Megan Phelps-Roper
5,882,243 views • 15:17

Pufók arcú, kék szemű ötéves voltam, amikor először tüntetni mentem a családommal. Édesanyám kérésére a babáimat a kisbuszban hagytam. Néhány tucatnyi rokon körében álltam egy utcasarkon, a párás kansas-i levegőben, egy olyan táblát szorongatva, amit még nem tudtam elolvasni. "Halál a melegekre." Így kezdődött.

A tiltakozásaink mindennapossá váltak, nemzetközi jelenséggé, és a Westboro Baptista Egyház tagjaként az egész országban a tüntetések szerves részévé váltam. A melegellenes tüntetőkarrierem és az addigi életem vége húsz év múlva jött el, részben azért, mert ismeretlenek a Twitteren megmutatták az egymásra figyelés erejét.

Otthon az élet a jó és a rossz között zajló spirituális harc volt. A jó: az egyház és tagjai, a rossz pedig mindenki más. Az egyházam bolondériái miatt mindig szemben álltunk a világgal, és ez nap mint nap megerősítette a kívülállásunkat. "Tegyetek különbséget a tisztátalan és a tiszta között", mondja a Biblia, és ezt is tettük. Baseball-meccsektől a katonai temetésekig jártuk az országot neonszínű táblákkal a kezünkben, hogy kifejezzük pontosan mennyire "tisztátalanok" is, és miért is vár rájuk örök kárhozat. Ez volt az életünk középpontja. Csak így tudtam jót tenni ezzel a Sátán markában lévő világgal. És csak úgy, mint mind a 10 testvérem, teljes szívemmel hittem mindabban, amire tanítottak, és buzgón hajtottam a Westboro szekerét.

2009-ben ez a hév a Twitterre vitt. Kezdetben az emberek, akikkel ott találkoztam pont olyan ellenségesek voltak, mint vártam. Ők voltak a gyerekkoromban tüntetéseken látott üvöltő tömeg digitális megtestesülései. De az online civakodás közben különös dologra figyeltem fel. Valaki rábukkant a profilomra a szokásos dühvel és megvetéssel, amire bibliai versek, popkulturális utalások és szmájlik elegyével válaszoltam. Ez érthetően váratlanul érte őket és összezavarodtak, de kibontakozott egy beszélgetés. Egy civilizált beszélgetés — tele őszinte érdeklődéssel mindkét oldalon. Hogy alakulhatott ki a másikban ennyi felháborító vélemény a világról?

Néha a beszélgetés átszűrődött a valóságba is. Emberek, akikkel Twitteren harcoltam eljöttek találkozni velem, amikor a városukban tüntettünk. Az egyik ilyen embert Davidnek hívták. Egy "Jewlicious" ["Finom Zsidó"] nevű blogot írt, és néhány hónapnyi heves, de barátságos online vita után eljött megnézni engem egy new orleans-i tüntetésen. Hozott egy közel-keleti desszertet az otthonából, Jeruzsálemből, és én vittem neki kóser csokoládét miközben egy "Isten gyűlöli a zsidókat" táblát tartottam.

(Nevetés)

Nem volt kétséges, melyik oldalon is állunk, de a vonal barát és ellenség között kezdett elmosódni. Emberként láttuk a másikat, és ez megváltoztatta, ahogyan egymással beszéltünk.

Időbe telt, de végül ezek a beszélgetések ültették el bennem a kételyt. A barátaim a Twitteren időt szántak rá, hogy megértsék a Westboro doktrínát, és ezzel rátaláltak azokra az inkonzisztenciákra, amikre én egész életemben nem. Miért támogatjuk a melegek halálbüntetését, ha Jézus azt mondta, "Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Hogyan állíthatjuk, hogy szeretjük felebarátainkat, ha közben arra kérjük Istent, hogy pusztítsa el őket? Az a törődés, amivel ezek az ismeretlenek az interneten felém fordultak, már önmagában ellentmondásos volt. Ez bizonyítéka volt annak, hogy az emberek a másik oldalon nem azok a démonok, aminek leírták őket.

