Simon Sinek
13,854,844 views • 11:59

Él valahol egy férfi, William Swenson százados, akit nemrégiben kongresszusi Becsület érdeméremmel tüntettek ki

2009. szeptember 8-i hőstettéért. Aznap egy amerikai és egy afgán hadoszlop haladt egy afganisztáni vidéken, hogy támogassák egy csoport kormányhivatalnok, afgán kormányhivatalnok védelmét, akik egy helyi falu idős elöljáróival találkoztak. A hadoszlop csapdába esett, három oldalról körülvették őket. Swenson századost sok egyéb más mellett azért tüntették ki, mert a tűzharc sűrűjébe futott, hogy kimentse a sérülteket és kihúzza a halottakat. Egy általa megmentett katona egy őrmester volt,

aki egy társával együtt egy sebesültszállító helikopter felé tartott. Úgy esett, hogy pont aznap, teljesen véletlenül, a helikopteren szolgáló egyik katona sisakján volt egy GoPro kamera, mely rögzítette az egész jelenetet. A felvételen Swenson százados látható, amint bajtársával egy sérült katonát cipelnek, akit nyakon talált egy lövedék. Felrakták a sérültet a helikopterbe, majd pedig látszik, amint a százados lehajol

és homlokon csókolja, mielőtt visszafordul további sérültekért. Ezt látva az járt a fejemben, vajon honnan jönnek az ilyen emberek? Mi ez? Ez valami igen mély érzelem lehet, ha a hatására ezt cselekszi valaki. Itt bizony szeretetről beszélünk, én pedig tudni akarom, hogy az én munkatársaim vajon miért nem ilyenek! A seregben kitüntetik azokat, akik hajlandóak feláldozni magukat mások javára. Az üzleti életben bónusz jár azoknak, akik hajlandóak másokat feláldozni a mi javunkra! Pont fordítva, igaz? Tehát kérdem én: honnan jönnek ezek az emberek? Eleinte úgy véltem: ők csupán jobb emberek. Ezért vonzódnak a katonasághoz. E kiváló embereket vonzza a szolgálat ideája. Ám ez óriási tévedés. Arra jutottam, hogy a környezeten múlik minden. És ha az ideális környezet megvan, mindannyiunkban ott rejlik az a képesség, hogy különleges dolgokat vigyen véghez, és ami még fontosabb, mások ugyanígy képesek lesznek rá! Az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy találkozhattam néhányukkal, hívhatjuk őket hősöknek, akik saját életüket kockáztatták, hogy másokat megmentsenek. Megkérdeztem tőlük, hogy mi viszi rá az embert ilyesmire? Miért cselekedtek így? Mind ugyanazt felelték: "Mert ők is megtették volna értem." Hihetetlenül mély bizalom és bajtársiasság kell ehhez. Tehát a bizalom és a bajtársiasság itt igen fontosak. Az a gond a bizalommal és a bajtársiassággal, hogy ezek érzések, nem pedig utasítások. Nem mondhatom pusztán azt, hogy bízz bennem, és az úgy lesz.

Nem utasíthatok embereket bajtársiasságra, és úgy lesz. Ez nem így működik. Ez egy érzés. És hogy honnan ered? Ha visszamegyünk az időben 50 ezer évet az őskorba, a homo sapiens korai korszakába, azt látjuk, hogy a világ telis-tele volt veszéllyel. Rengeteg erő munkálkodott az elpusztításunkon. Persze semmi személyes! Ott volt az időjárás, az élelem, a víz hiánya, talán még egy kardfogú tigris is, és mind-mind azon munkálkodtak, hogy életünket megrövidítsék. Így aztán társas állatokká fejlődtünk, együtt éltünk és együtt dolgoztunk, amit én úgy hívok: a biztonság körében, egy törzsben, ahol érezhettük az összetartozást. Így mikor a sajátjaink közt biztonságban éreztük magunkat, természetes reakcióként alakult ki a bizalom és a bajtársiasság. Mindezeknek hasznos hozadékai is voltak. Azt jelentette, hogy alhatok éjjel és bízhatok abban, hogy a törzsemből valaki őrködik. Ha nem bízunk egymásban, ha nem bízok benned,

akkor te nem fogsz őrt állni felettem. Ez rossz túlélési stratégia. A modern korban ugyanez játszódik le. A világ tele van veszéllyel, dolgokkal, amik nehezítik életünket, vagy mérséklik sikerünket, vagy csökkentik esélyeinket a sikerre. Lehet ez a gazdaság hullámzása, a tőzsde bizonytalansága. Lehet egy új technológia is, amely máról holnapra elavulttá teszi az üzleti modellt. Vagy akár egy versenytárs, aki olykor megpróbál kicsinálni. Néha csődbe kergetne, de legalábbis azon van, hogy akadályozza a növekedést, és elhalássza az üzletet. Ezen erők felett nincs hatalmunk.

