Jennifer Senior
2,133,659 views • 18:11

Mikor megszülettem, egyetlen könyv volt ami a gyermekneveléssel foglalkozott, és azt Dr. Spock írta. (Nevetés) Köszönöm, és elnézést. Ezt mindenképp el akartam játszani.

Nem, valójában Benjamin Spock volt az, és a "Csecsemő- és gyermekgondozás" című könyv. Haláláig majdnem 50 millió példányban kelt el. Ma, amikor egy hatéves gyermek anyjaként besétálok a Barnes and Noble-be, ezt látom. Egészen elképesztő a választék ezeken a polcokon. Találhatunk útmutatót arra, hogyan neveljük környezettudatosan, gluténmentesen, betegségmentesen gyermekünket. Véleményem szerint ez azért egy kicsit hátborzongató. Útmutatók a kétnyelvű gyermekneveléshez, akkor is, ha csak egy nyelven beszéltek otthon. Hogyan neveljünk pénzügyi zsenit, tudományos érdeklődésű gyereket, vagy egy zseni jógit. Az atombomba hatástalanításának megtanításán kívül szinte bármihez találunk útmutatót gyermekünk nevelésében.

Ezek mind jó szándékú könyvek. Biztosan jó néhány remek könyv is van köztük. De így együtt, már bocsánat, de én nem a segítséget látom azon a polcon, hanem a szorongást. A közös pánikunk nagy, cukorkaszínű szobrát látom, és kíváncsivá tesz, miért kapcsolódik a gyermekneveléshez ennyi gyötrődés, és ekkora zűrzavar? Miért vagyunk ennyire összezavarodva az egyetlen olyan dologgal kapcsolatban, amiben az ember évezredek óta sikeres volt, jóval az internetes szülői fórumok, és szakmailag lektorált tanulmányok előtt? Miért van az, hogy sok anya és apa a szülőséget válságként fogja fel?

A válság erős szónak tűnhet, de az adatok alátámasztják. Ami azt illeti, pontosan ezzel a névvel, "A szülőség, mint válság" jött ki 1957-ben egy tanulmány, és az azóta eltelt 50 évben, rengeteg dolgozat látott napvilágot, melyek jól dokumentálják a szülői gyötrődést. A szülőket több stressz éri, mint azokat, akiknek nincs gyermeke. Kevésbé elégedettek a házasságukkal. Több tanulmány foglalkozott azzal, hogy érzik magukat a szülők, mikor a gyermekeikkel vannak, és a válaszok szerint nem túl jól. Tavaly beszéltem egy kutatóval, Matthew Killingsworth-tel, aki egy rendkívül ötletes projekt keretében nyomozza az emberek boldogságát. Elmondta az eredményeit: "Jobb együtt lenni a barátainkkal, mint a hitvesünkkel, ami jobb mint együtt lenni más rokonainkkal, ami jobb mint együtt lenni távolabbi ismerőseinkkel ami jobb mint együtt lenni szüleinkkel, ami jobb mint együtt lenni a gyermekünkkel. Akik egy szinten vannak az idegenekkel." (Nevetés)

De ami azt illeti, három éven át vizsgáltam, min alapszanak ezek az adatok, és hát nem a gyerekekkel van a probléma. A probléma jelenleg valahol a nevelésben van. Konkrétan, úgy hiszem nem értjük miről kéne szólni a nevelésnek. A "szülő", mint szó csak 1970-től lett a köznyelv része. Az anyai és apai szerepek megváltoztak. A gyermekeink szerepei is megváltoztak. Mindannyian próbálunk vadul improvizálni, mert ez egy olyan helyzet, amihez nincs kész forgatókönyvünk. Az improvizálással nincs gond, ha mondjuk jazz-t akarunk játszani, a nevelésnél viszont válságérzetet kelt.

