősi a hatalom kifejeződése. Ezt a kifejezést, amit egyébként büszkeségként ismerünk, Jessica Tracy tanulmányozta. Azt mutatta ki, hogy azok is akik látónak, és azok is akik vaknak születtek, ezt teszik, amikor fizikai versenyen győznek. Amikor átfutnak a célvonalon, és nyernek, az se számít, hogy soha nem láttak még senkit így csinálni. Ezt teszik. Tehát a kezek fenn, V alakban, az áll kissé felhúzódik. És mit teszünk, amikor gyengének érezzük magunkat? Épp az ellenkezőjét. Összezáródunk, becsukjuk magunkat. Összehúzzuk magunkat kicsire. Nem akarunk beleütközni a mellettünk lévőbe. Tehát még egyszer, az állatok és az emberek egyaránt ugyanazt teszik. És ez történik, amik összeeresztjük a hatalmat és a gyengeséget. Ilyenkor hajlamosak vagyunk arra, hogy amikor a hatalmi helyzetről van szó, akkor a másik nonverbális jeleit kiegészítsük. Azaz, ha valaki nagyon hatalmaskodóan viselkedik velünk, akkor hajlamosak vagyunk kicsire húzni magunkat. Nem pedig tükrözzük őket. Az ellenkezőjét tesszük, mint ők.

Figyelem ezt a viselkedést az osztályteremben is, és mit veszek észre? Hát azt, hogy az MBA-hallgatók is tényleg mutatják a nonverbális eszköztár egész skáláját. Vannak tehát olyanok köztük, akik alfa karikatúra számba mennek, akik amikor belépnek a terembe, azonnal középpontba kerülnek, még mielőtt az óra elkezdődne, mint akik tényleg maguknak akarják a teret. Amikor leülnek, akkor is így kiterjednek. Így felemelik a kezüket. Aztán vannak a többiek, akik szinte össze vannak roppanva, már akkor, amikor belépnek. Amint bejönnek, látjuk rajtuk. Lehet látni az arcukon, a testükön, és ahogy leülnek a székükre azonnal icipicire húzzák össze magukat, és így emelik fel a kezüket. Egy csomó dolgot észreveszek ezzel kapcsolatban. Az első nem fogja meglepni Önöket. Úgy tűnik függ a nemtől. Azaz, a nők sokkal hajlamosabbak arra, hogy ilyesmit csináljanak, mint a férfiak. A nők krónikusan sokkal gyengébbnek érzik magukat, mint a férfiak, úgyhogy ez nem meglepő. De a másik dolog, amit észrevettem, az, hogy úgy tűnik, összefüggésben van a részvételük mértékével is, és azzal, hogy mennyire jól teljesítenek. Ez pedig egy igen fontos kérdés egy MBA osztályteremben, mivel a részvétel adja az osztályzat felét.

Emiatt az üzleti iskolák komoly mértékű nemek közötti szakadékkal küszködnek. Jönnek ezek az egyformán kvalifikált férfiak és nők, és akkor itt vannak ezek az osztályzatbeli különbségek, ami nagyrészt a részvételnek tulajdonítható. Elkezdtem tehát azt firtatni, tudják, hogy rendben, így jönnek be ide, és részt vesznek. Lehetséges lenne, hogy rávegyük őket, hogy tettessék, és azáltal nagyobb mértékű lehetne a részvételük?

Úgyhogy a legfőbb munkatársam — Dana Carney, a Berkeley-ről — és én azt szerettük volna megtudni, hogy lehet-e ezt addig tettetni, amíg végül bele nem jövünk. Azaz, lehet-e egy kis ideig úgy csinálni mintha, és konkrétan megtapasztalni a viselkedés kihatását, ami miatt aztán erősebbeknek tűnünk? Tudjuk tehát, hogy a nonverbális jeleink vezérlik azt, ahogy mások rólunk gondolkodnak. Sok bizonyíték van erre. A mi kérdésünk azonban arról szól, hogy vajon a nonverbális jelek irányítják-e azt, ahogy magunkról gondolkodunk és magunkkal kapcsolatban érzünk?