Ezek mind állandóak, nem tűnnek el. Mindössze a szervezeten belüli körülmények változnak, és itt válik fontossá a vezetés, mert a vezető adja meg az alaphangot. Mikor egy vezető úgy dönt, hogy a szervezetben élők biztonságát és életét helyezi az első helyre, hogy feláldozza saját kényelmét és a kézzelfogható eredményeket, hogy az emberei

érezzék a biztonságot, és hogy tartoznak valahová, akkor figyelemre méltó dolgok történnek. Repülővel utaztam egyszer valahova, mikor tanúja voltam egy jelenetnek, hogy egy utas azelőtt próbált beszállni a gépre, hogy a számát hívták volna. Végignéztem, amint a beszállást végző tiszt úgy bánt vele, mintha törvényt sértett volna, mintha bűnöző lett volna. Azért kiabáltak vele, mert korábban próbált beszállni. Így aztán közbevágtam. "Miért kell úgy bánnia velünk, mintha állatok volnánk? Miért nem vesz minket emberszámba?" A hölgy ekkor szó szerint ezt mondta: "Uram, ha nem tartom be a szabályokat, bajba kerülhetek, az állásommal játszom." Mindezzel azt közölte, hogy nem érzi magát biztonságban. Mindezzel azt mondta, hogy nem bízik a feletteseiben. Nem feltétlenül azért szeretünk a Southwest Airlines-zal utazni,

mert ők jobb embereket alkalmaznak. Hanem mert ők nem tartanak a főnökeiktől. Tehát, ha a feltételek rosszak, kénytelenek vagyunk saját időnket és energiánkat arra áldozni, hogy megvédjük magunkat egymástól, ami szükségszerűen gyengíti a szervezetet. Mikor biztonságban érezzük magunkat a szervezetben, magától értetődően egyesítjük tehetségeinket és erőinket, és fáradhatatlanul azon dolgozunk,

hogy szembeszálljunk a külső veszélyekkel és éljünk a lehetőségekkel. A jó vezetőhöz talán leginkább a jó szülő hasonlatos. Gondoljunk csak bele, milyen a jó szülő, mi a cél? Mi tesz valakit nagyszerű szülővé? Szeretnénk lehetőségeket biztosítani a gyereknek, és oktatást, ha szükséges, fegyelmezzük. Mindezt azért, hogy felnőve többre vigye, mint amennyire nekünk sikerült. A nagy vezetők célja ugyanez. Szeretnének lehetőségeket adni embereiknek, oktatást és fegyelemre tanítani őket, növelni magabiztosságukat, megadni nekik az esélyt a próbálkozásra és elbukásra.

Hogy többre vihessék, mint amit magunk számára el tudnánk képzelni. Charlie Kim, a Next Jump nevű New York-i tech vállalat vezérigazgatója teszi fel a kérdést, hogy ha gond adódik otthon, szóba jöhetne-e, hogy az ember elbocsátja a gyermekét? Soha nem tennénk ilyet. Akkor miért jöhet szóba, hogy elbocsátunk valakit a saját szervezetünkből? Charlie új üzletpolitikát vezetett be: az élethosszig tartó foglalkoztatást. Ha valakit felvesznek a Next Jumphoz, teljesítménybeli probléma miatt nem mondhatnak fel az illetőnek. Ami azt illeti, ha gond adódik, továbbképeznek és támogatnak, amint ezt a gyermekünkkel is tennénk,

