Brené Brown
16,021,095 views • 20:38

Mesélek kicsit Önöknek a TEDxHouston beszédemről. Azután a beszéd után másnap, életem valaha megélt legszörnyebb sebezhetőség-másnaposságával ébredtem. És nem hagytam el az otthonomat konkrétan 3 napig.

Első alkalommal, azért mentem el otthonról, hogy egy barátnőmmel ebédeljek. Amikor beléptem, ő már az asztalnál ült. Leültem, mire azt mondta, "Te jó ég! Pokolian nézel ki!" "Köszi. Hát tényleg — nem működök, na!" Mire ő: "Miért, mi van?" Én: "Épp elmondtam 500 embernek hogy azért lettem kutató hogy elkerüljem a sebezhetőséget. És hogy amikor a gyűjtött anyagomból az derült ki, hogy a sebezhetőség abszolút elengedhetetlen ahhoz, hogy teljes-szívű életet tudjunk élni, és elmondtam ennek az 500 embernek, hogy akkor összeroppantam idegileg. Volt egy diám, amire az volt írva, hogy "idegösszeroppanás". Melyik volt az az őrült pillanat, amikor az jutott eszembe, hogy ez jó ötlet? (Nevetés)

Erre ő: "Láttam a beszédedet élőben vetítve. Nem voltál igazán önmagad. Kicsit más voltál, mint általában. De nagyszerű volt." Erre azt mondtam: "Ez nem történhet meg! Képzeld, felrakják az egészet a Youtube-ra! És akkor már 6-700 emberről beszélhetünk!" (Nevetés) Erre ő: "Hát, szerintem ehhez már késő van!"

Mire én: "Hadd kérdezzek valamit!" "Jó." - mondta. Erre én: "Emlékszel, mikor az egyetemen néha nagyon vad és őrült dolgokat műveltünk?" "Hát persze". Erre én: "Emlékszel, mikor egy tényleg nagyon gáz üzenetet hagytunk a volt fiúm üzenetrögzítőjén? És be kellett törnünk a hálójukba, hogy letörölhessük a szalagról?" (Nevetés) Mire ő: "Naa, nee!" (Nevetés) Erre persze az egyetlen dolog, amit magam is válaszolhattam ez volt: "Hát én sem. Azazhogy...én sem!"

Bennem meg ez zajlott: "Brené, mit csinálsz? MIT CSINÁLSZ? Minek hoztad ezt fel? Elment az eszed? Erre a húgaid lennének a legmegfelelőbbek!" Akkor újra ránéztem, ő pedig azt mondta: "Tényleg meg fogod próbálni, hogy betörj és ellopd azt a videót, még mielőtt felrakják a Youtube-ra?" Erre én: "Hát kicsit eljátszom a gondolattal." (Nevetés) Erre ő: "Te vagy a világon valaha élt legrosszabb sebezhetőség-mintakép!" (Nevetés) Akkor ránéztem és mondtam valamit, ami akkor kissé drámaian hangzott, ám végül inkább profetikusnak bizonyult, mint drámainak. Azt mondtam: "Ha abból az 500-ból 1000 lesz, vagy 2000, az életemnek ANNYI!" (Nevetés) Nem volt készenléti tervem 4 millióra.

(Nevetés)

És az életemnek tényleg vége lett, amikor ez bekövetkezett. És életem végeszakadásának talán legnehezebb része az volt, hogy rájöttem valami nagyon kemény dologra magammal kapcsolatban, mégpedig a következőre: amennyire frusztrált is az, hogy nem vagyok képes a munkámat megmutatni a világnak, volt egy részem, ami nagyon keményen dolgozott azon, hogy megoldja azt, hogy kicsi maradjak, éppen a radar alatt maradva. De szeretnék arról is beszélni, amit tanultam.