Van már némi bizonyítékunk arra, hogy igen. Például, hogy mosolygunk, amikor örülünk, de akkor is, amikor kényszeredetten mosolygunk, mert egy ceruzát kell a szánkban tartanunk így, attól is jobb kedvűek leszünk. Úgyhogy mindkét irányban működik. Amikor hatalomról van szó, az is mindkét irányba működik. Amikor érzed, hogy van hatalmad, nagyobb valószínűséggel csinálsz így, ám az is lehetséges, hogy amikor csak tetteted, hogy hatalmas vagy, akkor is nagyobb valószínűséggel fogod magad úgy is érezni!

Úgyhogy a második kérdés az lett, tudják, hogy ha már tudjuk, hogy az elménk befolyásolja a testünket, vajon igaz-e az is, hogy a testünk is hat az elménkre? És amikor elmét mondok, a hatalommal bírók esetében, miről is beszélek? Hát gondolatokról és érzésekről, és amolyan élettani dolgokról, amik miatt a gondolataink és érzéseink keletkeznek, és az én esetemben ezek a hormonok. Én a hormonokat vizsgálom. Szóval, hogy is néz ki a hatalommal bírók elméje a gyengékkel összehasonlítva? Nos, a hatalommal bírók hajlamosak arra — nem meglepő módon —, hogy asszertívebbek, magabiztosabbak és optimistábbak legyenek. Érzik egész konkrétan, hogy győzni fognak, még a szerencsejátékokban is. Arra is hajlamosak, hogy elvontabban gondolkodjanak. Úgyhogy van egy csomó különbség. Többet is kockáztatnak. Rengeteg különbség van a hatalommal bíró és a hatalom nélküli emberek közt. Élettanilag pedig, még a két legfontosabb hormon is eltérést mutat: a tesztoszteron, ami a dominanciahormon, és a kortizol, ami a stresszhormon. Nos azt találtuk, hogy a főemlősök esetében a nagy hatalommal bíró alfa hímeknél magasabb a tesztoszteron szintje, és alacsony a kortizolé, és a hatalommal bíró, hatékony vezetőknek is magas a tesztoszteron és alacsony a kortizol szintje. Mit jelent ez? A hatalomra gondolván hajlamosak voltunk eddig csak a tesztoszteront nézni, hiszen az szól a dominanciáról. De valójában a hatalom azon is múlik, hogyan reagálunk a stresszre. Azaz olyan nagy hatalmú vezetőt akarunk, aki tényleg domináns, magas a tesztoszteron szintje, de erőteljesen reagál a stresszre? Valószínűleg nem, igaz? Azt az embert akarjuk, aki erőteljes, asszertív és domináns, de nem nagyon befolyásolja a stressz, egy laza fickó.

Szóval, tudjuk, hogy a főemlősök hierarchiájában, ha egy alfa át kell vegye az irányítást, ha egy személy át kell vegye az irányítást, és alfa szerepkörbe kerül nagy hirtelen, néhány napon belül annak az egyénnek a tesztoszteronszintje jelentősen felszökik, a kortizol szintje pedig jelentősen lecsökken. Megvan tehát ez a bizonyítékunk, arra is, hogy a testünk bizony képes alakítani az elmét, az arc területét mindenképp, és arra is, hogy a szerepbeli változások formálhatják az elmét. Akkor mi történik tehát, mikor szerep változásban van részed, ha mondjuk egész minimális szinten zajlik mindez, mint ez a kis pici manipuláció, apró beavatkozás? "Két percre", mondjuk, "szeretném, ha így állna, amitől majd úgy fogja érezni magát, mintha több hatalma lenne."

Ezt kértük tehát. Elhatároztuk, hogy hozunk embereket a laborba, és lefolytatunk egy kísérletet, ahol ezek az emberek két percre felvették ezeket a nagy hatalmú pozíciókat, vagy gyenge pozíciókat, és mindjárt mutatok Önöknek ötöt ezekből, habár csak kettőt alkalmaztunk. Ez az egyik. Még néhány. Ezt itt "Csodanő"-nek keresztelte el a média. Van még itt néhány. Tehát állhatunk, vagy ülhetünk is. Ezek itt pedig a kis hatalommal bíró pózok. Tehát bezárkózunk, kicsire húzzuk össze magunkat. Ez itt nagyon gyenge. Amikor megérintjük a nyakunkat, na akkor tényleg védjük magunkat! Tehát ez történik. Bejönnek, beleköpnek egy üvegcsébe, két percre megkérjük őket, hogy "Ezt, vagy ezt tegye." Nem néznek képeket a pózokról. Nem akarjuk őket befolyásolni a hatalom bármilyen koncepciójával. Hanem, hogy érezzék a hatalmat, igaz? Szóval két percig így csinálnak. Utána megkérdjük, "Mennyire érzi magát hatalma teljében?" egy adott skálán, aztán lehetőséget kapnak egy kis szerencsejátékra, majd veszünk egy újabb nyálmintát. Ennyi. Ennyi az egész kísérlet.

