Susan Cain
21,541,264 views • 19:04

Amikor 9 éves voltam, életemben először voltam nyári táborban. Édesanyám telepakolt nekem egy táskát könyvvel, ami számomra totál természetes volt. Mivel a családomban az olvasás volt az elsődleges csoporttevékenység. Lehet, hogy ez antiszociálisan hangzik, ám számunkra ez egész egyszerűen csak egy másfajta társasági létezést jelentett. Ott van a családod állati melegsége, egész közel ülünk egymáshoz, ugyanakkor szabadon körbe is kémlelhetsz a saját elméd kalandországában. És úgy képzeltem, hogy a tábor is ilyen lesz, csak még sokkal jobb! (Nevetés) Elképzeltem, ahogy 10 lány otthonosan könyveket olvasgat egy kis szobában ülve, egymáshoz illő pizsamákban.

(Nevetés)

Ám a tábor sokkal inkább hasonlított egy alkoholmentes söröshordó partihoz. És a legeslegelső napon a táborvezetőnk összehívott mindünket, és megtanított nekünk egy éljenzést, amiről azt mondta, hogy naponta fogjuk csinálni a nyár hátralevő részében a tábori szellem emelése érdekében. Így hangzott: "Z-A-L-Y-O-S, így betűzzük a zalyos-t. Zalyos, zalyos, legyünk zalyosak!" Hát igen. Azóta sem bírtam rájönni, hogy miért kellett olyan zajosnak lennünk, de még kevésbé, hogy miért kellett helytelenül betűznünk ezt a szót. (Nevetés) De ujjongtam velük. Én is ismételgettem velük. Tettem a tőlem telhetőt. És azt lestem közben, hogy mikor mehetek már végre a könyveimet olvasgatni.

De az első alkalommal, amikor elővetem a könyvemet a kofferomból, a legvagányabb lány a csapatból odajött hozzám, és azt kérdezte: "Miért vagy olyan komoly?" és ez a 'komoly' persze épp a 'zalyos' ellenkezőjére utalt. És amikor másodszor próbáltam meg olvasni, a táborvezető jött oda hozzám aggódó arccal, és újra felidézte, mi is a táborszellem lényege, és azt is mondta, hogy mindannyiunknak dolgoznia kéne azon, hogy társaságiak legyünk.

Így aztán elraktam a könyveimet, vissza a táskámba, és az ágyam alá rejtettem őket, és ott is maradtak aztán a nyár hátralevő részében. És az igazat megvallva, bűntudatom volt emiatt. Mintha a könyveknek lett volna valamiféleképpen szüksége rám, és ők hiába hívnak, én csak elhanyagolom őket. De így sem törődtem velük, azaz nem nyitottam ki a táskámat egészen addig, amíg haza nem értem a családomhoz, nyár végén.

Nos, elmeséltem ezt a nyári tábor kalandot. De elmesélhettem volna 50 másik ugyanilyet — akármelyiket azok közül, amikor az az üzenet érkezett be hozzám, hogy a csendes, befelé forduló lényem nem biztos, hogy a legmegfelelőbb, és hogy inkább váltanom kéne egy kifele fordulóbbra. És mélyen belül éreztem, hogy ez nem helyes, és hogy a befele fordulók úgy tökéletesek, ahogy vannak. De éveken át elhanyagoltam ezt a megérzésemet, így lettem Wall Street-i ügyvéd, mindenek közül ez, ahelyett, hogy íróvá lettem volna, amire mindig is vágytam — részben amiatt, mert bizonyítani akartam, hogy tudok merész és magabiztos is lenni. És zsúfolt bárokba járkáltam, amikor igazából inkább a barátaimmal vacsiztam volna. És az ilyen önmegtagadó választásaim olyan reflexszerűek voltak, hogy még csak tudatában sem voltam annak, hogy én hozom a döntést.