E felismerések megváltoztatták az életem. Mikor láttam, hogy nem az isteni igazság döntőbírái vagyunk, hanem esendő emberi lények, nem tudtam tovább úgy tenni. Nem tudtam elfogadni a tetteinket — különösen azt a kegyetlenséget, hogy temetéseken tüntetünk és emberi tragédiákat ünneplünk. A nézőpontom változása hozzájárult az egyházba vetett bizalmam megrendüléséhez, és végső soron ellehetetlenítette, hogy maradjak.

Hatalmas gyász és rettegés közepette 2012-ben otthagytam a Westborot. A kilépést követő napokban bénító kényszert éreztem a bujkálásra. El akartam bújni a családom bírálata elől, akikről tudtam, hogy többé nem állnak szóba velem — akiknek a véleménye addig a mindenséget jelentette. És el akartam bújni a világ elől, amit olyan sokáig elutasítottam — akiknek nem volt rá okuk, hogy adjanak egy második esélyt az addigi életem ellenségessége után. És mégis, hihetetlen módon megtették.

A múltam fent volt az interneten, mindenki hozzáférhetett több ezer tweethez és több száz interjúhoz, helyi TV-hírekben és a "Howard Stern Show"-ban, de mégis annyian tárt karokkal fogadtak. Bocsánatot kértem az általam okozott fájdalomért, de tudtam, hogy semmilyen bocsánatkérés nem tudja visszacsinálni, amit tettem. Annyit tehettem, hogy új életet kezdek, és megpróbálom valahogy csökkenteni a károkat. Minden ok megvolt arra, hogy kételkedjenek az őszinteségemben, de a legtöbben nem tették. És — a korábbiak alapján több volt, mint amit várhattam — megbocsátottak, és nem kételkedtek. A mai napig lenyűgöz.

Az első évemet az otthonomtól távol a húgommal töltöttem, aki velem együtt lépett ki. Mikor kisétáltunk semmibe, csodálattal láttuk a fényt és az előttünk álló utat azokban a közösségekben, amit olyan sokáig támadtunk. David, a "Jewlicious" barátom a Twitterről meghívott minket, hogy látogassuk meg a los angeles-i zsidó közösséget. Egy hászid rabbi, a felesége és négy gyermekük otthonában aludtunk a kanapén — azén a rabbién, aki ellen három éve tiltakoztam azzal a táblával, hogy "A rabbid egy szajha." Órákat beszélgettünk mosogatás közben teológiáról, judaizmusról, és az életről a kóser konyhájukban, és zöldségszeletelés közben. Családtagként kezeltek minket. Nem haragudtak ránk, és ezzel ismét teljesen lenyűgöztek.

Viharos időszak volt, de mindig visszatértem ahhoz a meglepő felfedezéshez, amire akkoriban jöttem rá — megkönnyebbülés és kiváltság volt megszabadulni a kemény előítéletektől amik ösztönösen átfutottak az agyamon amikor találkoztam valakivel. Rájöttem, hogy tanulnom kell. Meg kell hallgatnom másokat.

Mostanában sokszor eszembe jut, mert nem tudom nem észrevenni hogyan enged a közbeszéd a korábbi egyházam pusztító ösztöneinek. Minden korábbinál jobban ünnepeljük a toleranciát és a sokféleséget, és mégis egyre inkább táborokra oszlunk. Vágyunk a jóra — igazságra, egyenlőségre, szabadságra, méltóságra, jólétre — de az általunk választott út egyre jobban hasonlít arra, amit négy éve elhagytam. Vagyunk mi, és vannak ők, és csak addig hagyjuk el a lövészárkainkat amíg verbális gránátokat dobunk az ellenfelünkre. A fél országot leírjuk magunkban, mint tudatlan liberális elitet, vagy mint erőszakos, rasszista nőgyűlölőket. Nüansz, komplexitás vagy emberség nélkül. És ha valaki együttérzést és megértést kér a másik oldaltól, a beszélgetés csak abba torkollik, hogy ki is érdemel belőle többet. Mint ahogy nekem tanították, ösztönösen elutasítjuk a saját álláspontunk hibáit, vagy az ellenfelünk igazát. A kompromisszum szitokszó. Megbélyegezzük, aki a mi oldalunkon áll, de meg meri kérdőjelezni az irányzatot. Kegyetlen, sunyi, és egyre mélyebbé váló polarizációt látunk, és fel-felbukkanó erőszakot. Emlékszem erre az útra. Nem oda jutunk rajta, ahová szeretnénk.