Hogy jutottunk idáig? Hogy lehet, hogy úgy kell a gyermeknevelés világában tájékozódnunk, hogy nincsenek irányadó normáink? Nos, kezdetnek nagy történelmi változások történtek. Nem is olyan rég, a gyerekek dolgoztak, főleg a családi farmokon, de gyárakban, malmokban, bányákban is. Gazdasági eszköznek tekintettük őket. Valamikor a progresszív korszakban aztán véget vetettünk ennek. Rájöttünk, hogy a gyerekeknek is vannak jogaik, betiltottuk a gyerekmunkát, nagyobb figyelmet fordítottunk az oktatásra, így az iskola lett a gyerekek új munkahelye. Hála istennek. Emiatt azonban a szülő szerepe zavarosabb lett. A régi rend, bár nem volt különösebben etikus, de kölcsönösségen alapult. Mi elláttuk őket élelemmel, ruhával, otthonnal, és erkölcsi tanácsokkal, cserébe ők elláttak jövedelemmel.

Mikor megtiltották a dolgoztatásukat, a nevelés gazdasági része megváltozott. A gyerekek, ahogyan azt egy brilliáns, de teljesen szívtelen szociológus mondta: "gazdaságilag értéktelenné, de érzelmileg felbecsülhetetlenné váltak." Már nem ők dolgoztak értünk, hanem mi kezdtünk értük dolgozni, mivel pár évtized alatt világossá vált: ha azt szeretnénk, hogy sikeresek legyenek, az iskola nem elég. Ma, a tananyagon kívüli foglalkozások lettek a gyerekek új munkái, ami persze nekünk is munka, mert mi fuvarozzuk őket fociedzésre. A rengeteg házi feladat lett a gyerekek új munkája, ami persze nekünk is munka, mert nekünk kell ellenőriznünk. Nagyjából három éve, egy texasi nő mondott nekem valamit, ami teljesen összetörte a szívem. Azt mondta, csak így egyszerűen: "A házi feladat az új vacsora." A középosztály manapság minden idejét, erejét és forrását a gyerekeibe öli, annak ellenére, hogy ezekből egyre kevesebbel rendelkezik. Az anyák több időt töltenek gyermekeikkel, mint 1965-ben, pedig a legtöbb nő akkor még nem is volt dolgozó.

Talán könnyebb lenne a szülőknek az új szerepeikben, ha tudnák, mire készítsék fel gyermekeiket. Ez is egy olyan dolog, ami a modern nevelést annyira zavarossá teszi. Fogalmunk sincs, a tudásunk mely része - ha van ilyen egyáltalán - hasznos a gyermekeink számára. A világ olyan gyorsan változik, hogy ezt lehetetlen megmondani. Ez az én gyerekkoromban is igaz volt. Gyerekkoromban, főleg középiskolában azt mondták, hogy az új világgazdaságban ha nem tanulok meg japánul, esélyem sem lesz. Minden tiszteletem a japánoké, de azért ez nem lett így. Manapság, van egy bizonyos réteg, akik megszállottan oktatják a gyerekeiket mandarinul, és lehet, hogy ők tudnak valamit, de ezt sem tudhatjuk biztosra. Így, mivel nem tudjuk megjósolni a jövőt, jó szülőkként megpróbáljuk minden lehetséges jövőre felkészíteni gyermekeinket, remélve, hogy erőfeszítéseink kifizetődnek majd. Megtanítjuk őket sakkozni, hátha szükségük lesz majd analitikus képességekre. Beíratjuk őket csapatsportokra, hátha szükségük lesz majd az együttműködési képességre, amikor eljutnak a Harvardra. Próbáljuk megtanítani, hogyan legyenek pénzügyileg képzettek, tudományközpontúak, környezettudatosak, gluténmentesen élők, bár talán itt az ideje, hogy bevalljam, én nem voltam környezettudatos, és nem éltem gluténmentesen gyerekként. Makarónit és marhahúst ettem pépesítve. És tudják mit? Egész jól megvagyok. Fizetem az adóim. Állandó, biztos munkám van. Még a TED-re is elhívtak, hogy beszéljek. De a feltételezés az, hogy ami nekem - vagy ha itt tartunk, a szüleimnek - jó volt, az ma már nem elég jó. Így hát mind rohanunk ahhoz a bizonyos könyvespolchoz, mert úgy érezzük, nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt. Mintha nem tennénk semmit, és ezzel megszegnénk kötelességeinket gyermekeink felé.