Nos, ezt teszi sok más introvertált is, és ez bizony komoly veszteség, de veszteség a társaink számára is, és a társadalom számára is. És megkockáztom a fellengzős hangzást, hogy szerintem a világnak is veszteség. Ugyanis, amikor a kreativitás és a vezetői képessség kerül elő, akkor az kell, hogy az introvertáltak azt tehessék, ami az erősségük. A népesség egyharmada-fele introvertált — egyharmada-fele! Tehát ez azt jelenti, hogy 2-3 emberből egy az. Szóval, ha te magad extrovertált vagy, és beszélek itt a munkatársaidról is, és a házastársadról és gyerekeidről és a most éppen melletted ülőről is — mind ki vannak téve ennek az előítéletnek, ami elég mélyen gyökerezik és elég valóságosan jelen van a társadalmunkban. Mind eléggé fiatalon magunkévá tesszük, anélkül, hogy akár meg tudnánk nevezni, mit is teszünk.

Ahhoz, hogy tisztán lássuk ezt az előítéletet, először azt kell megértenünk, mi az, hogy introvertáltnak lenni. Különbözik a szégyenlőstől. A szégyenlősség azt jelenti, hogy tartunk a társadalmi ítéletektől. Az introvertáltság inkább az, hogy hogyan reagálunk az ingerekre, beleértve a társadalomból érkezőket is. A extrovertáltak nagy mennyiségű ingerre vágynak, míg az introvertáltak akkor legelevenebbek, és akkor vannak a 'legélénkebbre kapcsolva' amikor csendes, visszafogott környezetben vannak. Nem mindig persze — ezek a dolgok nem abszolútok — de azért sokszor. Tehát a kulcs ahhoz, hogy a tehetségünkhöz képest legjobbat hozzuk ki magunkból, mindannyiunk számára az, hogy abba az ingerzónába helyezzük magunkat, ami megfelel számunkra.

Na de itt jön be a képbe az előítélet. Legfontosabb intézményeink, iskoláink és munkahelyeink többnyire extrovertáltak számára vannak tervezve, és az extrovertáltak igényének megfelelően - ingergazdagra. És persze itt van ez a jelenlegi hiedelemrendszerünk is, amit én új 'csoportgondolkodásnak' hívok, ami szerint minden kreativitás és produktivitás fura társas együttlétek eredményeképpen jön létre.

Pl. ha felidézzük a mai osztálytermeket; amikor én jártam iskolába, sorokban ültünk. Padsorokban ültünk, így, és munkánk java részét egyedül végeztük el. Manapság azonban, a tipikus osztályteremben asztaltársaságok vannak — 4-5-6, vagy 7 gyerek ül egymással szemben. És a gyerekek végtelen sok csoport tevékenységben vesznek részt. Még az olyan tantárgyaknál is, mint a matek, vagy a kreatív írás óra, amiről azt gondolnánk, hogy a gondolat önálló szárnyalásának eredményeképpen jön létre, a gyereketől manapság az van elvárva, hogy tanácstagokként szerepeljenek. És azokat a gyerekeket, akik inkább szeretnének kicsit elkülönülni, vagy egyedül dolgozni, azokat gyakran kívülállónak bélyegzik, vagy ami még rosszabb, problémás esetnek. És a tanárok nagy többsége arról ad számot, hogy szerinte az ideális diák extrovertált, ami az introvertált ellentéte, még akkor is, ha az introvertáltak valójában jobb jegyeket szereznek és nagyobb a tudásuk, a kutatások szerint. (Nevetés)

