Tim Harford
3,894,994 views • 15:32

1975 januárjának végén, egy 17 éves német lány, Vera Brandes kilépett a Kölni Operaház színpadára. A nézőtér üres volt. Egyetlen zöld fényű, a vészkijáratot jelző lámpa égett halványan. Ez a nap volt Vera életének legizgalmasabb napja. Németország legifjabb koncertszervezője volt ekkor, és sikerült meggyőznie a Kölni Operaházat, hogy adjon otthont egy éjszakai jazzkoncertnek az amerikai Keith Jarrett előadásában. 1 400 vendéget vártak. És pár órával később Jarrett kiballagott ugyanarra színpadra, leült a zongorához, és mindenféle próba meg kotta nélkül, belecsapott a játékba.

De ezekben a percekben Keith épp a fellépésére beállított zongorával ismerkedett, de az semmi jót nem ígért. Jarrett kissé bizalmatlanul méregette a hangszert, leütött néhány hangot, körbejárta, megint leütött néhány hangot, producerének odamotyogott valamit. A producer odalépett Verához, és azt mondta: "Ha nem kerítesz új zongorát, Keith nem lép fel ma este."

Egy kis hiba történt ugyanis. Az operaház rossz hangszert készített elő. Ezen a magas regiszterek éles, fülsértő hangon szóltak, mert a filc már elkopott. A fekete billentyűk ragadtak, a feher billentyűk hamisan szóltak, a pedálok nem működtek, s maga a zongora is egyszerűen kicsi volt. Nem szólt olyan erővel, ami be tudná tölteni a Kölni Operaház nézőterét.

Keith Jarett ekkor kiment. Beült az autójába, hogy Vera Brandes másik zongorát szerezhessen. Vera kerített egy zongorahangolót, de másik zongorát már nem tudott. Így ő is kiment, ott állt az esőben, úgy beszélt Jarretthez, és könyörgve kérte, hogy ne mondja le a koncertet. A férfi kinézett a kocsijából erre az ázott, esőverte német tinédzserre, megsajnálta, és így szólt: "Sose feledd..., csak miattad."

Néhány órával később Jarrett meg is jelent az Operaház színpadán, a lehetetlen zongorához ült, és belecsapott.

(Zene)

Pillanatok alatt nyilvánvalóvá lett, hogy csoda születik. Jarrett kerülte a zűrös állapotú magas regisztereket, inkább a klaviatúra középső tartományán játszott, ami lágy, megnyugtató tónust kölcsönzött a darabnak. De mert a zongora halk volt, fel kellett erősítenie a basszus morajló, ismétlődő, aláfestő motívumait. Úgyhogy kitekeredve felállt, és úgy csapott le a billentyűkre, iszonyú erővel próbálva oly hangerőt kiadni, hogy a hátsó sorokhoz is eljusson.

Felvillanyozó előadás volt. Egyszerre volt nyugodt, ugyanakkor energiával teli, dinamikus. És a közönség imádta. Most is imádja, mert a kölni koncert felvétele az eddig legnagyobb példányszámban eladott zongoraalbum és szóló jazzalbum.

Keith Jarrett egy káoszt kapott a kezébe, de befogadta és szárnyakat adott neki. Térjünk vissza egy pillanatra Jarrett első megérzésére. Nem akart játszani. Persze, csak picit is hasonló helyzetben mindnyájan így éreznénk, ugyanez súgná az ösztönünk. Nem akarjuk, hogy jó munkát várjanak el tőlünk vacak szerszámokkal. Nem akarunk felesleges akadályokkal bajlódni. De Jarrett megérzése hibás volt, és szerencsére meg is gondolta magát. Azt hiszem, ösztöneink is hibásak. Úgy gondolom, kicsit többre kell értékelnünk a váratlan előnyöket, amik abból származnak, hogy némi zűrzavarral kell megküzdenünk. Hadd említsek néhány példát a kognitív pszichológia, a komplexitástudomány, a szociálpszichológia s persze a rock 'n' roll területéről.

Lássuk először a kognitív pszichológiát! Már jó ideje tudjuk, hogy bizonyos nehézségek, bizonyos akadályok igenis javíthatják a teljesítményt. Például, Daniel Oppenheimer pszichológus néhány évvel ezelőtt gimnáziumi tanároktól azt kérte, formázzák át néhány osztály iskolai tananyagát. A normál jegyzeteket valamilyen egyszerű betűtípussal szedték, pl. Helveticával vagy Times New Romannal. De az osztályok fele olyan betűtípussal szedett anyagot kapott, melyben a betűk karakteresebbek voltak, pl. Haettenschweiler, vagy valamilyen erőteljes nyomatékot kaptak, pl. dőltbetűs Comic Sans. Ezek igazán ronda betűtípusok, és olvasni is nehéz őket. De a félév végén eljött a vizsgák ideje, és azok a diákok, akik a nehezebben olvasható jegyzetből tanultak, ténylegesen jobban vizsgáztak számos tantárgyból. Ennek az az oka, hogy a macerás betűtípus lelassította őket, muszáj volt kicsit keményebben dolgozniuk, kicsit többet gondolkodni az olvasottakon, hogy értelmezni tudják... úgyhogy többet tanultak.

