Nadine Burke Harris
4,657,254 views • 15:59

Az 1990-es évek közepén a CDC és a Kaiser Permanente kimutatott egy tényezőt, amely drasztikusan megnövelte az USA-ban vezető 10 halálokból 7-nek a kockázatát. Ha nagy mértékben jelen van, befolyásolja az agy fejlődését, az immunrendszert, a hormonrendszert, sőt még a DNS leolvasódását és átíródását is. Azon egyéneknél, akik nagy mértékben ki vannak téve ennek a tényezőnek, a szívbetegségek és a tüdőrák kockázata háromszorosára nő, és húsz évvel alacsonyabb a várható élettartamuk. És mégis, az orvosokat ma még nem képezik e tényező szűrésére vagy kezelésére. Nos, a tényező, amiről beszélek, nem egy rovarirtó- vagy tartósítószer. Ez a gyermekkori trauma.

Rendben. Nézzük, milyen gyermekkori traumákra utalok? Nem egy rosszul sikerült dolgozatra, vagy egy elvesztett kosármeccsre gondolok. Olyan félelmekről beszélek, amelyek annyira súlyosak vagy áthatóak, hogy szó szerint behatolnak a bőrünk alá, és megváltoztatják élettani folyamatainkat: ilyen például a bántalmazás vagy az elhanyagoltság, vagy, ha a szülő mentális betegségben szenved, vagy drogfüggő.

Nos, elég sokáig úgy tekintettem ezekre a dolgokra, ahogyan tanították nekem: vagy szociális problémaként — ami a szociális ellátás területére tartozik — vagy pszichés problémaként — ami a mentálhigiéné területe. Azután azonban történt valami, ami teljesen megváltoztatta a nézőpontomat. A gyakornoki időszakom után olyan helyen akartam dolgozni, ahol érezhettem, hogy igazán szükség van rám, ahol valódi változást tudok elérni. Ezért kezdtem el dolgozni a California Pacific Orvosi Központnak, Észak-Kalifornia egyik legjobb magánkórházának, és közösen megnyitottunk egy klinikát Bayview-Hunters Pointban, San Francisco egyik legszegényebb, legrosszabbul ellátott környékén. Nos, ezt megelőzően, csak egyetlen gyermekorvos volt egész Bayviewban, több, mint 10 000 gyermek ellátására. Ezért felállítottunk egy épületet, és magas szintű ellátást tudtunk nyújtani a pácienseknek, fizetőképességüktől függetlenül. Nagyszerű volt. Az egészségügy tipikus problémáit vettük célba: az ellátáshoz való hozzáférést, az immunitási rátát, az asztma kórházi kezelésének arányát, és sikerült elérnünk az összes célunkat. Nagyon büszkék voltunk.

De aztán észrevettem egy zavaró trendet. Leírás alapján sok gyermekünk szenvedett ADHD-ben, azaz figyelemhiányos hiperaktivitásban, de amikor elvégeztem egy teljes körű kórelőzmény- és fizikai állapotfelmérést, azt találtam, hogy a legtöbb páciensemre nem érvényes az ADHD diagnózis. A legtöbb gyermek, akiket vizsgáltam, olyan súlyos traumán esett át, hogy úgy tűnt, valami másfajta folyamat zajlik. Éreztem, hogy valami fontos rész hiányzik.

Nos, a gyakornokságom előtt közegészségügyből diplomáztam, és ott azt tanítják, hogy ha orvosként megvizsgálsz 100 gyermeket, akik mindannyian ugyanabból a kútból ittak, és közülük 98-nál hasmenés alakul ki, felírhatod mindegyikőjüknek ugyanazt az antibiotikumot újra és újra, vagy a tünet mögé nézhetsz, és felteheted a kérdést: "Mégis mi a csuda van ebben a kútban?" Így nekiálltam elolvasni mindent, ami a kezem ügyébe került arról, hogy a rossz környezeti hatások milyen módon befolyásolják a gyermekek fejlődésben lévő agyát és testét.

