Margaret Heffernan
3,627,659 views • 12:56

Az 50-es években Oxfordban volt egy nagyon fantasztikus és ugyanakkor rendkívüli orvos, akit Alice Stewartnak hívtak. Alice részben amiatt volt nem szokványos természetesen, mert nő volt, ami az 50-es években igen ritka volt még. Brilliáns elme volt, az egyik legfiatalabb megválasztott tagja a Royal College of Physicians-nek. Amiatt is volt rendkívüli, mert azután is folytatta munkáját, hogy megházasodott, miután gyerekeket szült, és azután is, hogy elvált és egyedülálló szülőként nevelte gyermekeit, folytatta orvosi hivatását.

Amiatt is szokatlannak számított, hogy nagyon érdeklődött az új tudományág iránt, az éppen akkor formálódó járványtan iránt, a betegségek mintázatait vizsgáló kutatás iránt. De mint minden tudós, tudta, ahhoz, hogy letehesse kézjegyét, találnia kellett egy fogas kérdést, és megoldania azt. A fogas kérdés, amit Alice választott, a gyermekkori rákesetek emelkedő száma volt. A legtöbb betegséget a szegénységgel magyarázzák, ám a gyermekkori rákesetek esetében, az elhalálozó gyermekek nagyrészt jómódú családokból származtak. Ő ezért tehát azt akarta kideríteni, mi magyarázhatja ezt az anomáliát?

Nos, Alice nehezen kapott támogatást a kutatásához. Végül aztán, sikerült mindössze 1000 fontot szereznie, a Lady Tata Memorial díjalapból. Ez pedig azt jelentette, hogy tudta, mindössze egyetlen esélye van arra, hogy az adatokat megszerezze. Nos, fogalma sem volt arról, mit is keressen. Ez tényleg amolyan "tű a szénakazalban" típusú kutatás volt, úgyhogy minden kérdést feltett, ami csak eszébe jutott. Fogyasztottak-e a gyerekek cukorkát? Fogyasztottak-e színezett italokat? Ettek-e halat ésültkrumplit? A házon belül vagy kívül van a WC? Életük mely évében kezdték az iskolát?

És amikor az indigóval készült kérdőívek elkezdtek visszaszállingózni hozzá, egyetlen dolog ugrott ki feltűnően, olyan mértékű statisztikai pontossággal, amilyenről a legtöbb tudós csak álmodik! 2:1-hez arányban az elhalálozó gyerekek édesanyjait megröntgenezték miközben terhesek voltak. Ez a felfedezés tehát szembement az elfogadott állásponttal. Az elfogadott álláspont azt tartotta, hogy minden biztonságos egy bizonyos pontig, egy határon belül. Szembement az elfogadott állásponttal, ami hihetetlen lelkesedéssel vette körül a kor legklasszabb új technológiáját, a röntgengépet. És ellentmondott az orvosok önmagukról alkotott képének is, ami abban állt, hogy a betegeket segítők nincsenek a betegek ártalmára.

Alice Stewart azonban sietett, hogy nyilvánosságra hozza az előzetes felfedezéseit a The Lancet Magazin-ban 1956-ban. Nagy izgatottságot váltott ki, még a Nobel díjat is emlegették, és Alicenek tényleg nagyon sietős volt, hogy az összes gyerekkori rákos esetet alaposan áttanulmányozza, még mielőtt azok eltűnnének. Valójában nem kellett volna sietnie. Ti. teljes 25 évbe tellett, mire az angolok, és az angol és amerikai orvosi körök felhagytak a terhes nők megröntgenezésével! Ott voltak és nyilvánosak voltak az adatok, és senki sem akart róluk tudomást venni! Hetente egy gyermek elhalálozott, mégsem történt semmi! A nyilvánosság önmagában nem képes változást előidézni!

