Kelli Swazey
1,582,485 views • 13:54

Azt hiszem biztosan állíthatom, hogy minden ember szoros kapcsolatba kerül a halállal legalább egyszer az életben. De mi lenne, ha ez a kapcsolat sokkal előbb kezdődne, mint ahogy szembe kell néznünk a saját átlépésünkkel az életből a halálba? Milyen lenne az élet, ha a holtak szó szerint mellettünk élnének?

A férjem szülőhazájában a Celebesz sziget felvidékén Kelet-Indonéziában létezik egy közösség, aminek tagjai a halált nem egyszeri eseményként élik át, hanem mint egy fokozatos társadalmi folyamatot. Tana Torajában a legfontosabb közösségi pillanatok az ember életében, a társadalmi és kulturális interakciók fókuszpontjai nem az esküvők vagy gyermekek születése vagy éppen a családi vacsorák, hanem a temetések. Ezeket a temetéseket hosszas szertartások jellemzik melyek a kölcsönös tartozás rendszerébe kötik az embereket arra alapozva, hogy mennyi állatot — disznót, csirkét és ami a legfontosabb, vízibivalyt — áldoznak fel és osztanak szét az elhunyt nevében. Szóval ez a kulturális összesség, ami körbeveszi a halált, az élet végének szertartásos eljátszása tette a halált a Toraja vidék legszembetűnőbb és legfigyelemreméltóbb aspektusává. Tarthatnak néhány napig vagy akár néhány hétig, a temetési szertartások harsány események, ahol valaki haláláról való megemlékezés nem annyira szomorú magánügy mint inkább egy a nyilvánossággal megosztott átmenet. S ez az átmenet éppen annyira szól az élők identitásáról, mint az elhunytról való megemlékezésről.

Tehát minden évben több ezer látogató jön Tana Torajába, hogy lássa a halál kultúráját, és sokaknak ezek a grandiózus ceremóniák és azok időtartama valahogy összeegyeztethetetlen azzal, ahogy mi nézünk szembe a halállal nyugaton. Annak ellenére, hogy a halált mindannyian megtapasztaljuk, nem ugyanúgy éljük át a világ minden részén. Antropológusként látom, hogy a különbségek, ahogy átéljük ezt a kulturális és társadalmi életben gyökereznek, amelyen keresztül meghatározzuk a jelenségeket körülöttünk. Ahol mi egy megkérdőjelezhetetlen valóságot látunk, a halált, mint egy visszafordíthatatlan biológiai állapotot, addig a toraják a kimúlt testet úgy látják, mint egy nagyobb társadalmi eredet részét. Tehát, még egyszer, az élet fizikai megszűnése nem egyenlő a halállal. Sőt, a társadalom egy tagja csak akkor halott igazán, amikor a tágabb család erről megegyezik és megszerzik a szükséges forrásokat, hogy megtartsák a szertartást, ami megfelelőnek mondható az elhunyt státuszára tekintve. S ennek a szertartásnak az egész közösség szeme előtt kell zajlania mindenki részvételével.

Tehát egy személy fizikai halála után a test egy különleges szobába kerül a tradicionális lakhelyen, amit tongkonannak neveznek. A tongkonan nem csak a család identitását szimbolizálja, hanem az életciklust is a születéstől a halálig. Lényegében, az épület alakja, amibe születnek az a szerkezeti forma, ami elvezet az ősi nyughelyre. A temetési szertartásig, ami akár évekkel a személy fizikai halála után is következhet, az elhunytat ''to makala''-ként emlitik, ami beteg embert jelent vagy ''to mama''-ként, ami pedig alvó személy jelent és továbbra is a háztartás részeként tekintenek rá. Szimbolikusan etetik és gondoskodnak róla, és a család ebben az időben számos rituális rendelkezésbe kezd, ami azt az üzenet küldi a közösségnek, hogy a család egyik tagja egy átmeneti állapotba lépett e világi életéből a túlvilágiba, amit Puya-nak neveznek.

Tudom, most sokan mit gondolnak. Tényleg azt mondja, hogy ezek az emberek a halott rokonaik testével élnek együtt? És pontosan ezt mondom.