Épp elég nehéz tehát feltalálnunk magunkat újfajta anya- és apaszerepeinkben, de ha ez nem lenne elég: ugyanígy megváltoztak a férj és feleség szerepei is, mivel napjainkban a nők többsége dolgozó. Úgy gondolom, ez is egy újabb oka annak, hogy a szülővé válást válságként éljük meg. Nincsenek kész szabályaink, forgatókönyveink, normáink arra az esetre, ha akkor születik gyermekünk, mikor már mindkét szülő kenyérkereső. Az író, Michael Lewis írta ezt le remekül. Azt mondta, a legbiztosabb út egy veszekedéshez a párunkkal, ha elmegyünk közösen vacsorázni egy másik párral, akiknek a munkamegosztása akár csak egy picit is eltér a miénktől, mert ilyenkor a hazaút során a kocsiban ilyen párbeszédek zajlanak: "És azt hallottad, hogy Dave szokta minden reggel elkísérni őket az iskolába?" (Nevetés) Írott munkaelosztási szabályok híján, ebben az újfajta világban a párok veszekednek, és az anyáknak és apáknak egyaránt van okuk a zúgolódásra. Az anyáknak sokkal valószínűbb, hogy egyszerre több dologra kell figyelniük otthon, míg az apák, mikor otthon vannak, valószínűleg csak egy dologra figyelnek. Ha egy pasi otthon van, jó eséllyel egyszerre egy dolgot csinál. Sőt, a UCLA nemrég folytatott egy tanulmányt, amelyben a középosztálybeli családtagok leggyakoribb élethelyzeteit vizsgálta. Mit gondolnak, mi volt az eredmény? Apa egyedül egy szobában. Az Amerikai Időfelhasználási Felmérés alapján az anyák még mindig kétszer annyi időt töltenek neveléssel, mint az apák. Ami persze jobb, mint Erma Bombeck idejében, de úgy gondolom, amit írt, az ma is abszolút aktuális: "Október óta nem voltam egyedül a fürdőszobában." (Nevetés)

De ami azt illeti: a férfiak is sokat tesznek. Több időt töltenek gyermekeikkel mint az ő apjuk valaha. Átlagban több fizetett órát dolgoznak, mint feleségeik, és valóban szeretnének jó, és törődő apák lenni. Manapság nem az anyáknak, hanem az apáknak van a legtöbb gondjuk a munka és az élet összeegyeztetésével.

Egyébként, ha már itt tartunk, ha azt hiszik, hogy egy hagyományos családnak nehéz igazodnia az új szerepekhez, próbálják elképzelni, milyen ez a nem hagyományos családoknak: ahol két apa, vagy két anya van, vagy az egyedülálló szülőknek. Nekik aztán tényleg improvizálniuk kell.

Haladóbb felfogású országokban, és elnézést, hogy klisékbe menekülök, de mondjuk Svédországban, a szülők számíthatnak az állam támogatására. Vannak országok, melyek tudomást vesznek a változó szerepekről, és az ezekhez kapcsolódó félelmekről. Sajnos az Egyesült Államok nem tartozik közéjük, úgyhogy, ha nem tudnák, mi a közös az USA-ban, Pápua Új-Guineában, és Libériában, akkor elmondom: Egyik helyen sincs törvényekkel garantált fizetett szülési szabadság. Összesen nyolc ilyen ország van a világon.