Rendben, nos ugyanez a helyzet a munkahelyeken. Majd' mindannyian ún. nyílt terű irodákban dolgozunk, amiknek nincsenek falaik, ahol folyamatosan ki vagyunk téve a zajnak és a kollégáink pillantásainak. És amikor a vezetői készség kerül elő, nos az introvertáltak rendszerint nem kerülnek vezető beosztásokba, azzal együtt sem, hogy többnyire nagyon figyelmesek, és sokkal kockázatkerülőbbek — mely tulajdonságokat pedig előnyben részesítjük manapság. És Adam Grant érdekes kutatása a Wharton School-ban is azt igazolja, hogy az introvertált típusú vezetők gyakran jobb eredményekhez vezetnek el, mint az extrovertáltak, mert amikor proaktív alkalmazottakkal van dolguk, sokkal valószínűbben hagyják ezeket az alkalmazottakat saját fejük szerint menni, míg az extrovertáltak meglehetősen öntudatlanul totál izgatottak lesznek bizonyos dolgok kapcsán, amikre a saját bélyegük van rápecsételve, annyira, hogy mások ötletei aztán már nem tudnak könnyen felszínre kerülni.

Az a helyzet, hogy történelmünk néhány nagy átalakulást végbevivő vezetője is introvertált volt, például: Eleanor Roosevelt, Rosa Parks, Gandhi — ezek a személyek magukat mind csendesnek, halkbeszédűnek, sőt szégyenlősnek vallották. Mégis odaálltak a reflektorfénybe, még ha minden porcikájuk ellenkezett is. És ebből az derül ki, hogy van egy különleges erő, önmagában, mivel érezni lehetett, hogy ezek a vezetők nem azért fogták a kormányrudat, mert szerettek másoknak dirigálni, és nem is szereplési vágyból; azért voltak ott, mert nem tudtak máshogy tenni, mert hajtotta őket a belső igazságuk.

Azt hiszem ez az a pont, ahol el kell mondanom, hogy valójában szeretem az extrovertáltakat. Szeretem elmesélni, hogy néhányan a legjobb barátaim közül extrovertáltak, beleértve szeretett férjemet is. És még az is idetartozik persze, hogy az introvertált-extrovertált spektrum különböző pontjaihoz tartozunk. Még maga Carl Jung, a pszichológus is, aki először a köztudatba hozta ezeket a kifejezéseket, azt mondta, hogy nem létezik tisztán introvertált vagy extrovertált személy. Az olyan ember diliházban lenne, ha létezne egyáltalán. Vannak olyanok, akik épp a közepére esnek, ennek az introvertált-extrovertált személyiség dimenziónak, az ilyeneket kétoldaliaknak nevezzük. És gyakran gondolok arra, hogy nekik lehet a legjobb dolguk a világon. De legtöbbünk felismeri magában az egyik, vagy másik típust.

Én pedig azon a véleményen vagyok, hogy kulturális értelemben nagyobb egyensúlyra van szükségünk. Amolyan yin-yang féle egyensúly kéne a két típus közt. Ez különösen akkor válik fontossá, amikor a kreativitás és a produktivitás kerül előtérbe, mert amikor a pszichológusok megnézik, a legtöbb kreatív ember életét, azt találják, hogy vannak emberek, akik nagyon jók az egyeztetésben, és az új ötletek kifejlesztésében, de jelentős mértékben fel lehet ismerni az introvertáltságot is bennük.

Ez pedig amiatt van, hogy a magány létfontosságú eleme a kreativitásnak. Így Darwin is hosszú sétákat tett meg egyedül az erdőben, és empatikusan leszerelte a vacsorameghívásokat. Theodor Geisel, vagy ismertebb nevén Dr. Seuss sok lenyűgöző figuráját, az otthona mögött egy magányos toronyszobában álmodta meg, a Californiai La Jollában. És történetesen félt találkozni azokkal a gyerekekkel, akik a könyveit olvasták, attól való félelmében, hogy valami olyasféle Télapó-figurát várnak el tőle, és csalódást fog okozni nekik ezzel a magának való alkatával. Steve Wozniak találta fel az első Apple számítógépet, kis kocka alakú irodájában ülve, a Hewlett-Packard-nál, ahol akkoriban dolgozott. És saját bevallása szerint soha nem lett volna olyan elsőrendű szakember, ha nem lett volna annyira introvertált, hogy akárcsak a házat is elhagyja, miközben cseperedett.