A következőket találtuk. A kockázattűrő képességnél, ami a szerencsejátékhoz kell, az derült ki, hogy nagy hatalmú pozíció helyzetben a jelöltek 86%-a játszik szerencsejátékot. Gyenge helyzetben pedig, csupán a 60% játszik, és ez elég komoly, szignifikáns különbség. A tesztoszteronnal kapcsolatban ezt találtuk: a hatalommal bíró emberek a belépés pillanatától nézve, egy kb. 20%-os növekedést tapasztalnak, a hatalom nélküliek pedig 10%-os csökkenést. Megint mondom: két perc, és ekkora változások állnak be! Itt van, amit a kortizollal kapcsolatban találtunk: a hatalommal bírók egy kb. 25%-os csökkenést, a kis hatalmúak pedig egy 15%-os növekedést tapasztalnak. Tehát két perc ilyen hormonális változásokhoz segít, ami az agyunkat alapjában véve vagy asszertívebbre, magabiztosabbra és kényelmesebbre konfigurálja, vagy tényleg olyanra, ami aktívan reagál a stresszre, és tudják, úgymond lezár. És mind tapasztaltuk már ezt az érzést, ugye? Tehát úgy tűnik, hogy a nonverbális jeleink nagyon is irányítják azt, hogy önmagunkról hogyan gondolkodunk és érzünk, azaz nemcsak másokkal kapcsolatosan, hanem saját magunkkal is! Valamint, a testünk az elménket is befolyásolja.

De a következő kérdés természetesen az, hogy vajon a néhány perces hatalmi pózolás tényleg képes az életünket értelmes módon megváltoztatni? Hiszen ez csak egy laboratóriumon belül történik. Csak egy kis feladat, csak néhány percig tart. Hol lehet ezt ténylegesen alkalmazni? Amivel persze törődtünk mi is. És úgy gondoljuk, hogy ami tényleg számít ebben, ahol ezt hasznosíthatjuk, azok az értékelő helyzetek, mint a fenyegető társas helyzetek. Ahol megmérettetsz, akár a barátaid által. A tiniknél, akár egy ebédlőasztal körül. Vagy lehet akár... van akinek egy felszólalás váltja ki egy iskolai vezetőségi ülésen. Jöhet ez egy rögtönzött beszéd esetében, vagy egy ehhez hasonló beszéd esetében, vagy akár egy állásinterjúnál. Arra jutottunk, hogy szerintünk, amivel a legtöbben képesek azonosulni, mivelhogy megtapasztalták már, az az állásinterjú.