Úgyhogy Alice Stewart még 25 éven át nagyon komoly harcot folytatott. Honnan tudta vajon, hogy igaza van? Nos, volt neki egy fantasztikus gondolkodási módszere. Együtt dolgozott egy statisztikussal, George Kneale-lel, és George meglehetősen ellentéte volt mindenben Alice-nek. Pl. Alice nagyon társaságkedvelő személyiség volt, George pedig egy remete. Alice meleg személyiség volt, és nagyon empatikus a pácienseivel. George bevallottan a számokat részesítette előnyben az emberekkel szemben. Mégis ezt a fantasztikus dolgot nyilatkozta a munkakapcsolatukról: "Az én munkám az, hogy bebizonyítsam, hogy Dr. Stewartnak nincs igaza." Kifejezetten azt kutatta, mibe lehet belekötni. Más módokon próbálta közelíteni a modelljeit, a statisztikáit, az adatfeldolgozását, csak hogy megcáfolhassa őt. Abban látta munkájának lényegét, hogy konfliktust keltsen az elméletei körül. Hiszen csak azáltal adhatta meg George a bizodalmat Alice-nak a saját igazában, hogy nem tudta bebizonyítani, azt, hogy nincs igaza.

Ez egy fantasztikus együttműködési modell! — olyan gondolkodó partnerek, akik nem csak visszhangozzák egymást! Kíváncsi vagyok, hányunknak van, ill. hányunknak van mersze ilyen társakkal együttdolgozni! Alice és George kitűnően kezelték a konfliktust. Gondolkodásnak tekintették.

Mire van hát szükség egy ilyen építő jellegű konfliktushoz? Először is, hogy találjunk olyasvalakit, aki merőben más, mint mi. Ez azt eredményezi, hogy ellenszegülünk a neurobiológiai késztetésnek, miszerint valójában azokat kedveljük, akik hasonlítanak ránk, ami annyit tesz, hogy olyanokat kell keresnünk, akiknek eltérő a háttere, az elvei, eltérően gondolkodnak, és mások a tapasztalataik, majd megtaláljuk a módját, hogy kapcsolatba kerüljünk velük. Ehhez rengeteg türelemre és erőbefektetésre van szükség.

És minél többet töröm ezen a fejem, annál inkább az a véleményem, de tényleg, hogy ez valójában egyfajta szeretet! Hiszen egyszerűen nem fektetnéd bele azt a fajta energiát és időt, ha nem számítana igazán! És ez azzal is együttjár, hogy készen kell állnunk arra, hogy megváltoztassuk a nézeteinket! Alice lányától hallottam azt, hogy minden egyes alkalommal, mikor Alice összetűzésbe került egy tudóstársával, azzal újra és újra csak gondolkodásra késztették. "Anyám nem élvezte a vitákat, de nagyon jó volt benne!"

Tehát, egy dolog ezt egy szemtől-szemben konfliktusban tenni. Ám szerintem a legnagyobb probléma, amivel itt szemben állunk, a legnagyobb tragédiák, amiket tapasztalunk, többnyire nem személyekkel kapcsolatban merülnek fel, hanem szervezetektől erednek, némelyikük nagyobb, mint egyes országok, sokuk képes többszáz ember, sőt, ezrek, némelyik még milliók életét is befolyásolni! Szóval, hogyan is gondolkodnak ezek a szervezetek? Nos, többnyire nem is gondolkodnak. És mindez nem amiatt van, mert nem akarnak, hanem egyszerűen mert nem képesek rá! Mégpedig azért, mert a bennük dolgozó emberek túlságosan tartanak a konfliktustól!

Európai és Amerikai dolgozók 85%-a elismerte a kutatások szerint, hogy vannak olyan ügyeik és aggodalmaik a munkahelyükön, amelyeket félnek felvetni. Tartanak a konfliktustól, amit kiváltanának vele, félnek, hogy belekeverednek vitákba, amiket nem tudják, hogyan kezeljék és amiben úgy érezték, biztosan alulmaradnak. A 85% tényleg nagy szám. Azt jelenti, hogy a szervezetek többnyire képtelenek arra, amit George és Alice oly győzedelmesen véghezvittek! Képtelenek együttgondolkodni! S ez azt is jelenti, hogy a hozzánk hasonló emberek, akik szervezetek élén állnak, és mindent megtesznek, hogy megtalálják a legjobb embereket, többnyire képtelenek kihozni belőlük a legjobbat!

