4,356,949 views • 9:04

Mark Zuckerbergnek feltett egy kérdést egy újságíró a new feeddel kapcsolatban, És azt kérdezte tőle az újságíró: "Tulajdonképpen miért olyan fontos ez?" És Zuckerberg azt felelte, "Az, hogy egy mókus éppen a házunk előtt haldoklik, lehet, hogy sokkal jobban érdekel minket ebben a pillanatban, mint hogy Afrikában emberek halnak meg." És arról akarok most beszélni, hogy milyen is lehet az a web, amely a fontosság ilyen felfogására épít.

Gyerekkoromban, Maine Államban, egy igazi falusi környzetben, az internet valami egészen mást jelentett számomra. Kapcsolatot jelentett a világgal. Valami olyat, ami mindannyiunkat össze fog kötni. És biztos voltam benne, hogy ez remek dolog lesz a demokrácia és a társadalmunk számára. De van itt egy változás abban, ahogyan az információ online áramlik, és ez láthatatlan marad. És ha nem figyelünk rá, abból valóban baj lehet. Először egy olyan helyen figyeltem fel rá, ahol sok időt töltök — a Facebook oldalamon. Politikailag haladó vagyok — micsoda meglepetés — de mindig mindent megteszek azért, hogy konzervatíokkal találkozzam. Szeretem hallani, hogy hogyan vélekednek. Szeretem látni, hogy mi köti össze őket; szeretek megtudni egy-két dolgot. Nagyon meglepődtem valamelyik nap. hogy a konzervatívok eltűntek a Facebook feedemből. És kiderült, hogy az történt, hogy a Facebook figyelte, hogy milyen linkekre kattintok, és észrevette, hogy valóban, többet kattintottam a liberális barátaim linkjére, mint a konzervatív barátaiméra. És anélkül, hogy engem megkérdezett volna, kihagyta őket. Eltűntek.

De nem a Facebook az egyetlen, ami ilyen észrevétlen, algoritmikus módon szerkesztget a web-en. A Google is ezt csinálja. Ha én is, meg te is keresel valamit, ugyanazt, és egyidejűleg, akár egészen különböző eredményt is kaphatunk. Egy mérnök mondta, hogy még kijelentkezéskor is 57 jelzést figyel a Google — kezdve azon, hogy milyen számítógépen dolgozunk, milyen böngészőt használunk honnan internetezünk — hogy azután ennek megfelelően személyre szabja a lekérdezés eredményét. Gondoljunk csak utána egy pillanatra: szó sincs már többet a szabványos Google-ról. És tudják, az a furcsa, hogy ezt nehéz észrevenni. Nem látjuk, hogy mennyire más nálunk a keresés eredménye, mint másoknál.

De néhány hete megkértem egy pár barátomat hogy keressenek rá a Google-ban Egyiptomra. és küldjék át a kapott eredmény képernyőjét. Itt van Scott barátomé. És itt Danielé. Ha egymás mellé tesszük őket, el se kell, hogy olvassuk a linkeket ahhoz, hogy lássuk, mennyire más a két oldal. De ha elolvassuk a linkeket, valóban nagyon figyelemre méltó, hogy Daniel semmit nem kapott az egyiptomi tűntetésekről az első lapon. míg Scott ererménye tele volt velük. És ez volt a nap története akkoriban, hogy mennyire más volt a két eredmény.

És hát nem csak a Google-nál és a Facebooknál van ez. Ez egy olyan jelenség, ami egyre terjed a weben. A cégek tömege használ ilyen személyre szabást. A Yahoo News, a legnagyobb hír-oldal az interneten, mostanában vált személyessé — különböző emberek különböző dolgokat kapnak. A Huffington Post, a Washington Post, a New York Times — mindegyik kacérkodik valamilyen formában a személyre szabással. És ez nagyon gyorsan elvisz egy olyan világ felé, amelyben az internet azt mutatja meg nekünk, amiről azt gondolja, hogy látni szeretnénk, és nem szükségképp azt, amit látnunk kell. Ahogyan Eric Schmidt mondta, "Nagyon nehéz lesz az embereknek meglátni vagy használni bármit is, ami nincs valamiképp hozzájuk igazítva."