Szóval nyilvánosságra hoztuk ezeket, amiket találtunk, és a média rákattant, és elkezdték rögtön, hogy "Ha állásinterjúra megyünk, akkor ezt kell csinálni, igaz?" (Nevetés) Hát tudják, hogy van ez, elszörnyedtünk, és rögtön mondtuk, hogy "Ó, te jó ég! Nem, nem, egyáltalán nem így értettük! Egy csomó oka van annak, hogy nehogy ezt csinálják!" Újra mondom, itt nem arról van szó, amikor másokkal beszélünk! Hanem ahogy magunkhoz viszonyulunk! Mit teszünk egy állásinterjú előtt? Ezt. Igaz? Ülünk. Nézegetjük az iPhone-unkat — vagy az Androidunkat, nehogy bárkit is kihagyjunk. Nézegetjük, — tudják — a jegyzeteinket, összegörnyedünk, kicsire összehúzzuk magunkat, amikor lehet, hogy valójában inkább ezt kéne tennünk, talán a mosdóban, igaz? Csinálják ezt! Keressenek rá két percet! Szóval ezt akarjuk letesztelni. Rendben? Szóval embereket hívunk a laborba, és megint vagy a hatalommal bíró, vagy a hatalom nélküli pózokat csináltatjuk velük, végigszenvednek egy nagyon stresszes állásinterjút. Öt percig tart. Felvesszük. Meg is ítélik őket, és a bírák arra vannak kiképezve, hogy semmilyen nonverbális jelet ne mutassanak, úgyhogy így néznek ki. Képzeljék csak el, hogy ez az ember készíti az interjút Önökkel! Úgyhogy öt percen át semmi, és ez rosszabb még annál is, mintha vallatnának! Utáljuk ezt! Ezt hívja Marianne LaFrance úgy, hogy: "társadalmi futóhomokban ácsorogni". Ez a kortizolunkat jócskán megemeli! Szóval ilyen állásinterjúnak vetettük alá őket, mert tényleg látni akartuk, hogy mi történik. Vannak aztán programozóink, négyen, akik ezeket a felvételeket végignézik. Ők vakok a hipotézisekre nézve. Vakok a feltételek tekintetében. Nekik fogalmuk sincs, hogy ki milyen pózban pózolt, és végül ott kötnek ki ezeket a felvételeket vizsgálva, és azt mondják: "Ó ezeket szeretnénk felvenni," — az összes hatalompózosat, — "és ezeket meg nem akarjuk felvenni. Ezeket az embereket összességükben is pozitívabban ítéljük meg." És mi vezet ide? Semmi köze a beszédük tartalmához! Hanem azzal a jelenléttel kapcsolatos, amit a beszédhez hozzátesznek. És mi is, mivel mi mindezen változók alapján értékeljük őket, mint pl. mennyire volt jól felépített a beszéde? Mennyire volt jó? Mik a végzettségei? Semmi hatása ezekre! Hanem ezek a befolyásolók. Az ilyesfajta dolgok. Az emberek önmagukat adják, alapjában véve. Magukat adják. Hozzák az ötleteiket, de önmagukként, mindenféle egyéb felhalmozódott salak nélkül. Tehát ez okozza ezt a hatást, ill. közvetíti ezt a hatást.

Amikor mesélek embereknek erről, hogy a testünk megváltoztatja az elmeállapotunkat, s az pedig a viselkedésünket, és a viselkedésünk pedig a dolgok kimenetelét változtathatják meg, azt mondják: "Nem — ez nem tűnik igaznak." Ugye? Erre én azt mondom: tettesd, amíg nem sikerül! Nem — ez nem én vagyok... Nem akarom, hogy odajussak, ott meg aztán csalónak érezzem magam. Nem akarom magam csalónak érezni! Nem akarok odajutni, csak hogy aztán azt érezzem, nem is vagyok odavaló. És ez nagyon visszhangra talált nálam, mert szeretnék elmondani egy kis történetet arról, hogy milyen volt azt éreznem, hogy csaló vagyok és nem is kéne ott lennem.

19 évesen egy nagyon komoly autóbalesetet szenvedtem. Kiröpültem a kocsiból, többször is megpördültem. És egy fejsérülteket rehabilitáló kórteremben tértem magamhoz, és ki kellett maradjak az egyetemről, és megtudtam, hogy az IQ-m két szórásnyit esett, ami igen traumatikus volt számomra. Ismertem az IQ-mat, mert okosnak tudtam magamat, és csodagyereknek számítottam kiskoromban. Kivesznek tehát az egyetemről, próbálok visszajutni. Azt mondják: "Nem fogod elvégezni az egyetemet. Tudod, vannak neked való dolgok is, de az egyetem nem ezek közé tartozik." Komolyan küszködtem ezzel, és meg kell mondjam, ha elveszik az embertől az identitását, az alapvető önazonosságát, márpedig számomra az okosság volt az, ha ezt elveszik, nos, annál semmi sem gyengíti el jobban az embert. Így hát teljesen elgyengültem. Csak dolgoztam, dolgoztam és dolgoztam, és szerencsém lett, aztán dolgoztam, szerencsém lett, és dolgoztam.