Azután egy nap az egyik kollégám besétált az irodámba, és megkérdezte: "Dr Burke, látta már ezt?" Egy kutatási tanulmány másolatát tartotta a kezében, a "Tanulmány a Kedvezőtlen Gyermekkori Élményekről"-t. Az a nap megváltoztatta a klinikai gyakorlatomat és a karrieremet.

Ez egy olyan tanulmány, amelyet mindenkinek ismernie kell. A tanulmányt Dr. Vince Felitti (Kaiser) és Dr. Bob Anda készítették (CDC), akik közösen megkérdeztek 17,500 felnőttet olyan élményeikről, amelyeket ők "kedvezőtlen gyermekkori élmények"-nek, rövidítve ACE-nek neveztek. Ezek magukba foglalják a fizikai, érzelmi, vagy szexuális bántalmazást; a fizikai vagy érzelmi elhanyagoltságot; valamely szülő mentális zavarát, drogfüggését vagy börtönbüntetését; a szülők szétköltözését vagy válását; vagy a családon belüli erőszakot. Minden "igen" válasz 1 pontot ér az ACE listán. Ezután összehasonlították az ACE pontokat és az egészségi állapotokat. Megdöbbentő volt, amit találtak. Két dologra derült fény: Az első: a kedvezőtlen gyermekkori élmények hihetetlenül gyakoriak. A népesség 67 százaléka legalább 1 pontot szerzett az ACE listán, és 12,6 százaléknak, azaz minden nyolcadik embernek, 4 vagy több pontja lett. A második dolog, amit találtak: Az ACE pontszámok és az egészségi állapot között mennyiségi összefüggés áll fenn: minél magasabb valaki ACE pontszáma, annál rosszabb az egészségi állapota. Egy 4 vagy magasabb pontszámmal rendelkező személy esetében a krónikus obstruktív tüdőbetegség kockázata 2,5-szer nagyobb, mint egy nulla ACE pontos személynél. Hepatitiszre vetítve, szintén 2,5-szer nagyobb a kockázat. A depresszió esélye 4,5-szeres. Az öngyilkossági hajlam esetében ez a szám 12-szeres. Egy 7 vagy magasabb pontszámmal bíró egyén esetében a tüdőrák kockázata háromszoros, és 3,5-szer magasabb az ischaemiás szívbetegség veszélye, amely az USA-ban a vezető halálok.

Nos, ez természetesen logikus. Páran ránéztek ezekre az adatokra és azt mondták: "Ugyan már! Ha nehéz gyermekkorod volt, sokkal valószínűbb, hogy inni és dohányozni fogsz, és olyan dolgokat csinálsz, amik tönkreteszik az egészségedet. Ez még nem tudomány. Csak rossz viselkedés."

Azután kiderül, hogy pontosan itt lép be a tudomány. Most már jobban értjük, mint eddig valaha, hogy a korai rossz körülmények hogyan befolyásolják a gyermekek agyának és testének fejlődését. Hatással vannak olyan területekre mint a nucleus accumbens, amely az agy öröm- és önjutalmazó központja, és szerepet játszik a függőségek kialakulásában. Gátolják a prefrontális kérget, amely az önuralomhoz és végrehajtó funkciókhoz szükséges, és kulcsfontosságú a tanulásban. MRI felvételeken mérhető különbségeket láthatunk az amigdalán, amely az agy félelemre adott válaszainak központja. Így tehát neurológiai háttere van annak, hogy a kedvezőtlen körülmények között felnövekvő egyének miért hajlamosabbak magas kockázatot vállalni, és ezt fontos tudnunk.

