Astro Teller
2,517,865 views • 15:32

1962-ben a Rice Egyetemen John Fitzgerald Kennedy elmondta az országnak az álmát, hogy az évtized végére embert szeretne a Holdra juttatni. Az ún. Holdra szállásról.

Senki sem tudta, megvalósítható-e, de Kennedy mindenkit biztosított, hogy ha lehet, megvalósítják a tervet. Ilyenek a nagy álmok. A nagy álmok nemcsak látomások, hanem a megvalósítást segítő stratégiákhoz kapcsolódó látomások.

Hihetetlen szerencsém, hogy "moonshot factory"-ben dolgozhatom. A korábban Google X, most X nevű cégnél repülőmérnök volt katonai parancsnokokkal és divattervezővel dolgozik együtt, lézerszakértőkkel tartva ötletrohamot. Ezek a feltalálók, mérnökök és gyártók álmodják meg azokat a technológiákat, amelyek remélhetőleg csodás hellyé változtatják világunkat.

A "moonshots" szót használjuk, hogy soha ne feledjük: látomásaink merészek, álmodozzunk szakadatlanul. A "factory" szót pedig azért, hogy arra emlékeztessen: valódi látomásaink, valódi terveink legyenek, amelyeket érdemes megvalósítanunk.

A "moonshot"-unk vezérelvei ezek: Először: találjunk egy égető világproblémát, ami több millió emberre van hatással. Másodszor: találjunk vagy javasoljunk gyökeres megoldást e problémára. Harmadszor: okkal hihessük, hogy a gyökeres megoldás érdekében e technológia létrehozható.

De elárulok egy titkot. A moonshot factory rendetlen hely. De a rendetlenség elkerülése helyett nem teszünk úgy, mintha nem lenne: megpróbáltunk erőt meríteni belőle. Időnk nagy részét a dolgok szétszedésével töltjük, és próbáljuk bizonyítani, hogy tévedtünk. Ebben áll a titok. Először a probléma legnehezebb részeinek esünk neki. Izgalomba jövünk és fölbátorodunk: "Na! Ma hogy fogjuk kivégezni a projektünket?"

Megteremtettük ezt az érdekes egyensúlyt, eközben hagyjuk, hogy szárnyaló optimizmusunk táplálja látomásainkat. De az elragadtatott kétkedést is kihasználjuk, hogy látomásainkba életet, realitást leheljünk.

Néhány projektet szeretnék bemutatni, amelyekkel föl kellett hagynunk, de egy pár gyöngyszemet is, amelyek – legalábbis eddig – nemcsak túlélték a folyamatot, hanem a folyamat fel is gyorsította őket.

Tavaly zártuk le az automatizált vertikális termesztés projektjét. Ez itt egy általunk termesztett fejes saláta. Az emberiség több mint 11%-a alultápláltságtól szenved. Tehát ez egy megvalósítandó "moonshot". A vertikális termesztés tizedannyi vizet és századannyi termőföldet használ a hagyományos termesztéshez képest. Mivel az élelmiszer ott nő, ahol elfogyasztják, nem kell nagy távolságra szállítani. Sok területen sikert értünk el, mint pl. az automatizált aratásban és a hatékony megvilágításban. De sajnos nem sikerült így megtermelni a legfontosabb terményeket, pl. a gabonát és a rizst. Ezért lezártuk a projektet.

Van egy másik fogas kérdés. Hatalmas összeget költünk, és tönkretesszük a környezetünket az áruszállítással. A tengerektől elzárt országok gazdasági fejlődését a szállítási infrastruktúra hiánya korlátozza. Mi a radikális megoldás? A levegőnél könnyebb, változtatható úszóképességű teherhajó. Ennek megvan a képessége, hogy csökkentse a szállítás költségét, időszükségletét és a CO₂ kibocsátást, s kifutópálya sem kell hozzá. Előálltunk ezekkel a korszakalkotóan okos műszaki megoldásokkal, amelyek együttesen lehetővé teszik, hogy annyira csökkentsük a költségeket, hogy a hajók ezáltal összességükben olcsók legyenek. De sorozatban bármilyen olcsók lettek volna, kiderült, hogy az első hajó megtervezése és megépítése majdnem 200 millió dollárba került volna.

A 200 millió dollár túl nagy ár.

Mivel az X kudarcokat jelző, tanulásra és új tervek kidolgozására épülő visszacsatolásokon alapszik, nem költhetünk 200 millió dollárt csak azért, hogy az első adatokból eldönthessük, jó úton járunk vagy sem. Ha van a tervnek Achilles-sarka, szeretnénk már kezdetben tudni róla, nem útközben. Ezért e projektet is leállítottuk.

