György Dr. Csepeli
17,690 views • 17:58

Jó napot kívánok! Először is meg kell köszönjem a bizalmat, hogy ilyen sokan eljöttek meghallgatni engem. Az első feladat, amit voltaképpen adnék, de ez csak képletes feladat, majd otthon szórakozhatnak vele: írjanak himnuszt! Megtanítom magukat, hogy kell himnuszt írni. Ezeket a szavakat feltétlenül vegyék figyelembe: egészség, gyönyörűség, pompa, élet, villámok, virradat, szabadság, dicsőség, szeretet, szerencse, öröm, hűség, gazdagság, büszkeség, összetartás, győzelem, harc, boldogság, tehetség, erő, szív és hit. E szavakat közép- s kelet-európai szomszéd országok himnuszaiból válogattam össze. Nyugodtan javaslom, hogy essenek neki. Alakítsanak kft-t! Most annyi új állam alakul Afrikában, Ázsiában, biztos, hogy árujuk megtalálja a keresletet. De most nézzünk egy másik himnuszt! (Nevetés) Talán föl sem kell olvasnom a szavakat. Föl kellene magukat állítanom, meg kellene magukat könnyeztetnem. Balsors, bűn, megbűnhődte, bús had, nyög, rabiga, vert had, dörgő felleg, csonthalom, magzatod hamvvedre, (Nevetés) vérözön, lángtenger, – egyiket sem én találtam ki –, halálhörgés, (Nevetés) siralom, holt vére, kínzó rabság, árváink, vészek, kín, jó kedv, – vörös farokként – bőség, szép és haza. Látható, hogy a két himnuszkészlet között van némi különbség. Az egyik a miénk. (Nevetés) A másik a szomszédainké. Valami tehát van, és erről szeretnék beszélni, ami falat épít közénk és a szomszédaink közé. De ez a fal lebontható, és erről majd fogunk beszélni. Mielőtt még a falról lenne szó, a 18. századi kocsmákban látható plakátot mutatnék, ahol a különböző nemzetek tagjai fel voltak rajzolva. Ez a nyalka huszár, ez lenne a magyar. Mindegyik néphez, figurához hozzá volt rendelve néhány szó, hogy az utazó készítse fel magát, hogyha különböző országba megy, miféle emberekkel találkozhat. Hát, hogyha hozzánk jöttek volna éppen, jöttek már akkor is persze, akkor még nem volt fal: becstelen, kegyetlen, latinul tud, lázadó, megbízhatatlan. Azért ezek nem igazán vonzó dolgok voltak. Nem is jöttek, meg kell mondjam, túlságosan nagy számban, mert nem akartak becstelenekkel, kegyetlenekkel, lázadókkal találkozni, még ha tudtak is latinul. (Nevetés) Most a dolog olyan értelemben véve általános, hogy a közép-kelet-európai nemzeteknek van közös sorsa. Ez a közös sors abban ragadható meg leginkább, hogy egyikük sem nagy. Bibó István írt egy fantasztikusan szép esszét 1946-ban, születésem évében, amikor arról írt, hogy ezek az államok kicsik és nyomorultak. Tolsztoj mondása jutott eszembe erről, mikor készültem az előadásra. Az Anna Kareninát azzal a fantasztikus mondattal vezeti be: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Bizonyos értelemben azt mondhatnám, hogy a boldog nemzetek egyformák. De a boldogtalan nemzetek mindegyike a maga módján az. Ebben az előadásban arról akarnék beszélni, ami a speciális magyar hozzáadott boldogtalanság, ami minket egyébként boldoggá tesz. Csak éppen a külföldiek ezt nem tudják. (Nevetés) (Taps) Köszönöm. Ez csak az első poén volt. Sokkal jobb poénok is lesznek. (Nevetés) A helyzet az, hogy mindegyiknek megvan az a feszültsége – és ebben nem vagyunk különbözők –, hogy van egy kicsinységünk, területi, létszám adta kicsinységünk, de van egy hajdan volt nagyságunk. Ez a hajdan volt nagyság és a jelen kicsinység feszültséget okoz. Mint ahogy a kisgyerek állandóan nagyobb akar lenni.