Úgy gondolom, hogy ez baj. Azt hiszem, hogy ha vesszük mindezeket a szűrőket, az összes algoritmust, akkor megkapjuk azt amit én szűrőburoknak nevezek. És a szűrőburkunk a saját, személyes különbejáratú információs világunk, amiben online élünk. És, hogy mi van ebben a szűrőburokban, az azon múlik, hogy kik vagyunk, mit csinálunk. De az a helyzet, hogy nem mi döntjük el, hogy mi kerül bele. És, ami még fontosabb, hogy nem igazán látjuk, hogy mi marad ki belőle. A szűrőburok egyik problémáját a Netflix kutatói fedezték fel. Nézték a Netflix várólistákat, és valami vicces dolgot vettek észre, valami olyat, amit valószínűleg többen észrevettünk már, hogy vannak filmek, amiket szinte azonnal letöltünk. Hozzáadjuk a várólistához és szinte azonnal letöltjük. Pl. az "Iron Man"-t azonnal letöltjük, míg "Waiting for Superman" tényleg sokáig várhat.

Azt fedezték fel, hogy a mi Netflix várólistáinkon ádáz harc folyik a két énünk között: az egyik énünk, aki a jövőben szeretnénk lenni, a másik a pillanatnyi impulzív énünk. Tudják, mindannyian szeretnénk azok közé tartozni, akik látták már a "Rashomon"-t de épp most inkább az "Ace Ventura"-t szeretnénk megnézni, negyedszerre. (Nevetés) Így a legjobb szerkesztés mindkettőből ad egy kicsit. Ad egy kicsit Justin Bieber-ből és egy kicsit Afganisztánból. Ad egy kevés információ-főzeléket, és egy keveset a desszertből. A nehézség az ilyen algoritmikus szűrőkkel, ezekkel a személyre szóló szűrőkkel, hogy többnyire azt nézik, hogy mire kilkkelünk először, ezzel elronthatják az egyensúlyt. És a kiegyensúlyozott információ-étrend helyett a végén csupa információ-hamburgerrel leszünk körülvéve.

Ez azt sugallja, hogy valójában félreértésben lehetünk az internettel kapcsolatban. A hírközlésben — ez az, ahogyan a mítoszok keletkeznek — a hírközlésben ott voltak az őrök, a szerkesztők, és az ő kezükben voltak az információ csatornái. És jött az internet és elsöpörte őket az útból, és lehetővé tette, hogy mindannyian kapcsolatba kerüljünk egymással, és ez döbbenetes volt. De most éppenséggel nem ez történik, Amit most látunk, az az, ahogyan a a hús-vér őrök átadják a stafétabotot az algoritmikus őröknek. És hát az algoritmusoknak nincs meg az a belső etikája, amit a szerkesztők használtak. Így ha az algoritmusok fogják elrendezni a világot a számunkra, ha azok döntik el, hogy mit nézzünk meg és mit ne, akkor biztosítanunk kell, hogy ne csupán a relevancia szerint legyenek programozva. Biztosítanunk kell, hogy olyan dolgokat is megmutassanak, amelyek kényelmetlenek, provokatívak vagy fontosak — ezt teszi a TED — más nézőpontokat is.

Mint társadalom, voltunk már korábban is ilyen helyzetben. Nem mintha 1915-ben az újságok sokat törődtek volna a polgári felelősséggel. Azután az emberek észrevették, hogy valami nagyon fontosat csináltak. Hogy nem létezhet működő demokrácia úgy, hogy az állampolgárok ne kapnák meg a megfelelő információkat. Hogy az újságok azért voltak kulcsfontosságúak, mert úgy működtek, mint valami szűrő, és azután kifejlődött az újságírói etika. Nem volt tökéletes, de átsegített minket az előző századon. És így most ez valami visszatérés-féle 1915-höz a web-en. És szükségünk van új őrökre, hogy belekódolják ezt a felelősséget a kódba, amit írnak.

Tudom, hogy sokan vannak itt a Facebook-tól és a Google-tól — Larry és Sergey — olyan emberek, akik segítettek olyanná formálni a web-et, amilyen, és ezért hálás vagyok nekik. De tényleg szükségünk van önökre, hogy biztosítsák, hogy ezekben az algoritmusokban be legyen kódolva a közélet ítélőképessége, a polgári felelősség tudata. Szükségünk van önökre, hogy biztosítsák az átláthatóságot, hogy láthassuk, hogy mik azok a szabályok, amelyek meghatározzák, hogy mi megy át a szűrőinken. És szükség van önökre azért is, hogy adjanak bizonyos ellenőrzési lehetőséget, hogy mi magunk tudjuk előírni, hogy mi menjen át és mi ne. Mivel azt gondolom, hogy valóban szükségünk van rá, hogy az legyen az internet amiről mindannyian álmodtunk. Szükségünk van rá, hogy valamennyiünket összekössön. Szükségünk van rá, hogy megmutasson új gondolatokat, új embereket és különböző távlatokat. És ez nem történhet meg úgy, ha egymástól elszigetelve maradunk a weben.

Köszönöm.

(Taps)