Másik példa: Shelley Carson pszichológus harvardi egyetemisták szelektív figyelmét tesztelte. Mit értek ezen? Képzeljék el, hogy étteremben beszélgetnek valakivel, de ott mások is csevegnek, és önök ki akarják szűrni őket: a fontos dolgokra akarnak koncentrálni. Képesek rá? Ha igen, akkor jó, erős a figyelemszűrőjük. De van, akinek ez komoly erőfeszítés. Carson pár vizsgált diákja is küszködött ezzel. Gyenge, porózus filtereik voltak: sok külső információt beengedtek, ezért folyamatosan megzavarták őket a környező világ látványai, hangjai. Ha szólt a tévé dolgozatírásuk közben, nem tudták kizárni.

Most azt hihetik, ez hátrányt jelentett... de nem. Mikor Carson megnézte, milyen lett a vizsgált diákok eredménye, kiderült, hogy a gyenge szűrőjűeknek sokkal nagyobb volt az esélyük rá, hogy valami igazi alkotói mérföldkőhöz érjenek életükben: kiadják első regényüket, vagy első nagylemezüket. Ezek a zavaró tényezők valójában a kreativitásuk malmára hajtották a vizet. Azért tudtak "dobozon kívül" gondolkodni, mert "dobozuk" csupa lyuk volt.

Nézzük a komplexitástudományt! Hogy oldunk meg egy komplex problémát? Tele vagyunk bonyolult ügyekkel. Hogy oldunk meg igazán fogós problémákat?

Ha pl. sugárhajtóművet próbálunk készíteni, sok-sok változóval kell számolnunk: üzemi hőmérséklet, anyagok, különböző dimenziók, forma. Az ilyet nem lehet egy nekifutással megoldani, ahhoz túl nehéz. Tehát mit teszünk? Az egyik, hogy lépésenként oldjuk meg. Kezdetnek veszünk valami prototípust, beindítjuk, teszteljük, javítjuk. Beindítjuk, teszteljük, javítjuk. A kis lépések koncepciója végül egy jó sugárhajtóművet eredményez. El is terjedt széles körben a világban. Hallhatunk róla pl. a kerékpársportban, a webdesignerek körében, amikor optimalizálják weboldalaikat; ők ilyenkor mind e módszert követik.

Ez jó módszer bonyolult feladatok megoldására. De tudják, mi lenne még ennél is jobb? Csipetnyi összevisszaság. Bedobni a véletlenszerűséget már a folyamat legelején, őrültnek tűnő lépéseket tenni, kipróbálni ostobaságokat, amik nem működhetnének, ez jellemzően javítja a problémamegoldás eredményességét. Az ok a lépésről-lépésre haladás és kis javítások módszerének hiányosságában keresendő: ezek a lépések fokozatosan zsákutcába juttathatnak. Míg ha a véletlenszerűséget már az elején bevetjük, ennek kisebb az esélye, és a megoldás jóval szilárdabb lábakon fog állni.

Vegyük a szociálpszichológiát! Katherine Phillips pszichológus pár kollégájával nemrégiben gyilkossági rejtélyeket adott fel egyetemistáknak megoldásra. A diákokat négyes csoportokra osztották, a csoportok pedig megkapták egy-egy gyilkosság információs aktáját alibikkel, bizonyítékokkal, tanúvallomásokkal és három gyanúsítottal. A négyes csoportoknak ki kellett találniuk, ki tette, ki volt az elkövető. A kísérletben kétféle eljárást követtek. Egyes esetekben a csoport 4 barátból állt, akik mind jól ismerték egymást, más csoportokba három barátot és egy idegent soroltak. Már láthatják, hová akarok kilyukadni.

Nyilván azt akarom mondani, hogy a csoportok a külsőssel hatékonyabban oldották meg a feladatot, ami igaz is, így történt. Sőt, jóval hatékonyabban oldották meg. A csupa barátból álló csoportok 50% eséllyel jutottak helyes válaszra, ami azért nem túl fényes eredmény – háromelemű kiválasztásos tesztben az 50%-os találat nem túl jó.

(Nevetés)

A 3 barát + 1 idegen felállásban, jóllehet, a külsősnek nem volt többletinformációja, a jelenléte csak arra utalt, miként változtatja meg a beszélgetést, hogy kakukktojás van a csoportban, szóval a 3 barát és az 1 külsős már 75%-os eséllyel talált rá a helyes válaszra. Ez elég nagy teljesítményugrás.