Ebben a zavart korban, van egy cél, melyben minden szülő egyetérthet, függetlenül attól, hogy anyatigrisek, bohém mamák, kényeztető vagy távolságtartó szülők: a gyermekeink boldogsága a legfontosabb. Ezt jelenti az, hogy gyermekeinket egy olyan korban neveljük, ahol gazdaságilag hasztalanok, de érzelmileg felbecsülhetetlen értékűek. Az ő önbecsülésük őrzői vagyunk. Az egyetlen mantra, amit soha egy szülő sem kérdőjelez meg: "Csak annyit szeretnék, hogy a gyermekeim boldogak legyenek." Ne értsenek félre: a boldogság csodás cél egy gyermek számára, de elég meghatározhatatlan. Boldogságra és önbizalomra tanítani egy gyereket nem ugyanolyan, mint megtanítani szántani. Nem olyan, mint megtanítani biciklizni. Nincs hozzá tanterv. A boldogság és önbizalom lehet más dolgok eredménye, de önmagukban nem lehetnek igazán célok. Egy gyerek boldogsága nagyon igazságtalan teher a szülők vállán. Még inkább igazságtalan teher a gyerek vállán.

És azt kell mondanom, nagyon furcsa túlzásokhoz vezet. Annyira aggódunk azért, hogy megóvjuk a gyerekeket a világ ocsmányságaitól, hogy már a "Szezám utca" ellen is védjük őket. Bár mondhatnám, hogy csak vicceltem, de ha megveszik a "Szezám utca" első néhány epizódját DVD-n, mint én tettem nosztalgiából, az elején látnak majd egy figyelmeztetést, hogy a tartalom megtekintése gyermekek számára nem ajánlott. (Nevetés) Megismételhetem? A "Szezám utca" tartalmilag nem ajánlott gyermekeknek. Mikor a New York Times rákérdezett erre, a műsor producere több magyarázattal is szolgált. Az egyik szerint, a Sütiszörny pipázott az egyik jelenetben, majd lenyelte a pipát. Rossz minta, vagy ilyesmi. De ami még inkább megmaradt bennem, hogy azt mondta, nem biztos benne, hogy Kukalakó Oszkár karaktere használható-e manapság, mert túl lehangoló. El sem tudom mondani, mennyire lehangolt ezzel. (Nevetés) Egy olyan nőt látnak maguk előtt, akinek periódusos rendszere van Muppetekből az öltözője falán. Íme, a bajkeverő.

Ő itt a kisfiam, a születése napján. Teljesen el voltam szállva a morfiumtól. Váratlan császármetszésem volt. De még ópiumos homályomban is, képes voltam egy tiszta gondolatra, mikor először karomba vehettem. Belesuttogtam a fülébe. Azt mondtam: "Mindent megteszek majd, hogy ne okozzak neked fájdalmat." Ez a hippokratészi eskü, bár akkor ennek nem voltam tudatában. De most már látom, hogy a hippokratészi eskü sokkal valószerűbb cél a boldogságnál. De, ahogyan azt bármelyik szülő tanúsíthatja, nagyon nehéz betartani. Mindannyian mondtunk, vagy tettünk olyan bántó dolgokat, amiket ha lehetne, visszacsinálnánk. Azt hiszem, volt idő, mikor nem voltak ilyen nagy elvárásaink magunkkal szemben, és jó lesz ezt észben tartani amikor legközelebb ott állunk kalapáló szívvel azelőtt a könyvespolc előtt. Nem tudom biztosan, hogyan alkothatnánk új normákat ehhez a világhoz, de úgy gondolom, a gyerekek boldogságáért folytatott elkeseredett harcban, nem biztos, hogy a megfelelő morális terheket rakjuk magunkra. Úgy hiszem, jobb, vagy ha mondhatom így, erkölcsösebb cél, hogy gyermekeinket eredményessé, és erkölcsössé tegyük, és aztán reméljük, hogy a boldogság rájuk talál a jó cselekedeteiken, és az elért eredményeiken, valamint a mi szeretetünkön keresztül. Legalábbis ez is egy megoldás arra, ha nincs kész forgatókönyv. Új forgatókönyvek híján a legrégebbieket követjük - illem, kemény munka, szeretet - és hagyjuk, hogy a boldogság és önbecsülés jöjjön magától. Úgy hiszem, ha mindannyian így tennénk, a gyerekek és szülők ugyanúgy rendben lennének vagy akár még jobban is.

Köszönöm.

(Taps)