aki egy 3-assal állít haza a suliból. Teljesen megfordítja a helyzetet. Ezért van az, hogy oly sokan táplálnak zsigeri gyűlöletet és haragot néhány bankvezérrel szemben az aránytalanul magas fizetésük és juttatásaik miatt. Nem is az összegekkel van a gond. Hanem azzal, hogy a vezetői lét esszenciáját sértik. Semmibe veszik ezt a mélyen gyökerező társadalmi megállapodást. Tisztában vagyunk vele, hogy rábólintottak embereik feláldozására saját érdekeik védelmében, vagy ami még rosszabb, ők maguk áldozták fel embereiket, hogy védjék önnön érdekeiket. Ez bánt minket, nem az összegek. Sértve érezné magát bárki, ha 150 millió dollár bónuszt adnánk Gandhinak? És ha adnánk 250 millió dollárt Teréz Anyának? Van ezzel bármi probléma? Az ég világon semmi. Semmi. A nagyszerű vezetők sosem áldoznának fel senkit a számok kedvéért.

Hamarabb áldoznák fel a számokat, hogy embereiket mentsék. Bob Chapman egy nagy gyárat igazgat a Közép-Nyugaton: a Barry-Wehmillert. 2008-ban őket is megviselte a válság, és egyik napról a másikra elveszítették megrendeléseik 30%-át. Egy ekkora vállalatnál ez bizony komoly csapás, így pedig már nem volt pénzük munkásaikra. 10 millió dollárt kellett megtakarítaniuk. Csakúgy, mint sok más cégnél, összeült az igazgatótanács, hogy megvitassák a leépítéseket. Ám Bob erről hallani sem akart. Ő nem a létszámmal foglalkozik, Bob a szíveket számolja, és a szívek számának csökkentése sokkal nehezebb feladat. Kidolgoztak tehát egy szabadságolási programot. Az igazgatótól a titkárnőig, minden alkalmazottnak 4 hét fizetés nélküli szabadságra kellett mennie. Mindegy mikorra időzítették, és nem kellett egy blokkban kivenniük a 4 hetet. Ám az volt igazán lényeges, miként Bob kihirdette a programot. Azt mondta, inkább szenvedjünk mindannyian egy keveset, mint hogy bármelyikünknek sokat kelljen. És a közhangulat javult. 20 millió dollárt takarítottak így meg, és ahogy azt előre sejteni lehetett, mikor az emberek a vezetőségnek köszönhetően biztonságban érzik magukat a szervezetben, természetes reakciójuk a bizalom és a bajtársiasság. Teljesen spontán és váratlanul az emberek elkezdtek egymás között szervezkedni. Akik megengedhették maguknak összefogtak azokkal, akik kevésbé.

Egyesek 5 hetet vettek ki, hogy másnak csak hármat kelljen. Vezetőnek lenni választás, nem rang kérdése. Sokakat ismerek a szervezeti ranglétra tetején, akik semmiképp nem nevezhetőek vezetőnek. Van tekintélyük és mi engedelmeskedünk nekik, hiszen felettünk állnak, ám nem követnénk őket. És sokakat ismerek a szervezet alján, akik nem rendelkeznek hatalommal, mégis vitathatatlanul vezetők, mert úgy döntöttek, gondoskodnak a tőlük balra állókról, és úgy döntöttek, gondoskodnak

a tőlük jobbra állókról. Ezt jelenti vezetőnek lenni. Hallottam egy történetet tengerészgyalogosokról, akik kint voltak a hadszíntéren, és amint az feléjük szokás a tiszt evett utoljára. Embereit előre engedte, ám mikor ők végeztek, neki már nem maradt étel. Mikor mentek vissza a terepre, az emberei a sajátjukból hoztak neki ételt, hogy ő is ehessen, hiszen ez így van rendjén. Ők a vezetők, mert elöl mennek. Ők a vezetők, mert mindenki más előtt vállalják a kockázatot. Ők a vezetők, mert áldozatot hoznak, hogy embereik biztonságban lehessenek, és jól járjanak, így erre a természetes válasz nem is lehet más, mint hogy embereik is áldozatot vállalnak értük. Vérüket, verejtéküket és könnyeiket adják azért, hogy vezetőjük elképzelése valóra váljon, és mikor megkérdjük őket, mégis miért tesznek így, miért adják vérüket, verejtéküket és könnyeiket azért az emberért, mind ugyanazt felelik: "Mert ő is megtette volna értem."

Hát nem egy ilyen szervezetben

szeretnénk dolgozni mindannyian?

Nagyon szépen köszönöm. Köszönöm. (taps)