Persze ez nem azt jelenti, hogy most akkor mind hagyjuk abba az együttműködést — és a lényeges, hogy Steve Wozniak végül is öszetalálkozott Steve Jobs-szal, és elindították az Apple Computer-t — ám azt is jelenti, hogy a magány számít, és vannak emberek, akik számára ez az a közeg, amiben létezni képesek. És tulajdonképpen évszázadok óta ismerjük az egyedüllét átalakító erejét. Csak nemrégiben kezdtünk valami különös oknál fogva megfeledkezni róla. Ha vesszük a világ legtöbb nagy vallását, olyan keresőkkel találkozunk — Mózes, Jézus, Buddha, Mohamed — akik fogták magukat és elvonultak egyedül a vadonba, ahol aztán komoly megvilágosodásokat és jelenéseket éltek át, amiket aztán visszahoztak a közösség többi tagja számára. Nincs vadon - nincs jelenés.

Persze ez nem meglepetés, ha megnézzük a kortárs pszichológia felismeréseit. Amiből az derül ki, hogy még egy csoport tagjává sem válhatunk addig, amíg nem tudjuk ösztönösen tükrözni, utánozni a többiek véleményét. Még a látszólag személyes és zsigeri dolgok esetén is, mint amilyen pl. az, hogy kihez vonzódunk, elkezdjük majmolni a körülöttünk lévő emberek hiedelmeit, anélkül, hogy észrevennénk egyáltalán, hogy ezt tesszük.

És a csoportok megfigyelhetően a helységben legdominánsabb, legkarizmatikusabb egyéniség véleményét követik, habár semmi összefüggés nem áll fenn aközt, hogy valaki mennyire jó előadó és hogy mennyire jók az ötletei — komolyan: SEMMI! Szóval... (Nevetés) Lehet, hogy te magad a legjobb ötletekkel rendelkező személyre figyelsz, de az is lehet, hogy nem. És tényleg a véletlenre akarod ezt bízni? Sokkal jobb lenne mindenkinek, ha fognánk magunkat, elmennénk, megszülnénk saját ötleteinket, a csoportdinamika torzításaitól mentesen, és csak aztán jönnénk össze csoportként egyeztetni, megfelelően irányított körülmények közepette és abból indulnánk ki.

Nos, ha mindez igaz, akkor miért értjük annyira félre? Minek építjük ilyenre az iskolákat és munkahelyeket? És miért keltünk bűntudatot ezekben a befelé fordulókban amiatt, hogy néha egyszerűen el akarnak tűnni egy időre? Az egyik válasz mélyen a kulturális hátterünkben gyökerezik. A nyugati társadalmak, különös tekintettel az USA-ra, mindig is a tettek emberét favorizálták, az elmerengőkkel szemben. az idézőjelben "elmerengő"-vel szemben. Ám Amerika korai napjaiban, amolyan "jellemek kultúrájában" éltünk a történészek szerint, amely ponton az embereket még belső világuk és erkölcsi becsületességük alapján ítéltük meg. És ha megnézzük az akkoriban íródott önsegítő könyveket, mindnek ilyesmi címeik voltak, mint: "A jellem, a legnagyobb dolog a világon!" És Ábrahám Lincoln-hoz hasonló hősökre néztek fel, akit amiatt dicsőítettek, hogy mennyire szerény és előítéletmentes volt. Ralph Waldo Emerson így nevezte őt: "Olyan férfi, aki nem támad a felsőbbrendűségével."