Két dolgot tanultam az elmúlt év során. Az első, hogy a sebezhetőség NEM gyengeség! És ez a mítosz borzasztóan veszélyes! Hadd kérdezzem meg teljesen őszintén — és hozzáteszem ezt a figyelmeztetést, hogy képzett terapeuta vagyok, úgyhogy kényelmetlenül sokáig tudok várni, amíg válaszolnak — úgyhogy lehet, hogy jobb lenne, ha felemelnék a kezüket — őszintén, Önök közül hányan gondolják, amikor valami sebezhető dolog elkövetését, vagy kimondását fontolgatják, hogy: "Te jóég! Sebezhetőnek lenni az gyengeség! Ez gyengeség!" Hányan tekintik a sebezhetőséget és a gyengeséget szinonímának? A többség. Akkor hadd tegyem fel ezt a kérdést: Az elmúlt hét során itt a TED-en hányan gondolták Önök közül, hogy amit itt a színpadon láttak, az a sebezhetőség - merő bátorság? A sebezhetőség NEM gyengeség! A sebezhetőséget inkább definiálom érzelmi kockáztatásnak, megnyílásnak, bizonytalankodásnak. Ez fűti a mindennapi életünket. És arra a meggyőződésre jutottam, — ez a 12. éve, hogy ezzel a kutatással foglalkozom — hogy a sebezhetőség bátorságunk legmegbízhatóbb mércéje — sebezhetőnek lenni, megmutatni magunkat, őszintén megnyilvánulni.

Az egyik fura dolog, ami a TED-es robbanás után bekövetkezett, az volt, hogy meghívtak egy csomó helyre az országban beszédet tartani — mindenféle iskolákból, szülői munkaközösségekből, egész a Fortune 500-féle cégekig. És egy csomó telefonhívás így zajlott: "Helló, Dr. Brown. Nagyon tetszett a TED beszéde. Szeretnénk, ha hozzánk is eljönne beszélni. Nagyon hálásak lennénk, ha nem említené a sebezhetőséget és a szégyent." (Nevetés) Akkor mit szeretnének, miről beszéljek? Három jellemző válasz volt. Ez őszintén szólva leginkább az üzleti világból jött: fejlesztés, kreativitás, és változás. Hadd ismételjem akkor most el ezt, hogy: a sebezhetőség ölén születik a fejlesztés, a kreativitás, a változás. (Taps) Alkotni valamit - azt jelenti, hogy valami olyat hozunk létre, ami azelőtt sosem létezett! Ennél nincs, ami sebezhetőbbé tenne! A változáshoz való alkalmazkodás szintén totál sebezhetővé tesz.

A másik dolog pedig, annak tetejébe, hogy véglegesen megértsük a sebezhetőség és bátorság közti viszonyt, ezt tanultam másodikként: Beszélnünk kell a szégyenről! És akkor most nagyon őszinte leszek Önökkel. Amikor "sebezhetőség-kutató" lettem és ez került a fókuszba a TED beszédem miatt — nem viccelek!

Mondok egy példát. Kb. 3 hónapja egy sportboltban napszemüveget és lábszárvédőt vásárolgattam, meg ilyesmit, amit a szülők vásárolnak egy ilyen sportboltban. Kb. 30 méterről ezt hallom: "Sebezhetőség, TED! Sebezhetőség, TED!" (Nevetés) Ötödik generációs Texasi vagyok. Családunk mottója: "Tölts és tüzelj!" Nem vagyok születetten sebezhetőség-kutató. Így aztán csak sétáltam tovább, ő jött szembe. (Nevetés) Akkor megint azt hallom: "Sebezhetőség TED!" Megfordulok és indulok. "Helló!" Az arcomban áll és megszólal, "Ön az a szégyenkutató akinek idegösszeropija volt!" (Nevetés) Na ez az a pont, amikor a szülők a gyerekeiket közel húzzák magukhoz. "Ne nézz oda!" És életem azon pontján annyira megviselt voltam, hogy ránéztem és komolyan azt mondtam: "Az egy rohadt spirituális ébredés volt!"

(Nevetés)

(Taps)

Rámnéz és így csinál: "Túúúdom!" És még azt is mondta: A könyvklubunkban néztük meg a beszédét. Aztán elolvastuk a könyvét és új nevet adtunk magunknak: "Az idegösszeropis csajok". És még azt is: "Almondatunk pedig ez: "Esünk szét és ez maaarha jól esik!" (Nevetés) Képzelhetik milyen lehet ez nekem egy egyetemi tanári kari gyűlésen.