Ha hibát fedezünk föl a projektben, az nem mindig jelenti a terv végét. Néha a hiba hatékonyabb útra vezet.

Ez a teljesen vezető nélküli jármű prototípusa, amelybe nem tettünk sem kormányt, sem fékpedált. Kezdetben voltaképpen nem is ez volt a célunk.

Mivel a világon évente 1,2 milliónyian halnak meg az utakon, a vezető nélküli jármű létrehozása magától értetődő "moonshot" volt. Három és fél évvel ezelőtt, amikor ezeket a vezető nélkülivé áttervezett Lexusokat teszteltük, olyan jól működtek, hogy kiadtuk más Google-munkatársaknak, hogy megtudjuk, miként válnak be a gyakorlatban. Rájöttünk, hogy a tervünk, hogy a vezetésben majdnem mindent a kocsival végeztessünk, és csak vészhelyzetben adjuk át a vezetőnek a járművet, egy igen rossz terv volt. Nem volt biztonságos, mert a vezetők nem tették a dolgukat. Mikor a kocsinak vissza kellett adnia nekik az irányítást, elméláztak.

Ekkor a csapat nagy válságba került, ami visszaküldte a tagokat a tervezőasztalhoz. Aztán egy gyönyörű új tervvel álltak elő. A cél olyan kocsi volt, amelyben az utas valóban csak utas. Megmondjuk a kocsinak az úti célt, megnyomunk egy gombot, és a kocsi magától elvisz bennünket A-ból B-be.

Tényleg örülünk, hogy korán fölismertük a projekt gyengeségét. Attól fogva mindent ez a fölismerés alakított. Azóta vezető nélküli autóink 2,25 millió km-t tettek meg, és minden nap kinn vannak a forgalomban a kaliforniai Mountain View és a texasi Austin utcáin.

A kocsicsapat szempontjai megváltoztak. Ez az X egyik jelszava. Néha a szempont megváltoztatása hatékonyabb, mint az okosság.

Vegyük pl. a szélenergiát. A szempont megváltoztatására ez az egyik kedvenc példám. A szakértők igénybevételénél nincs egyéb módja, hogy jobb minőségű szélturbinát építsünk. De megtaláltuk a módját, hogy följebb jussunk az égbe, s így elérjük a gyorsabb és erősebb szeleket, és ezáltal több energiához jussunk több száz tonna acélszerkezet nélkül.

A Makani energiasárkányunk úgy száll föl, hogy a szárnyai mentén megpörgeti a légcsavarjait. Emelkedés közben kihúzza a pányvát, a pányván keresztül kap energiát. Ha már a pányva ki van teljesen húzva, az égben belekerül a keresztirányú oldalszélbe. Most a sárkányt fölemelő légcsavarok repülő turbinákká változnak át. Ezek pedig a pányván keresztül energiát juttatnak vissza.

Még nem találtuk meg a projekt lezárásának módját. Minél tovább állja a megpróbáltatást, annál lelkesebbé válunk, hogy talán ez lesz világszerte a szélenergia termelésének olcsó és bevethető formája.

Talán a leginkább őrültnek hangzó projekt a Project Loon. Léggömb-meghajtású internettel próbálkozunk. A sztratoszférába elhelyezett léggömbök hálózata, amely az internetkapcsolatot a világ elzárt részeibe is sugározza. Online kapcsolatot teremthet még négymilliárd embernek, akiknek ma nincs vagy gyenge az internetkapcsolatuk.

De az nem megy, hogy az adótornyot rákötjük a léggömbre, és az égre ragasztjuk. A szél olyan erős, hogy elfújná, a lufik meg olyan magasan vannak, hogy nem tudjuk őket a talajhoz rögzíteni.

De itt jön be az őrült ötlet. Mi lenne, ha hagynánk a lufikat sodródni, és megtanítanánk őket, hogyan vitorlázzanak a kellő helyre? Kiderült, hogy a sztratoszférában olyan a széljárás, hogy az egyes ritka légrétegekben a szelek sebessége és iránya eltérő. Azt reméltük, hogy okos algoritmusokkal és a Föld széljárásainak adataival egy picit igazgathatjuk a sztratoszférában le és fel a lufikat, meglovagolva a különböző irányú és sebességű szeleket. Az ötlet abban áll, hogy legyen elég lufink, hogyha az egyik kiúszna a körzetünkből, legyen másik, ami a helyére kerül, és átveszi az internetkapcsolatot. Ugyanúgy, ahogy a mobiltelefonunkat átveszik az adótornyok, miközben az autópályán mozgunk.