Aztán elértük a 20. századot, és egy új kultúrába léptünk, amit a történészek a személyiség kultúrájának neveznek. Közben pedig a mezőgazdaságban gyökerező gazdaságot, a nagy biznisz világává fejlesztettük. És így hirtelen az emberek elkezdtek a kis településekről a nagy városokba költözni. És ahelyett, hogy olyanokkal dolgoznának együtt, akiket egész életükben ismertek, most bizonyítaniuk kell magukat egy rakás idegen előtt. Így aztán teljesen érthető, hogy az olyan jellemvonások, mint a vonzóság, vagy a karizma hirtelen nagyon fontosnak tűnnek. És persze az önsegítő könyvek aszerint változnak, hogy ezeket az újfajta szükségleteket kielégítsék, és ilyen címekkel kezdenek megjelenni, mint: "Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásoljuk az embereket." És persze példaképeikként a nagy üzletembereket emlegetik. Ilyen hát a mai világunk. Ez a kulturális örökségünk.

Ezek közül egyiket sem amiatt említettem, merthogy ne lennének fontosak a szociális képességek, és egyáltalán nem a csapatmunka megszüntetése mellett érvelek. Azok a vallások, amelyek a bölcseiket kiküldik a magányos hegytetőkre, szeretetet és bizalmat is hirdetnek. És a problémák, amelyekkel ma szembesülünk a tudomány és gazdaság terén, olyan hatalmasak és összetettek, hogy emberek hadainak együttműködésére lesz szükség ahhoz, hogy megoldhassuk őket közös erőfeszítéssel. De azt mondom, hogy minél több szabadságot engedünk az introvertáltaknak arra, hogy önmaguk lehessenek, annál nagyobb valószínűséggel állnak majd elő saját egyedi megoldásaikkal ezekre a kérdésekre.

Most akkor szeretném megosztani veletek, hogy mi van ma a táskámban. Találjtok ki! Na mi? Könyvek. Itt egy táska, könyvekkel tele. Itt van Margaret Atwood: "Macskaszem"-e; Itt egy novella Milan Kunderától. És itt van "A tévelygők útmutatója" Maimonidésztől. Ám ezek nem egészen az én könyveim. Azért hoztam őket ma magammal, mert a nagyapám kedvenc íróitól valók.

Nagyapám rabbi volt, özvegy, egyedül élt egy kis lakásban Brooklyn-ban, ami a világon a legkedvencebb helyem volt gyerekkoromban, részben amiatt, mert érezhető volt nagyon finom, meleg jelenléte, részben pedig azért, mert tele volt könyvekkel. Értem ezalatt, hogy a lakásban szó szerint minden asztal, minden szék feladta eredeti funkcióját, hogy felszíne könyvkupacok alapjául szolgálhasson. Épp ahogy családom többi tagjának, nagyapámnak is az olvasás volt a világon a legkedvencebb elfoglaltsága.

Szerette azonban a gyülekezetét is, amit lehetett is érezni a prédikációiban, élete mind a 62 évén át, mialatt rabbi volt. Az egész hét olvasásának gyümölcsét összefogta, s az ősi és humanista gondolatokat bonyolult falikárpittá szőtte. Az emberek pedig özönlöttek mindenfelől, csak hogy hallják a beszédét.

Van azonban valami, amit tudni kell a nagyapámról. A miseruhája alatt, nagyon szerény és igazi introvertált személyiség volt — annyira, hogy amikor vége lett a miséinek, nehezére esett szemkontaktust tartania azzal a gyülekezettel, amelynek 62 éven át beszélt. És még az emelvénytől távolabb is, amikor üdvözölték őt, gyakran nagyon kurtán szakította félbe a beszélgetést, attól való félelmében, hogy feltart valakit. Amikor azonban 94 éves korában elhunyt, a rendőrség le kellett zárja a szomszédos utcákat, hogy az őt gyászoló tömegnek helyet adjon. Manapság tehát próbálok nagyapám példájából meríteni a magam módján.