Úgyhogy, amikor én lettem a 'Sebezhetőség TED', mint valami akcióhősnő — mint a Ninja Barbie, csakhogy én 'Sebezhetőség TED' lettem — arra gondoltam, hogy magam mögött hagyom ezt a szégyen-dolgot, merthát hat évet töltöttem a szégyen tanulmányozásával, mielőtt valójában a sebezhetőségről kezdtem volna írni és beszélni. Arra gondoltam, hogy Hál'Istennek, hiszen a szégyen az a szörnyű téma, amiről senki nem akar beszélni. A legjobb téma, hogy elhallgattassuk az embereket egy repülőn. "Mivel foglalkozik?" "A szégyent tanulmányozom." "Aha." (Nevetés) És Önbe is belelátok ám. (Nevetés)

De túlélvén ezt a legutóbbi évet, egy kardinális szabályra lettem figyelmeztetve — nem egy kutatási szabályra, hanem egy erkölcsi parancsra neveltetésemből fakadóan — 'azzal kell táncolnod, aki elhozott!' És nem a sebezhetőség tanulmányozásából kiindulva jutottam oda, hogy a sebezhetőségről bátorságról és kreativitásról és fejlesztésről tanulhatok. Hanem a szégyen tanulmányozásának köszönhetően tanulhattam ezekről. Ezért aztán szeretném Önöket bevezetni a szégyenbe. A jungiánus pszichoanalitikusok a szégyent a lélek mocsárvidékének nevezik. Ebbe mi most besétálunk. Ám a cél nem az, hogy besétálunk, otthont építünk magunknak és azután ott éldegélünk. Hanem az, hogy felhúzunk egy kalucsnit és keresztültaposunk és megtaláljuk benne az utunkat! Elmondom miért.

Nemrég hallgattuk meg a legsürgetőbb hívást ami ebben az országban elhangzott, de talán az egész világon, a faji kérdéssel kapcsolatban, igaz? Igaz? Meghallgattuk. Igaz? Ezt a beszélgetést nem lehet szégyen nélkül lefolytatni, mivel nem lehet faji kérdésekről beszélni az előjogok felvetése nélkül. És amikor az emberek előjogokról kezdenek beszélni, lefagynak a szégyen miatt. Hallhattunk egy nagyon egyszerű megoldást arra, hogy a sebészi beavatkozások során ne haljanak meg az emberek, ami az ellenőrzési lista. Ezen a kérdésen nem lehet változtatni a szégyent érintése nélkül, mert amikor azokat a fickókat arra okítják, hogyan varrjanak sebet, arra is okítják őket, hogyan öltsék össze az önértékelésüket olyan módon, hogy mindenhatók legyenek. És a mindenható fickóknak nincs szükségük ellenőrzési listákra!

Le kellet írnom ennek a TED előadótársamnak a nevét, nehogy elrontsam itt. Myshkin Ingawale, remélem jól betűztem. (Taps) Első napomon láttam itt ezt az előadótársamat. Felállt és elmagyarázta, hogy mi vezette őt arra, hogy valami technológiát találjon ki a vérszegénység tesztelésére, merthogy feleslegesen haltak az emberek! Azt mondta: "Megláttam ennek a szükségét. Tudják mit tettem? Utánajártam." És mindenki tapsolni kezdett, és bekiabáltak, hogy "Ez igen!" Akkor azt mondta: "És nem jött be. És megcsináltam még 32-szer, és akkor végre működött."

Tudják, mi a nagy titok a TED-del kapcsolatban? Alig várom, hogy elmondhassam ezt az embereknek! Azt hiszem akkor most megteszem. (Nevetés) Olyan ez, mint valami hiba-konferencia. Nem, tényleg az. (Taps) Tudják miért nyűgöz le engem ez a hely? Mert az itteniek közül nagyon kevesen félnek a bukástól. És senki nincs az általam a színpadra lépni látottak közül, aki ne bukott volna még el! Nyomorult bukásaim voltak magamnak is, rengetegszer. Nem hiszem, hogy a világ ezt megértené, mégpedig a szégyen miatt.

Van egy nagyszerű idézet Theodore Roosevelt-től, ami a tavalyi év során megmentett. Sokan úgy utalnak rá, mint "Az ember az arénában" idézet. Így hangzik: "Nem a kritikus az, ki számít. Nem az, ki ültében rámutat, hogy a cselekvő ezt vagy azt jobban is csinálhatta volna, ahelyett hogy botladozik és elesik. Azé az érdem, aki kiáll a küzdőtérre, akinek arca porban, verejtékben és vérben fürdik. Ám amikor a küzdőtéren áll legjobb esetben győz, rosszabb esetben veszít, ám amikor elesik, és veszít azt vitézül teszi."