Hogyan fejlesszük hát ki az ehhez szükséges képességeket? Merthogy képességekre és gyakorlásra egyaránt szükség van ehhez. Ha azt akarjuk elérni, hogy ne féljünk a konfliktustól, akkor gondolkodási folyamatként kell tekintenünk, majd nagyon kiválóvá kell válnunk benne! Nemrégiben együttdolgoztam egy Joe nevű vezetővel, aki egy orvosi műszergyártócégnek dolgozott. És Joenak komoly aggodalmai voltak azzal a termékkel kapcsolatban, amin éppen dolgozott. Arra jutott, hogy túl bonyolult, és hogy az az összetettség olyan hibahatárokat okoz, amelynél már sérülhetnek is a páciensek. Attól tartott, hogy ártalmára lesz azoknak, akiknek éppenhogy segíteni próbált. Ám amikor körbenézett a szervezetében, rajta kívül senki nem tűnt aggódónak. Így aztán nem is nagyon mert felszólalni. Végülis - gondolta -, tudhatnak valamit, amit ő nem. Az is lehet, hogy hülyének néznék. Ám továbbra is megmaradt az aggodalma, mégpedig olyan mértékben, hogy eljutott arra a pontra, hogy azt gondolta: az egyetlen dolog, amit tehet, hogy otthagyja imádott állását.

Végül aztán Joe és én megtaláltuk a módját annak, hogy felvethesse az aggodalmait. És akkor az történt, ami szinte minden hasonló esetben történik, ti. kiderült, hogy mindenkiben felmerültek ugyanezek a kérdések és aggodalmak! Így Joe szövetségesekre tette szert. Együtt törhették a fejüket. És valóban, lett egy csomó konfliktus és vita és ellenérv, ám ez az asztal körül mindenki számára lehetővé tette, hogy kreatív legyen a probléma megoldása érdekében, hogy az eszközt megváltoztathassák.

Joe-t egy csomó ember felforgatónak titulálta volna, kivéve, hogy a legtöbb felforgatóval ellentétben Joe egyáltalán nem volt bolond, hanem szenvedélyes elkötelezettje volt a cégének, valamint a cég által szolgált magasabb elveknek! Ám ő maga annyira tartott a konfliktusoktól, mígnem végül eljutott oda, hogy annál még a csönd is ijesztőbbé lett. És mikor végre mert beszélni, még többet fedezett fel magában, és még többet tudott beleadni a rendszerbe, mint amit valaha is gondolt! És a kollégái sem bolondként tekintenek rá. Hanem vezetőnek tekintik.

Akkor tehát, hogyan részesüljünk ilyesfajta megbeszélésekben könnyedébben és gyakrabban? Nos, a Delft-i Egyetem megköveteli a doktorandusz hallgatóitól, hogy jelöljenek ki 5 állítást, amit készek megvédeni. Nem igazán az számít, hogy a kijelentések miről szólnak, hanem inkább az, hogy a jelöltek készen állnak és képesek arra, hogy kiálljanak a tekintélyszemélyek elé. Szerintem ez egy fantasztikus rendszer, ám azt gondolom, hogy ha mindezt csak a doktoranduszokra hagyjuk, akkor vajmi kevés embert jelent, ráadásul igen idős korban az élet során! Szerintem tanítanunk kéne ezeket a készségeket a gyerekeknek, felnőtteknek, fejlődésük minden stádiumában, ha azt akarjuk, hogy gondolkodó szervezeteink, és gondolkodó társadalmunk legyen.

Tény, hogy a legtöbb óriási katasztrófa, melyeknek szemtanúi voltunk, ritkán származik rejtett, ill. titkos információkból. Olyan információkból származik, melyek szabadon rendelkezésre állnak és nyilvánosak, ám akaratlagosan vakok vagyunk rájuk, mivel vagy nem tudjuk, vagy nem akarjuk kezelni az általuk gerjesztett konfliktust! Ám amikor meg merjük törni ezt a csöndet, vagy merjük meglátni, és merünk konfliktust gerjeszteni, teret adunk magunknak és a körülöttünk lévőknek, hogy a legjobb gondolatokat hozhassuk ki magunkból!

A nyílt információ fantasztikus, a nyílt hálózatok nélkülözhetetlenek. Ám az igazság nem fog felszabadítani bennünket, amíg ki nem fejlesztjük a készségeket, a szokást, a tehetséget, valamint a morális bátorságot, hogy fel is használjuk! A nyitottság nem a végcél. Hanem a kezdet.

(Taps)