De a kisgyerek előbb-utóbb nagy lesz. A kicsi nemzetek nem lesznek nagyok. Azok nagyok voltak. Ennek az oka, hogy valamennyi kis nemzet, ami itt van, birodalmi alávetettségben élt. A birodalmi alávetettség lehetetlenné tette a boldog nemzeti fejlődést, ezért késői fejlődés volt, késői ébredés volt, későn jött el a királyfi, aki ezeket az alvó nemzeteket életre csókolta. Ezért mikor életre keltek, akkor elkezdtek egymással versenyezni. Elkezdtek versenyezni egymással a területekért, a hősökért, a múltért. Ugye, Zrínyi Miklós mind a mai napig vitatott figura. A horvátok büszkék arra, hogy Zrínyi Miklós hozzájuk tartozott. Mi büszkék vagyunk, hogy Zrínyi Miklós a miénk. Tulajdonképpen nem tudjuk eldönteni, mert szegény Zrínyi egyszerre volt horvát és magyar is. Ő már nem szólhat bele a vitába. A határok bizonytalanok voltak. Szerencsére ma már az Európai Unió következtében kevésbé azok, de a lelki határok még mindig ütköznek egymással. Timothy Snyder nemrég írt egy nagyon kellemetlen, nagyon zavaró könyvet. Az a címe: Véres övezet, amiben végig szembenézett azzal a ténnyel, hogy ebből a térségből, ahol mi vagyunk, két világháború is kikelt. Voltaképpen nemcsak véres övezet, hanem kígyófészek is. A kígyótojások most is itt vannak. Hogy ne legyenek itt, ahhoz az kell, hogy olyanok, mint önök, elkezdjenek velem együtt gondolkozni, hogy voltaképpen mi is a mi sorsunk? Ez a bizonyos balsors. Az első dolog, amiből ki kell induljunk, hogy a tér, amiben élünk, az a puszta. Filozófiai kifejezéssel élve: a semmi. Ez nem az a semmi, ami ténylegesen semmi. Ez az a semmi, amit hiányként átélünk, és kipótolunk. Bizonyos értelemben kitöltünk tartalommal. Aki volt már a pusztán, – szeretek járni a hortobágyi pusztára gyerekeimmel –, és ott mindig látok valamit. Mikor megyek közelebb, hogy megfogjam, kiderül, hogy nincs ott, mert délibáb. Tehát a délibábnak ez a valósága és valótlansága együtt jár ezzel a térrel, ami a semmi, és benne van egy időtlen idő, amit Pató Pál képében Petőfi Sándor megénekelt. Mind a mai napig ez a Pató Pál együtt van velünk, aki azt mondja, ha TEDx előadásra hívnák: „Miért tartsam meg ma? Van még rá idő, majd holnap megtartom.” Holnap meg arra gondol, hogy majd holnapután. Nem véletlen, hogy Pató Pált nem találják a listán. Soha, semmikor nem fogja megtartani, velem szemben, aki nem Pató Pálon szocializálódott. Remélem, maguk sem azon fognak szocializálódni. Ebben a térben a hősöket ha megvizsgáljuk, a magyarokat, ezek mi vagyunk, akkor nagyon furcsán viselkednek. Épp ma pszichiátriai konferencián voltam, és ott arról volt szó, a betegségek, azok a tünetek, melyek nem mindenkire, de modálisan jellemzőek a magyar populációra – pl. az alkoholizmus, a szerhasználat, korábban az öngyilkosság, hál'isten az öngyilkossági ráta megy le, még mindig elég magas európai összefüggésben, de nem oly magas, mint volt valamikor. Tehát azt mondanám, hogy ezt a saját test tagadásával, saját magunk tagadásával tudjuk kipótolni ezt a hiányt, a szenvedélybetegségeinkkel, az alkoholizmussal, azzal, hogy túlesszük magunkat, de cserében nem mozgunk. Az egésznek a vége a korai halál. Ez nem önmagában baj, hanem azért baj, mert a korai halál olyan betegségkorszakot is jelent, ami megrövidíti az egészségben eltöltött éveket. Tehát tagadjuk a saját testünket. Ha tagadom a saját testemet, és találkozom egy másikkal,