És szerintem ez a konferencia erről szól. Erről szól az élet, hogy vitézül törjünk előre mintha küzdőtéren lennénk. Amikor felsétálsz erre a küzdőtérre és a kezedet a kilincsre teszed, és azt gondolod magadban: "Most bemegyek és megteszem!" akkor a szégyen az a gonosz démon, aki így ijesztget: "Hu-hú! Nem vagy elég ehhez! Sosem fejezted be a doktorit! A feleséged elhagyott! Tudom ám, hogy az apád nem is Luxemburgban volt, hanem a Sing Sing-ben. (börtön) Tudok ám azokról a dolgokról, amik kiskorodban történtek! Tudom, hogy nem hiszed magad elég csinosnak, vagy okosnak, vagy tehetségesnek, vagy befolyásosnak. Tudom, hogy apád sosem figyelt rád eléggé, még akkor sem amikor a CFO lettél." Na ez a szégyen.

És ha mégis el tudjuk csendesíteni és be tudunk sétálni, és azt tudjuk mondani: "Megcsinálom!" felnézünk és a kritikus, akit magunk előtt látunk, aki mutogat és kinevet, az esetek 99 %-ában ki? Mi. A szégyen két nagy szöveget használ — "sosem leszel elég jó!" és ha ebből ki is dumálod magad, akkor meg: "Mit gondolsz, ki vagy te?" A szégyennel kapcsolatban meg kell érteni, hogy nem ugyanaz, mint a bűntudat. A szégyennél a fókusz rajtunk, a bűntudatnál a viselkedésünkön van. A szégyen ez: "Rossz vagyok!" A bűntudat: "Valami rosszat tettem!" Önök közül hányan lennének hajlandóak azt mondani valami nekem fájdalmat okozó tettük elkövetésekor, hogy: "Úgy sajnálom, hibát követtem el!"? Hányan lennének hajlandóak ezt mondani? A bűntudat ez lenne: "Sajnálom, hibát követtem el." A szégyen: "Sajnálom, egy csődtömeg vagyok!"

Óriási különbség van szégyen és bűntudat közt! És most következik, amit erről tudniuk kell. A szégyen nagyon szorosan összefügg a függőséggel, depresszióval, erőszakkal, agresszióval, zaklatással, öngyilkossággal, étkezési rendellenességekkel. És van még valami, amit tudniuk kell! A bűntudat ezekkel ellentétesen arányos! Az a képességünk, hogy bevalljunk valamit, amit tettünk, vagy elmulasztottunk, ami ellentétes irányba visz azzal, amik lenni akarunk, hihetetlenül alkalmazkodóképes. Kényelmetlen, de alkalmazkodóképes.

A másik dolog, amit a szégyenről tudniuk kell, hogy abszolúte nemtől függő. Ha szégyen önt el engem és Christ, az érzésre ugyanaz lesz. Minden itt ülő ismeri azt a forróságot, ami a szégyenérzethez társul. Egész biztosan tudjuk, hogy kizárólag azok nem éreznek szégyent, akik képtelenek kapcsolatban lenni és empátiát gyakorolni. Ami azt jelenti, hogy: "Igen - van bennem némi szégyenérzet; nem - akkor szociopata vagyok. Úgyhogy én inkább egy kis szégyenre szavaznék. A szégyen érzésre ugyanaz a férfiak és nők számára, ám nemek szerint rendeződik.

A nők számára tőlem telhető legjobb példával élve, Enjoli, a reklámban: "Be tudom tenni a mosnivalót, becsomagolni a szendvicseket, kiosztani a puszikat, és helytállni a munkában öttől kilencig. Haza tudom hozni a szalonnát, megsütni a serpenyőben, s így sosem hagyom, hogy kiessen a fejedből, hogy Te vagy a férfi!" A nők számára a szégyen: "tégy meg mindent, méghozzá tökéletesen, és ne hagyd, hogy bárki is meglássa, hogy izzadsz bele!" Nem tudom, hány parfümöt adott el ez a reklám, de garantálom, hogy antidepresszánst és szorongás-elleni pirulát rengeteget! (Nevetés) A nők számára a szégyen az az elérhetetlen, konfliktusokkal és versenykihívásokkal teli hálószövevény, ami azt jelzi, kinek is kéne lenniük. És ez egy kényszerzubbony.

