Linda Liukas
1,853,167 views • 11:03

A kód a jövő világnyelve. A 70-es években a punkzene volt egy egész nemzedék nyelve, a 80-as években pedig valószínűleg a pénz. De az én nemzedékem számára a képzelet és a világ közötti összekötő kapocs a szoftver. Ez azt jelenti, hogy nekünk gyökeresen másféle emberekre van szükségünk a termékek előállításához, akik a számítógépet nem látják gépinek, magányosnak és unalmasnak és csodásnak, hanem olyannak, amelyet össze lehet bütykölni, föl lehet javítani, nyúzni lehet, stb.

Első ismerkedésem a programozás és a technológia világával zsenge 14 éves koromban kezdődött. Tizenévesként őrülten belezúgtam egy idősebb férfiba, történetesen a szóban forgó idősebb férfi az USA akkori alelnöke, Al Gore volt. Azt tettem, amit minden egyes tinilány tenni szokott. Ki akartam nyilvánítani a szerelmemet, ezért csináltam neki egy weboldalt, ezt ni. 2001-ben nem volt se Tumblr, se Facebook, se Pinterest. Meg kellett tanulnom kódolni, hogy kifejezhessem minden vágyódásomat és szerelmemet.

Hát, számomra ezzel kezdődött a programozás. Az önkifejezés eszközeként indult. Ugyanúgy, mint amikor kisebb voltam, színeseket használtam és legóztam. Ahogy nőttem, gitárleckéket és színdarabokat használtam e célra. De aztán jöttek a fiúk és más dolgok, amikért lelkesedhettem, pl. a költészet és a harisnyakötés, meg a francia rendhagyó igék ragozása, ábrándozás kitalált világokról, Bertrand Russell és filozófiája. Egyike lettem azoknak, akik szerint a számítógépek unalmasak és gépiesek és magányosak.

Most viszont ezt gondolom. A kislányok nem tudják, hogy nem kell szeretniük a számítógépet. A kislányok bámulatosak. Nagyon-nagyon jók abban, ha valamire összpontosítaniuk kell, ha precíznek kell lenniük, és csodásakat kérdeznek, pl. "Mi?" és "Miért?" és "Hogyan" és "Mi van, ha?" Fogalmuk sincs, hogy nem kell szeretniük a számítógépet. Ezt a szüleik gondolják. Mi, szülők gondoljuk úgy, hogy az informatika ezoterikus, furcsa tudományág, amely csak a misztikumok tudóinak a sajátja. Ami olyan távolra került a mindennapi életünktől, mint, mondjuk, a magfizika.

Részben igazuk van. A programozásban van egy csomó szintaxis, vezérlés, adatstruktúra, algoritmus, szokás, protokoll és paradigma. Egyre inkább miniatürizáltuk a számítógépeket. Az ember-gép kapcsolat újabb és újabb absztrakciójának rétegeit halmoztuk egymásra, s már ott tartunk, hogy fogalmunk sincs a számítógép működéséről, vagy arról, hogyan beszéljünk vele. Testünk működését ugyan megtanítjuk a srácainknak, azt is megtanítjuk, hogyan működnek a belsőégésű motorok, sőt, még abba is beavatjuk őket, hogyan válhat valaki űrhajóssá. De amikor a srác megkérdezi: "Mi az a buborékrendezési algoritmus?" Vagy: "Honnan tudja a gép, mi a teendője, ha megnyomom a »LEJÁTSZÁS« gombot, honnan tudja, mikor melyik videót indítsa?" Vagy: "Linda, az internet az egy hely?" Mi, felnőttek, ilyenkor furcsamód hallgatásba merülünk. Van, aki így felel: "Ez mágikus", más meg: "Ez túl bonyolult."

Ami azt illeti, egyik sem igaz. Nem mágikus és nem bonyolult. Csak minden borzasztó gyorsan történt. A számítógéptudósok megépítették e pompás, gyönyörű gépeket, de úgy, hogy nagyon idegenkedünk a gépektől, meg attól a nyelvtől, amelyen beszélgetünk velük. Ezért már nem is tudjuk, hogyan beszéljünk a gépekkel különleges felhasználói felületek nélkül.

Ezért senki sem jött rá, hogy amikor a francia rendhagyó igéket ragoztam, voltaképpen a mintafölismerő készségemet gyakoroltam. Amikor a kötés iránt lelkesedtem, voltaképpen szimbolikus parancsok sorozatát követem, amely ciklusokat foglal magában. Bertrand Russell egész életében kereste, melyik precíz nyelv teremt kapcsolatot az angol és a matematika között: e nyelv hazája a számítógépben van. Programozó voltam, de ezt senki sem tudta.

A mai gyerekek kikopogtatják, megszerzik és kitotózzák útjukat a világban. De ha nem adunk nekik eszközöket a számítógéphez, alkotók helyett csak vevőket nevelünk.

Az egész keresés vezetett el engem e kislányhoz. Rubynak hívják, 6 éves. Bátor, fantáziadús, de egy kissé basáskodó típusú. Amikor egy problémába ütközöm, miközben a programozást tanulom, pl.: "Mi az objektumorientált tervezés vagy mi az a szemétgyűjtés?" Mindig megpróbáltam elképzelni, hogyan magyarázná el egy hatéves a problémát.

Írtam egy illusztrált könyvet a kislányról. Ruby ilyeneket tanított nekem. Ruby arra tanított, hogy ne féljek az ágy alatti "bogarak"-tól. És hogy még a legnagyobb probléma is egymásba gabalyodott kis problémák csoportjából áll. Ruby összeismertetett a barátaival, az internetkultúra színes világával. Barátjai között van a szép hópárduc, amelyik nem akar más gyerekkel játszani. Ruby barátai a zöld robotok, amik barátságosak, de igen rendetlenek. Barátai közé számítja még Linuxot, a pingvint, aki rettenetesen hatékony, de nehéz megérteni. Meg még az idealista rókákat, meg a többieket.