Végül aztán lediplomáztam. Négy évvel tovább tartott nekem, mint a társaimnak, és meggyőztem valakit, angyali tanácsadómat, Susan Fiskét, hogy vegyen fel, így kötöttem ki a Princetonon, és akkor azt éreztem, hogy nem kéne itt lennem. Csaló vagyok! És az elsőéves előadásom előtti éjszakán, és a princetoni elsőéves előadás egy 20 perces előadás 20 ember előtt. Ennyi az egész. Annyira féltem attól, hogy másnap lelepleződöm, hogy felhívtam Ms. Fiskét és közöltem vele: "Kiszállok." Erre ő: "Dehogy szállsz te ki! Fogadtam rád ugyanis, és maradsz! Maradni fogsz, és a következőt fogod tenni: Tettetni fogod! Meg fogod csinálni az összes beszédedet, amire csak felkérnek. Egyszerűen megcsinálod, és megcsinálod, és megcsinálod, még akkor is, ha halálra vagy rémülve, és lebénulva, és testen kívüli élményben van részed, amíg csak be nem következik az a pillanat, amikor ezt mondod: Te jó ég! Meg tudom csinálni! Valahogy eggyé váltam vele. És éppen csinálom!" Úgyhogy ezt tettem. Öt év a mesterképzésen, néhány év, tudják, a Northwesternnél vagyok, a Harvardra költöztem, a Harvardon vagyok, nem igazán gondolkodom rajta már, pedig sokáig azt gondoltam, hogy "Nem szabadna itt lennem. Nem kéne itt lennem!"

Úgyhogy az első harvardi évem végén egy tanuló, aki az egész szemeszter során nem beszélt még egyszer sem az osztályban, és akinek azt mondtam: "Tudod, részt kell venned, vagy különben kibuksz," bejött az irodámba. Tényleg nem is ismertem őt egyáltalán. Akkor azt mondta, teljesen összetörve jött be, és azt mondta: "Nekem nem szabadna itt lennem!" És ez volt az én pillanatom! Mert két dolog is történt. Az egyik az, hogy rájöttem, "Te jó ég, én már nem így érzem magam!" Tudják! Már nem érzem azt, de ő igen és én megértem az ő érzését. A második pedig az volt, hogy nagyon is ott volt a helye! Mert tudja tettetni, és akkor azzá is tud válni! Úgyhogy ezt mondtam neki: "Dehogynem! Nagyon is itt a helyed!" És holnap tettetni fogod, megmutatod, hogy tudsz hatalommal telt lenni, és tudod, az is leszel!" (Taps) (Taps) "Bemész abba a tanterembe, és életed legjobb hozzászólását fogod megejteni!" És tudják, mit? Tényleg élete legjobb hozzászólását adta elő, és az emberek megfordultak és azt kérdezték, "Te jó ég, azt se vettem észre, hogy itt ül velünk, tudjátok?" (Nevetés)

Visszajött hozzám hónapokkal később, és akkor jöttem rá, hogy nemcsak, hogy addig tettette, amíg sikerült neki, hanem gyakorlatilag addig tettette, amíg azzá nem vált! Mert megváltozott! Úgyhogy azt akarom mondani Önöknek, hogy ne csak addíg tettessék, amíg nem sikerül. Addig tettessék, amíg azzá nem válnak! Értik? Mert nem — Csinálják annyiszor, amíg végül azzá válnak, és magukévá teszik.

És az utolsó dolog, amivel zárni szeretném, a következő. Apró kis trükkök nagy változásokhoz vezethetnek. Ilyen a két perc. Két perc, két perc, két perc. Mielőtt a következő stresszes értékelő helyzetbe kerülnek, két percig próbálják meg ezt csinálni, a liftben, a mosdóban, vagy az íróasztaluknál zárt ajtók mögött. Ezt akarja csinálni! Konfigurálja át az agyát arra, hogy képes legyen a legjobb helyzetet kihozni. Lendítsék fel a tesztoszteron szintjüket, a kortizolt pedig le! Ne úgy hagyják el a terepet, hogy azt érzik "Ó, nem mutattam meg nekik, ki is vagyok!" Távozzanak így: "Ó, tényleg úgy érzem, hogy el kell mondanom, hogy ki vagyok, meg kell mutassam ki vagyok!"

Úgyhogy először azt akarom kérni, tudják, hogy próbálják ki a hatalmi pózolást, és azt is, hogy adják tovább ezt a tudományt, mert nagyon egyszerű. És semmi köze ennek az egóhoz. (Nevetés) Osszák meg! Adják tovább másoknak is, mert azok tudják legjobb hasznát venni, akiknek nincsenek erőforrásaik, vagy technológiáik, vagy státuszuk, vagy hatalmuk. Adják tovább nekik, mert ezt magukban is gyakorolhatják. Csak a testükre, egy kis magányra, és két percre van szükségük, és jelentős mértékben meg tudják változtatni életük kimenetelét! Köszönöm. (Taps) (Taps)