De reményt ad az, hogy még tudunk rajta változtatni. A jó hír az, hogy a válasz egyszerű, a rossz pedig az, hogy nehéz megtenni. Beszélnünk kell és meghallgatni azokat, akikkel nem értünk egyet. Nehéz, mert sokszor nem tudjuk felfogni hogy gondolhatja a másik azt, amit. Nehéz, mert nagyon vonzó a jogos felháborodás érzete, a tudat, hogy az igazság a mi oldalunkon van. Nehéz, mert együttérzéssel és empátiával kell fordulnunk azokhoz, akik ellenségesek és megvetőek velünk. Nagy a kísértés, hogy mi is így reagáljunk, de nem így akarunk élni. Ellen tudunk állni neki. Mindig inspirálni fog az a sok ember, akivel a Twitteren találkoztam, látszólagos ellenségek akik jó barátaimmá váltak. És egy különösen megértő és nagylelkű férfi képében a férjemmé is. Semmi különös nem volt abban, ahogy neki válaszoltam. Az ő hozzáállásuk volt különleges. Sokat gondolkodtam rajta az elmúlt pár évben, és arra jutottam, hogy négy dolog tette lehetővé a valós párbeszédet köztünk. Négy apró, de hatásos lépés, amit ma is minden erőmmel próbálok bevetni nehéz beszélgetésekben.

Az első: ne feltételezz rosszindulatot. A Twitteres barátaim rájöttek, hogy hiába voltak a szavaim aggresszívek és sértőek, őszintén hittem benne, hogy jót cselekszem. A rosszindulat feltételezése azonnal ellehetetleníti, hogy tényleg megértsük, miért hisz és cselekszik úgy a másik, ahogy. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy ők is emberek, saját élettapasztalattal a hátuk mögött, és megelégszünk a düh első hullámaival, a beszélgetés pedig nem tud túljutni ezen a ponton. De ha jóindulatot, vagy közömbösséget feltételezünk, jobban el tudjuk helyezni a másik mondanivalóját.

A második: kérdezni kell. Ha ideológiai határvonalakon át beszélgetünk egymással, akkor a kérdezés segít átlátni a nézőpontjaink közötti különbségeket. Ez azért fontos, mert nem tudunk hatásosan érvelni ha nem értjük, hogy pontosan miért is gondolja ezt a másik, és mert lehetőséget ad a másik félnek a mi álláspontunk hibáira rámutatni. De a kérdéseknek más haszna is van; azt mutatja, hogy meghallgatjuk a másikat. Amikor a twitterezők abbahagyták a vádaskodást, és elkezdtek faggatni, automatikusan így cselekedtem én is. A kérdéseik nem csak beszélni engedtek, de felhatalmaztak arra, hogy én is kérdezhessek tőlük és tényleg meghalljam a válaszaikat. Alapjaiban változtatta meg a beszélgetéseink dinamikáját.