Ruby világában játékosan tanuljuk a technológiát. Pl. a számítógépeknek jól megy az ismétlés, ezért Ruby így szokta tanítani a ciklust. Ez Ruby kedvenc táncfigurája: "Taps, taps, dobbant, dobbant, taps, taps és ugrás." A ciklusszámolást úgy tanuljuk, hogy négyszer ismételjük. A sorozat ismétlésével megtanuljuk a ciklusokat, miközben féllábon állok. Addig tanuljuk a sorozat ismétlésével, amíg anya eszét nem veszti. (Nevetés) Legfőként, megtanuljuk, hogy nincsenek kész válaszok.

Amikor Ruby világának tananyagáról esett szó, meg kellett kérdeznem a srácokat, milyennek látják a világot, milyen kérdéseik vannak, és játékos vizsgákat szoktam rendezni. Ezt a 4 képet szoktam nekik megmutatni. Egy autó képét, egy élelmiszerboltét, egy kutyáét és egy vécéét. Meg szoktam kérdezni: "Szerintetek közülük melyik egy számítógép?" A gyerekek nagyon maradiak, mert így felelnek: "Á, egyikük sem számítógép. Tudom, milyen egy számítógép: Az egy világító doboz, ami előtt anyu vagy apu túl sok időt tölt." De aztán beszélgetni szoktunk, és fölfedezzük, hogy a kocsi voltaképpen egy számítógép, van benne irányítórendszer. Viszont a kutya semmi esetre sem lehet számítógép, de nyakörve van, és a nyakörvben lehet számítógép. Az élelmiszerboltban annyiféle számítógép lehet, pl. a pénztárgéprendszer, a riasztóberendezés. Gyerekek, azt tudjátok, hogy Japánban a vécék is számítógépek, és hackerek föltörik őket? (Nevetés)

Továbbmegyünk, és ilyen kis öntapadókat adok nekik, amiken BE-KI gomb látható. Azt mondom nekik: "Ma varázserőtök van, amivel a szobában bármiből számítógépet csinálhattok." A gyerekek pedig nekifognak. "Elég meredeknek hangzik, nem tudom, mi a helyes válasz." De azt mondom nekik. "Nyugi, a szüleitek sem tudják a helyes választ. Nemrég hallottak életükben először a Dolgok internetjéről. Gyerekek, ti lesztek az elsők, akik olyan világban élnek, ahol minden számítógép."

Aztán a kislány odalépett hozzám, hozott egy kerékpárlámpát, és azt mondta: "Ha ez a kerékpárlámpa számítógép lenne, változtatná a színét." Erre én: "Ez tényleg jó ötlet, és még mit tudjon csinálni?" Töri-töri a fejét, majd kiböki: "Ha ez a kerékpárlámpa számítógép lenne, biciklitúrára mehetnék a papámmal, sátorban aludnánk, és ez a biciklilámpa filmvetítőgép is lehetne." Na, erre a pillanatra vágytam! Arra, mikor a srác rájön, hogy a világ még félkész állapotú, hogy a világ tökéletesítésének csodálatos módja csakis az, hogy technológiát hozunk létre, és ebben a változtatásban mindegyikünk részt vehet.

Az utolsó történet: építettünk számítógépet is, Megismertük a basáskodó mikroprocesszort, a segítőkész RAM- és ROM-memóriákat. Miután összeraktuk a számítógépünket, megterveztünk hozzá egy alkalmazást is. Kedvenc történetem erről a kisfiúról szól. Hatéves, kedvenc játéka, hogy ő űrhajós. A fiú óriási fülhallgatót hord a fején, ki se lát a pici papír-számítógépéből, mert — figyeljenek! — a fiú épített egy galaxisok közötti saját földi irányító alkalmazást. Az apja, a Mars körül keringő magányos űrhajós a szoba túlsó sarkában tartózkodik, és a fiú fontos küldetése, hogy az apját épségben visszahozza a Földre. Ezeknek a srácoknak teljesen más képük lesz a világról, és arról is, hogy technikával hogyan hozzuk létre.

Végül, minél elérhetőbbé, minél befogadóbbá és minél változatosabbá tesszük a technológia világát, annál színesebb és jobb lesz a világ. Képzeljünk el egy pillanatra egy világot, amelyben a termékek gyártásáról szóló történetekben nemcsak a 20-as éveikben járó szilíciumvölgyi fiúk szerepelnek, hanem kenyai iskoláslányok és norvég könyvtárosok is. Képzeljünk el egy világot, amelyben a jövő csöpp Ada Lovelace-ei, akiknek a 2-es számrendszer a valóság, úgy nőnek föl, hogy a technikát derűlátón és bátran szemlélik. Magukénak érzik a világ erejét, lehetőségeit és korlátjait. A technológia világát, amely csodálatos, szeszélyes és egy picikét hátborzongató.

Kislánykoromban mesemondó akartam lenni. Imádtam a kitalált világokat, az volt a kedvenc játékom, hogy reggelente Moominvalley-ban ébredek. Délutánonként pedig a Tatuin bolygón kószálok. Esténként meg Narniában térek nyugovóra. A programozás tökéletes foglalkozásnak bizonyult. Világokat alkotok. Mesék helyett kódokkal alkotom meg őket.

A programozás nyújtja nekem azt a csodás hatalmat, amellyel ezt a kis univerzumot a maga szabályaival, paradigmáival és gyakorlatával fölépíthetem. A semmiből hozhatok létre valamit, pusztán a logika erejével.

Köszönöm.

(Taps)