aki szintén tagadja a saját testét, akkor egészen különös interakciós kommunikáció alakul ki közöttünk, amire én azt mondanám, hogy ezt jellemzi a sarcmentalitás. Mi is az a sarcmentalitás? Később, az előadás végén fogok beszélni Széchenyi István Hitel című könyvéről. Elolvastam a könyvet. Nem könnyű olvasmány, de mindenkinek javaslom, hogy egyszer az életben olvassa el. Akkor jutott eszembe, hogy ez a könyv, amit Széchenyi írt, az nem közgazdasági könyv, hanem szociálpszichológiai könyv. Előlem írta meg a témát a 1830-ban. (Nevetés) Akkor én még nem éltem. (Nevetés) Nem sokan olvasták azzal a szemmel Széchenyi István könyvét, ahogy én olvastam, mert rájöttem arra, hogy van egy másik mentalitás, amivel Széchenyi nem írt, mert azt akarta meghaladni, azt akarta megtagadni. Ezzel szállt szembe. Ez a sarcmentalitás. Mi a sarcmentalitás? Az, amikor én félek a másiktól, hogy tőlem valamit el akar venni. Most kivételesem jó zakóban jöttem és elegáns cipőben, nagyszerű Versace nadrágban. Most nem sarcmentalitás szerint öltöztem. Úgy kellett volna jöjjek, mint egy hajléktalan. Nehogy valakinek önök közül eszébe jusson, hogy tőlem pl. levonjon egészségügyi járulékot (Nevetés) vagy pénzt kérjen kölcsön. Tehát a sarcmentalitásnak a lényege, hogy én negatívan mutatom be magamat annak érdekében, nehogy a másiknak eszébe jusson, hogy tőlem bármit is elvegyen. De a másik ugyanígy viselkedik. Ha két sarcmentalitásos találkozik, elképzelhetjük, milyen a kommunikáció közöttük. Nem a bizalom az alapja, hanem a bizalmatlanság és a gyanakvás. Hozzá kell tennünk azt is, hogy voltaképpen benne van az, hogy az állammal és az intézményekkel szemben ez a gyanakvás átható, és nem tudunk kooperálni, sem az intézményekkel, sem egymással. Egyetlenegy megoldás van: kiskapuk keresése, szociológiai nyelven szólva az anúmia: mikor én akarok jól járni. Ha én akarok jól járni, az csak én vagyok, ez az üres individualizmus, amiről Hankiss Elemér olyan csodálatos cikkeket írt még a nyolcvanas években. Az üres individualizmus lényege, hogy csak én akarok jól járni, nem törődöm a másikkal. A másik se törődik velem, és ennek következtében egyikünk sem jár jól. Így lesz társadalmi csapda az eredmény. Minderre ráteszi a koronát, amit úgy neveznék, hogy gyász- és panaszkultúra. Mikor hallgatóimnak tanítom idegen nyelven, hogy mit jelent magyarnak lenni, akkor nem teszek mást, mint felsorolom nemzeti ünnepeinket. (Nevetés) Kezdjük mindjárt… (Taps) Látom, megtaláltam a közönségemet. Vidámak, pedig az első ünnep mindjárt a kommunizmus áldozatai, a második – és ez nem vicc, sajnos – a holokauszt áldozatai, a harmadik a forradalom és szabadságharc kezdete, amelyet levertek, és erre jön a világosi fegyverletétel. Aztán a kettő között van a gyászok gyásza: a trianoni emléknap, június negyedike. Aztán az év vége, október 23. Majd november négy. Most éltük át ezeket a napokat. Egyetlen olyan ünnep van, és ezt Antall József zseniálisan kiválasztotta, augusztus 20., – ha mondjuk, Koppányt nem számítom, –, akkor az végül