A harmadik: maradj nyugodt. Ehhez türelmesnek kell lenni, és gyakorolni, de fontos dolog. A Westboronál nem figyeltem arra, hogy a beszédem módja hatással van másokra. Úgy éreztem, a gorombaságomat — az erős hangvételt, kiabálást, sértegetést, közbeszólást — igazolja, hogy a jó oldalon állok de ez a stratégia végső soron kontraproduktív. Természete, hogy stresszes helyzetben hangosabbá és cinikusabbá válnunk, de ez általában gyorsan, és nem túl kielégítően zárja le a beszélgetést. Mikor a férjem még csak egy ismeretlen twitterező volt, a beszélgetéseink gyakran váltak szúróssá, de nem engedtük elfajulni. A férjem inkább témát váltott. Elmesélt egy viccet, ajánlott egy könyvet, vagy udvariasan lezárta a beszélgetést. Tudtuk, hogy a vita még nem ért véget, csak szünetet tartunk, amíg minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Felmerül, hogy a digitális kommunikáció miatt udvariatlanok vagyunk, de van egy nagy előnye a személyes beszélgetéssel szemben. Időben és térben is távol vagyunk azoktól, akiknek az ötletei felkavarnak. Kihasználhatjuk ezt a távolságot. Felcsattanás helyett vehetünk egy nagy levegőt, megváltoztathatjuk a témát, vagy kiléphetünk, hogy nyugodtan térjünk vissza.

És végül... érvelni kell. Ez nyilvánvalónak tűnhet, de az erős meggyőződés mellékhatása a feltételezés, hogy az álláspontunk értéke nyilvánvaló, vagy az kellene, hogy legyen, és nem szükséges megvédeni az egyértelműen helyes és jó álláspontunkat, amit ha valaki nem ért meg, az az ő problémája — nem a mi feladatunk felnyitni a szemüket. De ha ilyen egyszerűen menne, mind ugyanúgy gondolkodnánk. Bármilyen kedvesek is voltak a twitterezők, ha nem kezdtek volna el érvelni, nehezebb lett volna a világot más fényben látnom. A neveltetésünk termékei vagyunk, a meggyőződéseink élményekből fakadnak. Nem várhatjuk el, hogy a másik spontán megváltoztassa a véleményét. Ha változást akarunk, érvelni is tudnunk kell érte.

A twitteres barátaim nem az elveiket vagy a hitüket adták fel — csak a megvetésüket. A végletekig érthető megbántottságukat kedvességgel és humorral enyhített, de szúrós kérdésekbe oltották. Emberi lényként kezeltek, és ez többet változtatott rajtam mint két évtizednyi düh, lenézés és erőszak. Tudom, hogy sokunknak nincs ideje, ereje, vagy türelme hosszasan érvelni, de bármilyen nehéz is tud lenni, mindannyiunknak adott a lehetőség, hogy közelítsünk azokhoz, akikkel nem értünk egyet. És őszintén hiszek benne, hogy meg tudjuk lépni, nem csak miattuk, hanem magunk és a jövőnk miatt is. Az undor és a konfliktusok makacs gerjesztése nem az, amire vágyunk magunk felé, az országunkban, vagy a következő generációban.

Néhány héttel a kilépésem előtt mondott valamit édesanyám, amikor kétségbeesetten a családommal szerettem volna maradni. Azzal a családommal, akiket minden szívdobbanásommal imádtam, pufók arcú és kék szemű ötéves korom óta, táblával a kezemben a tüntetéseiken. Azt mondta: Csak egy ember vagy, drága gyermekem. Arra kért, hogy legyek alázatos, ne kérdőjelezzem meg Istent és a nálam idősebbeket, hanem higgyek nekik. De szerintem ő nem látta a teljes képet — hogy mi mind csak emberek vagyunk. Hogy ez alapján kellene élnünk az életünket, és nagylelkűséggel, megértéssel közelíteni egymáshoz.

Mindannyian hozzájárulunk a közösségeinkhez, kultúránkhoz, társadalmunkhoz. A düh és hibáztatás spiráljának megállítása egy emberrel kezdődik, aki nem hajlandó engedni ezeknek a vonzó, pusztító ösztönöknek. Csak el kell döntenünk, hogy mi leszünk ez az egy ember.

Köszönöm.

(Taps)