Értjük, mennyire őrültségnek hangzik ez, a projekt neve is erre emlékeztet minket. 2012 óta a Loon-csapat a munka legnehezebb részére összpontosít, amely a projekt bukását okozhatja.

Először megpróbálkoztak a földi antenna és a sztratoszférában lévő lufik közti Wi-Fi-kapcsolat létrehozásával. Működött. Voltak, akik arra fogadtak, hogy nem fog. Továbbléptünk.

Rávehetjük-e a lufikat, hogy egyenesen a készülékkel beszéljenek, hogy ne kelljen antenna, köztes vevőként? Eeegen.

Elérhetünk-e olyan jó sávszélességet, ami elég a megbízható internetkapcsolathoz? Hogy ne csak sms-ezni lehessen. A kezdeti próbák nem érték el az 1 megabit/másodperc sebességet sem. De mostanra elértük a 15 Mbit/s-ot. TED-előadás nézéséhez elég.

Rávehetjük-e a lufikat, hogy az égen egymással beszélgessenek, hogy jeleink távoli vidékekre is eljuthassanak? Megtettük.

Rávehetjük-e a ház méretű lufikat, hogy több mint 100 napig fönnmaradjanak, miközben gyártási költségük a hagyományos tartós lufiknak még az 5%-át sem éri el? Igen, végül igen. Esküszöm, mindent megpróbáltunk, hogy sikerüljön. Készítettünk gömb alakú, ezüstszínű lufikat. Készítettünk párna alakú lufikat. Készítettünk kékbálna méretű lufikat. Egy csomó lufit kipukkasztottunk.

(Nevetés)

A Loon projektnek valószínűleg az vethetett volna véget, ha nem tudjuk irányítani a lufikat az égen. Az egyik legfontosabb kísérletünkben egy lufit helyeztünk egy másikba.

Két kamrája közül az egyikben levegő, a másikban hélium van. A lufi beszivattyúzza a levegőt, hogy nehezebbé váljék, vagy kiengedi, hogy könnyebbé. A súlyváltozások miatt emelkedhet vagy süllyedhet, és ez az egyszerű mozgás vezérli a lufit. Elúszik fölfelé vagy lefelé annak reményében, hogy megnyergelheti a kellő sebességű és irányú szeleket.

De elegendő-e ez, hogy átnavigáljon a világon? Először aligha volt, de idővel az eredmény javult.

Ez a legutóbbi lufink 3 km-es magassági sávban képes tájékozódni, és 500 méteres pontossággal képes megközelíteni a 20 000 km távolságban lévő célt.

A rendszer finomhangolása és a költségcsökkentés terén még sok a tennivalónk. De tavaly egy olcsó lufi 187 nap alatt 19-szer kerülte meg a Földet. Úgyhogy folytatjuk.

(Taps)

Ma a léggömbjeink sok mindent csinálnak, ami egy teljes rendszertől elvárható. Tárgyalunk a világ távközlési cégeivel, és idén pl. Indonézia fölé repülünk, hogy élesben teszteljük a szolgáltatást.

Ez túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen. Igazuk van. Ha valaki merész, és nagy, kockázatos terveken dolgozik, kétségtelenül feszélyezve érzi magát.

Nem lehet ráförmedni az emberekre, rákésztetve őket, hogy gyorsan adják föl. Ellenállnak. Nyugtalankodnak: "Mi lesz velem, ha kudarcot vallok? Kinevetnek? Kirúgnak?"

Az elején elárultam a titkunkat. Búcsúzóul elárulom, hogyan váltjuk valóra. Egyetlen módja, hogy az emberek nagy, kockázatos témákon, merész ötleteken dolgozzanak, és először a feladat legfogósabb részeivel foglalkozzanak, ha arra vezeti őket a legkisebb ellenállás útja.

Szorgalmasan dolgozunk az X-nél, hogy biztonságban vallhassanak kudarcot. A csapatok elállnak az ötletüktől, mihelyst kétségtelen a bizonyíték, mert ezért megjutalmazzuk őket. Társaik megtapsolják őket. Ölelés és pacsi jár érte a főnöküktől, többek között tőlem. Előléptetik őket ezért. A csapat minden egyes tagját premizáltuk a projektjük végén, ugyanúgy a kétfős, mint a 30 fős csapatét.

A moonshot-gyárban hiszünk az álmokban. De az elragadtatott kétkedés nem ellensége a határtalan optimizmusnak, hanem tökéletes partnere. Föltárja az egyes ötletekben megbúvó lehetőséget. Az álmainkban rejtőző jövőt teremthetjük meg vele.

Köszönöm szépen.

(Taps)