is... (Nevetés) az összesíti a nemzetet. Végre van egy ünnep, ami felemel bennünket. Azt kell világosan lássuk, hogy ezek az ünnepek évről évre visszatérnek. Olyan ez, mint mikor az embernek van egy sebe, és már épp kezdene begyógyulni, de január elsején felkaparja, és minden egyes ún. ünnepnapon sót hint bele. Akkor jajong és üvölt a fájdalomtól. Miközben ünnepel. (Nevetés) Énekli a Himnuszt, majd énekli a Szózatot. Ahol a nemzetet éppen sírba teszik. (Nevetés) Ez minden évben visszatér. Ez a fajta labirintus visz be minket a Minótauroszhoz. Ez magyar Minótaurosz. Ezt a Minótauroszt kell megölnünk. Sokkal nehezebb feladat lesz, mint amit Thészeusz csinált, mert ez bennünk van. Még két dolgot mondanék, ami bevezet bennünket ehhez a szörnyeteghez. Az egyik a hamis realizmus, amikor összekeverjük azt, ami valószínű, tehát bekövetkezik, és a valószínűtlent. A valószínűtlenre mondjuk azt, hogy valószínű; s a valószínűre mondjuk, hogy valószínűtlen. Trianon traumája abból ered, hogy talán Ady Endre volt az egyetlen, aki valószínűnek látta, ami bekövetkezett. De az összes többi politikai erő, Tisza István s Károlyi Mihály egyaránt osztozott ebben a vakságban. Úgy gondolták, hogy ez nem fog bekövetkezni, lehetetlen. Ez lehetetlen. Sajnos, a lehetetlen lesz lehetővé akkor, ha az ember ilyen sajátos magyar heurisztikában gondolkozik, amit Bibó István hamis realizmusnak nevezett. Végül, most, hogy elmondtam a rossz híreket, nézzük a jó híreket. Mert van kint, higgyék el. Az első dolog, amire már utaltam Széchenyi István könyve kapcsán: a hitelmentalitás. Oly módon mutassuk meg magunkat, hogy tőlünk érdemes kérni. Hogy nekünk érdemes adni. Mert akkor a másik is úgy fogja magát megmutatni, hogy neki érdemes adni. Ha hitelezünk először lélektanilag, akkor utólag megkapjuk annak a financiális vonatkozásait. Hitelezni is fognak nekünk, és mi is hitelezni fogunk. Ennek egyetlen egy szó az alapja: a bizalom. A bizalom az, ami igazán hiányzik a magyar társadalomból. Az űr, amiről beszéltem a puszta kapcsán a délibábbal meg a patópálizmussal, akkor nem lesz űr, és akkor telik meg tartalommal, értelemmel és jelentéssel, ha nem a bizalmatlanság, nem a gyanakvás, nem a sértődés, hanem a bizalom fogja áthatni. És tulajdonképpen miért ne? A Whynot nem csak egy kocsmának a neve, a why not-ot mindenki felteheti ma már, annyit tud angolul. Bár a magyarok java része természetesen nem tud idegen nyelven. Egyébként ezt elfelejtettem mondani, hogy van objektív alapja mindazon jelenségeknek, amit elmondtam: a nyelvi különállásunk. Egyedül vagyunk nyelvileg ténylegesen. Why not, ezt azért mindenki megjegyezheti és megtanulhatja. Mit válaszolunk rá? Az egyik a hitel, a bizalom, a nem zéróösszegű játszma. Ez azt jelenti játékelméleti nyelven: ne azt nézzem, hogy a másik többet keres vagy többet szerez vagy többet kap valamilyen kapcsolat, együttműködés kapcsán. Végképp ne azt nézzem, hogy az legyen az én örömöm, ami az ő kára. És hogy az ő öröme legyen az én károm. Keressük meg a közös fölérendelt célokat. Keressük meg a közös erőforrásokat. Együtt örülünk annak, hogy valamit kitalálunk és elérünk. Ketten, hárman, négyen, öten, ez folyamatosan nő, hálózatszerűen, mint