Épp most publikáltam egy könyvet az introverzióról, ami kb. 7 évnyi írásba tellett. Számomra ez a 7 év tökéletes áldás volt, mert olvastam, írtam, gondolkodtam, kutattam. Ez az én verzióm nagyapám magányos könytárban töltött óráira. Most azonban hirtelen nagyon más lett a feladatom, mégpedig az, hogy álljak itt kint és beszéljek róla, beszéljek az introvertáltságról. (Nevetés) És ez sokkal nehezebb számomra, mert akármennyire is megtisztelő számomra itt lenni veletek ma, ez nem a természetes milliőm.

Úgyhogy felkészültem az ilyen pillanatokra amennyire csak tőlem tellett. Az elmúlt évet nyilvános beszéd gyakorlásával töltöttem, ahányszor csak tehettem. És ezért a "veszélyes beszéd évének" nevezem. (Nevetés) És nyilvánvalóan sokat segített. De elárulom azt is, hogy ami még jobban segít, azok a megérzésem, hitem, reményem, hogy amikor majd az introverzióval, csendességgel, magánnyal kapcsolatos hozzáállásunkra kerül a sor, igazán szándékunkban fog állni drámai változást eszközölni. Mert szerintem már ott tartunk. Lassan búcsúzom tőletek, mégpedig 3 cselekvésre szólító felhívással, azok felé, akik velem együtt osztjátok ezt a látásmódot:

Az első: Állítsuk már meg ezt a csoportmunka-őrületet! Csak hagyjuk egyszerűen abba! (Nevetés) Köszönöm. (Taps) És szeretném, ha világosan érthető lenne, amit mondok. mert komoly meggyőződésem, hogy hasznos lenne az irodákban az alkalmi, csevegős, kávézó-stílusú találkozások elősegítése — tudjátok, az a fajta, amikor az emberek összejönnek és véletlenszerűen megoszthatják ötleteiket egymással. Ez klassz. Ez klassz a befeléfordulók és a kifeléfordulók számára egyaránt. DE sokkal nagyobb privát térre, szabadságra, és sokkal több autonómiára van szükségük a munkánkban. Iskola, ugyanez a helyzet. Persze, meg kell tanítani gyerkőceinknek azt is, hogyan működjenek együtt, de azt is meg kell tanítani neki, hogyan dolgozzanak magukban! Ez különösen fontos az extrovertált gyerekek esetében is! Szükségük van arra, hogy egyedül is dolgozzanak, ti. részben innen fakadnak a mély gondolatok.

OK, a második: Menjünk ki a vadonba! Legyünk olyanok, mint Buddha, hadd kaphassunk saját kinyilatkoztatásokat. Nem arról beszélek, hogy most mind induljunk azonnal, és építsünk kalyibát az erdőben, és soha többé ne álljunk szóba egymással, hanem arról, hogy mind kikapcsolhatnánk kicsit a világból, hogy megnézzük mi van a fejünkben, kicsit gyakrabban.

Harmadik: Vedd szemügyre alaposan, hogy mi van a bőröndödben, és miért is tetted bele. Szóval, kifelefordulók, lehet, hogy a ti táskáitok is könyvekkel vannak tele. Vagy lehet, hogy pezsgős poharakkal, vagy ejtőernyős felszereléssel. Bármi legyen is az, remélem, megragadjátok az alkalmat ahányszor csak lehet, és kiveszitek ami benne van, és megtiszteltek bennünket az energiátokkal és az örömötökkel! De befeléfordulók, ti, ahogy vagytok, valószínűleg az a benyomásotok, hogy nagyon kell vigyázzatok arra, ami a táskátokban van. És ez rendjén is van. Ám alkalmanként, tényleg csak alkalmanként, remélem kinyitjátok majd a bőröndjeiteket, hogy mások is láthassák, mert a világnak szüksége van rátok, és arra is, amit ti cipeltek!

Kívánom hát nektek minden utazások legjobbikát, és bátorságot ahhoz, hogy merjetek gyengéden beszélni!

Nagyon köszönöm.

(Taps)

Köszönöm, Köszönöm.

(Taps)