De az is kiderül, hogy ezeknek az egyéneknek még akkor is nagyobb az esélyük a szívbetegségekre és a rákra, ha nem vállalnak túl magas kockázatot. Ennek az oka a hipotalamusz - agyalapi mirigy -mellékvesekéreg tengelyen keresendő, amely az agy stresszválasz rendszere, és az "üss vagy fuss" reakcióinkat irányítja. Hogyan is működik ez? Nos, képzeljék el, hogy egy erdőben sétálva megpillantanak egy medvét. A hipotalamuszuk azonnal jelzést küld az agyalapi mirigyüknek, amely pedig a mellékvesének küldi a jelet: "Termelj stresszhormonokat! Adrenalint! Kortizolt!" Így a szívük hevesebben kezd verni, a pupilláik és a légutaik kitágulnak, és készen állnak vagy harcolni a medvével, vagy elmenekülni. És ez csodálatos is, feltéve, hogy egy erdőben vannak, és van ott egy medve. (Nevetés) A probléma akkor kezdődik, ha ez a medve minden éjjel hazajár, és ez a rendszer újra és újra és újra aktiválódik. Így adaptív, életmentő funkcióból maladaptív, egészségkárosítóvá változik. A gyermekek különösen érzékenyek erre az ismételt stressz-aktiválódásra, mert az agyuk és a testük még csak most fejlődik. A nagyon kedvezőtlen körülmények nem csak az agy szerkezetét és funkcióit rongálják, de hatással vannak a fejlődő immunrendszerre, a fejlődő hormonrendszerre, és még a DNS-ünk olvasási keretére és átíródására is.

Ezek az új információk teljesen megváltoztatták a gondolkodásmódomat, mert amikor megértjük egy betegség mechanizmusát, amikor nem csak azt tudjuk, hogy mi károsodott, hanem azt is, hogy hogyan, akkor orvosként kötelességünk használni ezt a tudást megelőzésre és kezelésre. Ez az, amit mi teszünk.

Ezért létrehoztuk San Franciscoban a "Fiatalok Jóléti Központját', hogy megelőzzük, megfigyeljük és gyógyítsuk az ACE és a toxikus stressz okozta hatásokat. Azzal kezdtük, hogy egyszerű rutin vizsgálatokkal felmértük az összes gyermek általános egészségi állapotát, mert tudom, ha egy páciensemnek több, mint 4 ACE pontja van, akkor 2,5-szer nagyobb esélye van a hepatitisre vagy a COPD-re, 4-szer nagyobb a valószínűsége annak, hogy depressziós lesz, és 12-szer nagyobb a valószínűsége annak, hogy öngyilkosságot fog megkísérelni, mint azoknak, akiknek nulla az ACE pontja. Tudom ezt, amikor a páciens a rendelőmben van. Azon pácienseink számára, akik szűrési eredménye pozitív, létrehoztunk egy multidiszciplináris kezelőcsoportot, amely azon dolgozik, hogy csökkentsék a káros környezeti hatásokat és kezeljék a tüneteket, a lehető legjobb módszerekkel, beleértve a mentálhigiénés foglalkozásokat, az otthonlátogatásokat, az ellátás és az élelmezés szabályozását, átfogó intervenciókat, és igen, ha szükséges, gyógyszeres kezelést is. De a szülőket is felvilágosítjuk az ACE és a toxikus stress okozta károkról, ugyanúgy, ahogy például önök is felhívnák a figyelmüket az ólommérgezésre, vagy arra, hogy a konnektorokat le kell takarni. Az asztmás és diabéteszes betegeink ellátásátásánál figyelembe vesszük, hogy nekik talán agresszívebb kezelésre van szükségük, ezzel megadjuk az esélyt a hormon- és immunrendszerük fejlődésére.