a futótűz, és hoz létre olyan nemzetet, amit ilyen értelemben behálóznak az egymásban bízó, egymás sikereit segítő emberek körei, amely körök természetesen nem egymástól elválasztva működnek, hanem úgy működnek, ahogy Bibó István annak idején ezt leírta: a szabadság kis köreiként. A szabadság kis köre ebben az esetben azt jelenti, hogy szabad vagyok abban, hogy megbízhassak a másikban. Szabad vagyok abban, hogy kitalálhassak valamit, és meg is tehessem azt. Mert egy dolog valamit kitalálni, és utána azon elgondolkozni: hát milyen jó lenne, ha megcsinálnám. A másik azt nem fogja megcsinálni. Akkor velem együtt eltűnik az egész, mint egy szappanbuborék. A szabadság kis köreinek lenne a feladatuk, hogy behálózzák az egész nemzetet. Lényegében: sikeres nemzetet hozzanak létre úgy, hogy a polgárai sikeresek, a közösségei sikeresek. Mert a kettő nem válhat el egymástól. Hiába vannak olimpiai sikereink, ha az iskolák tele vannak olyan gyerekekkel, akik nem tudnak úszni. Egy Hosszú Katinka lehet nagyon fontos. Nekem személyesen példaképem, holott nem vagyok nagyon jó úszó. De akkor lesz Hosszú Katinka igazi nemzeti hős, ha mozgalom lesz belőle, és sok gyerek lát benne követendő példát. A szabadság kis köreinek ez a feladatuk, hogy kövessék a mintákat. Ez csak akkor lehetséges, ha lesznek mágnesemberek, akik ezeket a köröket megalapítják és működtetik. Végül van egy utolsó szempont, nem lényegtelen szempont. Ez a generációk. A generációk nem egyszerűen abból adódnak, hogy minden évben van százezer gyerek, aki megszületik Magyarországon. Generáció akkor lesz, ha a százezer gyerek, aki megszületik, átél valamilyen közös történelmi eseményt, amely megkülönbözteti őket az elődeiktől. De ez csak egyik feltétele a generációnak. Az én generációm pl. az 1946-os generáció. Az után születtek, hogy véget ért az a sok rémség, ami 45-ig érte ezt az országot. Persze, kijutott nekünk új rémségekből. Ebből a szempontból gazdag volt a történelem. Versenyezhettünk a szüleinkkel, kit ért több trauma. De a dolognak a lényege, hogy ez a generáció, aki itt ül,

javarészt traumátlan generáció. A generációs párbeszédnek egészen sajátos törvényszerűsége van, amit még a 2600 évvel ezelőtt élt Anakszimandrosz írt le. Egyetlenegy mondat, amit ő írt: „Az idő megosztja az embereket: a később születettek ártatlanok az előbb születettekhez képest.” Ez az ártatlanság, ami a mindenkori fiatalok sajátja, ez iszonyatos erő kellene legyen. Az én generációm nem tudott élni ezzel az ártatlansággal, mert olyan idők jöttek, amiket nem lehetett ezzel a generációs trükkel kijátszani. Most úgy érzem valahogy, hogy talán az új technológia miatt, talán az új geopolitikai felállás miatt, hogy az új magyar generáció, az új magyar fiatalság ezzel az ártatlansággal felfegyverezve, szembenézve a szüleinek a bűneivel – nem megbocsátva, szembenézve, és nem elfeledve –, képes lesz arra, hogy ne ismételje meg az elődök bűneit. Kilépjen ebből a labirintusból, megölje a Minótauroszt, és az eredmény teljesen új magyar nemzet lesz. Sikeres. Hálózatot építő. Olyan fiatalokból építkező nemzet, akiknek már nem kell szemlesütve szembenézniük a gyermekeikkel. Köszönöm a figyelmet. (Taps) (Ujjongás)