De az igazán érdekes nemcsak az, hogy a 3 barát + 1 idegen összetétel jobban működött, hanem hogy mit éreztek közben. Katherine Phillipsnek a barát-csoportok azt mondták: jól érezték magukat, és tudták, hogy jó munkát végeznek. Önelégültek voltak. Ami a vegyes csoportokat illeti, ők nem érezték jól magukat – igazából ez elég nehéz, elég kínos helyzet –, és tele voltak kétségekkel. Nem hitték eleve, hogy jó munkát végeztek, még ha így volt is. Úgy vélem, ez jól példázza az itt taglalt erőpróba lényegét.

Mert hát, igen, a rosszul olvasható betűtípus, a kellemetlen idegen, a spontán akciók –, e zavaró tényezők segítenek a problémamegoldásban, segítenek kreatívabbá válnunk. Ám nem érezzük, hogy segítenének. Úgy érezzük, csak akadályoznak, – úgyhogy ellenállunk. Ezért fontos az utolsóként említett kutatási terület.

Most essék szó valakiről a rock 'n' roll világából. Ismerhetik őt TED-es előadóként is. Brian Enónak hívják. Eno kísérletező komponista, méghozzá igen kiváló.

Emellett egyfajta katalizátora volt az elmúlt 40 év legnagyszerűbb rock 'n' roll albumainak. Dolgozott David Bowie-val a "Heroes"-on, a U2-val az "Achtung Baby"-n és a "Joshua Tree"-n, dolgozott a DEVO-val, a Coldplay-jel és mindenkivel.

És mit tesz azért, hogy ezek a bandák még jobbak legyenek? Hát bekavar! Megszakítja a kreatív folyamatokat. Ő játssza a kellemetlen idegen szerepét. Neki kell közölnie velük, hogy egy romhalmaz zongorán kell játszaniuk.

Az állóvíz felkavarásához használt egyik eszköze ez a nevezetes kártyapakli – ez egy nekem dedikált példány –. köszönöm, Brian. A neve: "Kizökkentő stratégiák", egy barátjával dolgozta ki. Amikor a stúdiómunka elakad, Brian a kártyákhoz nyúl. Találomra kihúz egyet, és a bandának követnie kell a kártyán lévő utasításokat.

Nézzük mondjuk ezt... "Cseréljetek hangszert!" Igen, ilyenkor rotál a zenekar: a dobos ül a zongorához. Kolosszális, kolosszális ötlet.

"Menjetek rá a legzavaróbb részletekre! Nagyítsátok fel!"

"Csináljatok valami hirtelen, destruktív, váratlan húzást! Építsétek be!"

Ez a kártya bicskanyitogató.

Mára viszont albumok sora igazolta valódi értékét. A zenészek utálják.

(Nevetés)

Az egyik korai Brian Eno albumon Phil Collins volt a dobos. Úgy felhúzta magát, hogy a stúdióban elkezdett sörösdobozokat hajigálni .

Carlos Alomar, a nagyszerű rock gitáros, David Bowie "Lodger" c. albumán dolgozva Enóval, egy ponton azt mondta neki: "Brian, ez a kísérlet egy baromság!" De a helyzet az, hogy a "Lodger" egész jó lemez lett, sőt, Alomar most, 35 évvel később, maga is használja a "Kizökkentő stratégiák"-at. Növendékeit is a kártya használatára biztatja, mert rájött valamire. Csak mert nem szereted, nem jelenti azt, hogy nem segít.

A kártya technikái eredetileg nem kártyaformát öltöttek, csak egy listát alkottak, egy listát a stúdió falán. Egy "puskát" azokról a dolgokról, amiket meg lehet próbálni, ha elakadnának.

A lista nem működött. Tudják, miért nem? Nem elég véletlenszerű. A szemünkkel végigfutunk rajta, és annál a tippnél állunk meg, amelyik a legkevésbé zökkent ki, a legkevésbé kényelmetlen, s ez persze teljesen megfosztja az egészet a lényegtől.

Brian Eno ráébredt arra, hogy igenis kellenek a hülye kísérletezgetések, szóba kell állni kellemetlen idegenekkel, meg kell próbálni elolvasni a ronda betűket. Ezek a dolgok segítenek. A problémamegoldásban és abban, hogy kreatívabbak legyünk.

Ugyanakkor... ha ezt elfogadjuk, szükségünk lesz egy kis hitre is. Bárhogy csináljuk is..., legyen az puszta akaraterő, kártyahúzás, vagy egy német tinédzser Canossa-járása, mindnyájunknak időről időre le kell ülnünk, és meg kell próbálnunk játszani azon a lehetetlen zongorán.

Köszönöm.

(Taps)