A férfiak számára a szégyen nem egy köteg konfliktusokkal és versengéssel teli elvárás. A szégyen egyet jelent, nehogy minek nézzenek, na minek? Gyengének. Kutatásom első 4 évében nem interjúvoltam férfiakat. És ez egész addig tartott, amikor egy férfi a könyvem dedikálásánál megszólított ezzel: "Imádom, amit a szégyenről feltárt, nagyon kíváncsi vagyok, miért nem említi a férfiakat." Mire én: "Férfiakat nem tanulmányozok." Erre ő: "Ez kényelmes!" (Nevetés) Megkérdeztem, miért. Azt válaszolta: "Hát mert azt mondja, keressünk valakit, mondjuk el a történetünket, legyünk sebezhetőek. De látja azokat a könyveket, amiket épp az imént dedikált a feleségemnek és 3 lányomnak? "Igen, látom." "Jobban elviselnék, ha megdöglenék a fehér lovam nyergében, minthogy lássanak lezuhanni onnan. Amikor megközelítünk valakit és megmutatjuk a sebezhetőségünket, a legszarabb formánkat fedjük fel. És ne mondja nekem senki, hogy ez a fickók miatt van, és a főnökök, meg az apák miatt, mert az életem női szereplői keményebbek velem, mint akárki!"

Így kezdtem el férfiakat is megkérdezni. És erre jutottam: Mutass nekem egy nőt, aki tényleg képes ott ülni egy férfival valódi sebezhetősége és félelme közepette, és akkor én mutatok egy nőt, aki ebbe rengeteg energiát fektetett! Mutass nekem egy férfit, aki együtt tud ülni egy nővel akinek éppen betelt a pohár, aki nem képes továbbcsinálni, és akinek az első reakciója nem az, hogy: "Én szedtem ki a mosogatógépet!", hanem tényleg odafigyel — merthogy mindössze ennyire lenne szükségünk — akkor megmutatom a fickót, aki komolyan belefektetett ebbe.

A szégyen járványos a mai kultúrában. És hogy kijuthassunk alóla, hogy újra megtalálhassuk az utat egymáshoz, meg kell értenünk, hogyan is hat ránk, hogyan befolyásolja azt, ahogyan a gyerekeinket neveljük, ahogyan dolgozunk, ahogyan egymásra tekintünk. Csak futtában említem a Boston College-i Mahalik kutatását. Azt a kérdést tette fel, hogy mit kell tenniük a nőknek ahhoz, hogy a női normáknak megfeleljenek. Ebben az országban a legtöbb válasz erre érkezett: legyenek kedvesek, vékonyak, szerények, és hasznosítsák az összes rendelkezésre álló erőforrásukat a megjelenésük érdekében. Amikor ugyanezt a férfiakkal kapcsolatban tette fel, hogy a férfiaknak mit kell tenniük ahhoz, hogy a férfiúi normáknak megfeleljenek, ilyen válaszok érkeztek: mindig mutasd meg, hogy képes vagy kontrollálni az érzelmeidet, a munka az első, teljesíts a státuszodnak megfelelően és légy erőszakos.

Ha szeretnénk megtalálni újra az utat egymáshoz, meg kell értenünk és ismernünk az empátiát, mert az empátia a szégyen ellentettje. Ha a szégyent egy petricsészébe helyezzük, három dolog kell az exponenciális növekedéséhez: titok, csend és ítélkezés. Ha ugyanennyi szégyent egy másik petricsészében empátiával öntözgetünk, akkor azt nem éli túl. A két legerőteljesebb szó arra az esetre, amikor vívódunk: én is!

Úgyhogy ezzel a gondolattal hagyom itt Önöket. Ha megtaláljuk az utunkat egymáshoz újra, akkor a sebezhetőség lesz az ösvény. És tudatában vagyok annak, hogy nagyon csábító a küzdőtéren kívül állni, mert szerintem egész életemben ezt tettem magam is, és azt gondolni magamban, "Majd akkor megyek be oda és rúgok szét néhány segget, ha golyóálló és tökéletes leszek." Na ez csábító. Az igazság azonban az, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. És még ha oly tökéletesekké is váltunk, amilyenekké csak tudtunk, és olyan golyóállóvá, amilyet csak fel tudunk vonultatni, amikor oda bekerülünk, na az nem az, amit látni szeretnénk! Azt akarjuk, hogy menjenek be! Önökkel akarunk lenni és átellenben Önökkel. És azt akarjuk Önöknek is, magunknak is, és mindazoknak, akik számítanak nekünk, és akikkel együtt dolgozunk, hogy vitéziesen merészek legyenek.

Úgyhogy nagyon köszönöm mindnyájuknak, tényleg nagyon hálás vagyok.

(Taps)