Nos, a másik dolog, ami történik, amikor megérted ezt a tudományt, hogy szét akarod kürtölni, hogy eljusson mindenkihez, mert ez nem csak a Bayview-i gyermekek ügye. Kezdetben úgy hittem, hogy amint mások is tudomást szereznek erről, rutinvizsgálatok, multidiszciplináris kezelőcsoportok indulnak majd el, és versenyezni fognak a leghatékonyabb klinikai szakmai protokollért. Nos, hát ez nem történt meg. És ez egy nagy tanulság volt számomra. Amiről eredetileg úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak a legjobb klinikai gyakorlat, most már egy mozgalomnak érzem. Dr. Robert Block, az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia korábbi elnökének szavaival: "A kedvezőtlen gyermekkori élmények ma a legnagyobb, figyelmen kívül hagyott közegészségügyi veszélyt jelentik a nemzetünkre." És sok ember számára, riasztó életkilátásokat vetítenek előre. A probléma gyakorisága és mértéke olyan nagynak tűnik, hogy már nyomasztó arra gondolni, hogy hogyan közelítsük meg a kérdést. De számomra éppen itt rejlik a remény, mert ha már megtaláltuk a probléma alapszerkezetét, amikor már elismerjük, hogy ez egy közegészségügyi krízis, akkor használható a megfelelő eszköztár, amelynek segítségével megtalálhatjuk a megoldást. A dohányzástól kezdve az ólommérgezésen át a HIV/AIDS fertőzésig, az USA-nak egészen pontosan vezetett statisztikája van a közegészségügyi problémákról, de az, hogy az ACE és a toxikus stressz kapcsán is hasonló sikert érjünk el, erős elkötelezettséget és kitartást fog követelni. És amikor arra gondolok, hogy eddig milyen volt a nemzetünk reakciója, eltűnődöm, hogy eddig miért nem vettük komolyabban ezt az ügyet?

Először úgy gondoltam, hogy azért szorítottuk háttérbe ezt a kérdést, mert ránk nem vonatkozik. Ez csak a nem hozzánk tartozó, marginalizált gyermekek problémája. Ez a gondolatmenet azért furcsa, mert, az adatok alapján, nem állja meg a helyét. Az eredeti ACE tanulmány résztvevői ugyanis 70 százalékban a kaukázusi embertípusból származtak, és 70 százalékuk főiskolát végzett. De azután, minél többet beszélgettem az emberekkel, kezdtem úgy látni, hogy éppen ellenkezőleg van, mint ahogy gondoltam . Ha ugyanis megkérdezném, hogy ebben a teremben hányan nőttek fel mentálisan beteg családtag mellett, lefogadom, hogy néhány kéz felemelkedne. És ha azután megkérdezném, hogy az Önök szüleinek voltak-e alkoholfogyasztási problémái, vagy, hogy ki gondolta úgy, hogy pofon nélkül a gyermek elkényeztetetté válik, lefogadom, hogy ismét felemelkedne még néhány kéz. Ez tehát egy olyan ügy, amely közülünk, az itt jelenlévők közül is sokakat érint. És kezdem úgy hinni, hogy éppen azért söpörtük eddig a szőnyeg alá, mert vonatkozik ránk. Talán könnyebb a szomszéd kertjében meglátni a gazt, mert a saját problémánkkal nem akarunk szembesülni. Inkább megbetegszünk.

Szerencsére, a tudomány előrehaladta és a gazdasági helyzet miatt ez az út minden nappal egyre kevésbé járható. A tudomány álláspontja világos: A gyermekkori rossz körülmények drámaian befolyásolják az egészséget egy egész életen át. Most kezdjük csak megérteni, hogyan lehet gátat vetni a folyamatnak, mely a gyermekkori traumáktól indul ki, és betegségekhez, majd korai halálhoz vezet. És innen számítva 30 év múlva, az az eset, hogy valakinek magas az ACE pontszáma, és viselkedészavarait nem ismerik föl, vagy az asztmája kezelését nem kapcsolják az ACE-hoz, és tovább romolva jelentkezik a magas vérnyomás és a korai szívbetegség vagy rák, ez az eset éppen olyan szokatlan lesz, mintha ma valaki hat hónap alatt halna meg HIV/AIDS fertőzésben. Az emberek értetlenkedve fogják kérdezni: "Mi a fene történt itt?" Hiszen ez gyógyítható. Hiszen ez legyőzhető. Ezért ma a legfontosabb dolog, amire szükségünk van, az a bátorság, hogy szembenézzünk a problémával, és kimondjuk, hogy ez egy létező probléma, és a miénk. Hiszem, hogy mi vagyunk ez a mozgalom.

Köszönöm.

(Taps)