De ahelyett, hogy megadnánk magunkat ennek a zsigeri reakciónak, amit érzünk a hullák közelsége miatt, a halál közelsége miatt vagy amiatt hogy ez a fogalom mennyire nem illeszkedik bele a biológiai vagy orvosi definícióba a halálról, amivel mi rendelkezünk, szeretek arra gondolni, hogy mi az amit a toraják módja magába foglal a halál átélésével kapcsolatban, amit az orvosi meghatározás kihagy. Úgy gondolom, a toraják társadalmilag elismerik és kulturálisan kimutatják, amit talán sokan igaznak érzünk a halál orvosbiológiai meghatározásának széleskörű elfogadottsága ellenére. Ez pedig az, hogy a kapcsolatunk más emberekkel, az ő hatásuk a mi szociális valóságunkra nem szűnik meg a szervezet fizikai folyamatainak véget érésével. Van egy átmeneti periódus, ami közben az élők és holtak kapcsolata átalakul, de nem ér véget. Tehát a toraják úgy fejezik ki ezt a tartós kapcsolatot, hogy elárasztják szeretettel és figyelemmel a kapcsolat legszembetűnőbb szimbólumát, az emberi testet. A férjem kedves emlékeket őriz arról, hogy hogyan beszélt és játszott, és általában hogyan töltötte idejét az elhunyt nagyapjával, és számára nincs ebben semmi természetellenes. Ez egy természetes része a folyamatnak, ahogy a család feldolgozza az átmenetet az elhunyttal való kapcsolatukban és ez az átmenet abból, hogy úgy viszonyulnak hozzá, mint egy élő személyhez abba, hogy az elhunytra úgy tekintenek, mint egy felmenőre. Itt láthatják a fa képmását az ősöknek, ezeket az embereket már eltemették, megtartották a temetési szertartást. Ezeket tau tau-nak nevezik.

Szóval a temetési szertartás magában a halál kapcsolati perspektíváját testesíti meg. Szertartásossá teszi a hatást, ami a halál gyakorol családokra és közösségekre. Az öntudatosság pillanata is ez. Egy pillanat, amikor az emberek elgondolkodnak azon, hogy kik ők, hogy milyen helyet foglalnak el a társadalomban és hogy mi a szerepük az életciklusban a toraja kozmológia szerint.

Létezik egy szólás a toraja nyelven, miszerint minden ember nagyszülő lesz egyszer. Ez azt jelenti, hogy a halál után mind részei leszünk az ősök vonalának, ami lehorgonyoz minket a múltban és a jelenben és meg fogja határozni kik lesznek a szeretteink a jövőben. Tehát lényegében, mi mind nagyszülei leszünk az utánunk következő gyermekek generációinak. A tagságnak ez a metafórája a szélesebb családban az, amit a gyerekek úgy fogalmaznak meg, a pénz, amit befektetnek ezekbe az áldozati bivalyokba amikről úgy gondolják, az emberek lelkét hordozza innen a túlvilágra, és a gyermekek úgy magyarázzák, hogy azért fektetnek ebbe a pénzt, mert vissza akarják fizetni a szüleiknek az adósságot mindazokért az évekért, amit a szüleik beléjük fektettek és gondoskodtak róluk.

De az áldozati bivaly és a gazdagság rituális bemutatása az elhunyt társadalmi státuszát is jelzi és ezzel együtt az ő családjáét is. A temetéseken tehát a kapcsolatok megerősödnek de egyben át is alakulnak egy rituális drámában, amely kiemeli a halál legfontosabb jellemzőjét: a hatását az élők életére és kapcsolataira.

Mindez a halálra való összpontosítás nem azt jelenti, hogy a toraják nem vágynak hosszú életre. Számos módszert gyakorolnak melyekről úgy vélik segítik az egészség megtartását és hosszú életet eredményeznek. De nem tulajdonítanak nagy jelentőséget azon erőfeszítéseknek, hogy meghosszabbítsák az életet, ha maradandó egészségkárosodással vagy idős korral állnak szemben. A toraják azt mondják, hogy mindenkinek megvan az előremeghatározott élettartama. Sunga-nak nevezik. Mint egy szál cérnának, az életnek is meg kell engedni, hogy elérje természetes végét.

Azzal, hogy a halál része a kulturális és társadalmi életnek, hatással van az emberek mindennapi döntéseire az egészségükkel és az egészségügyi ellátásukkal kapcsolatban. A pátriárka a férjem anyai ágáról, Nenet Katcha, a századik évéhez közeledik már amennyire azt meg tudjuk állapítani. Egyre több jel utal arra, hogy nemsokára elindul saját útjára a Puya felé. Halálát nagy gyász fogja kísérni. De tudom, hogy a férjem családja már várja a pillanatot, amikor rituálisan mutathatják be milyen jelentős volt számukra az ő jelenléte az életükben, amikor a szertartás részeként visszaemlékezhetnek az életére, beleszőve az ő történetét a közösség történelmébe. Az ő története az övéké is. A temetésén elhangzó dalok önmagukról dalolnak majd nekik. Ennek a történetnek nem ismert a kezdete és nincsen előrelátható vége sem. Ez a történet sokkal tovább folytatódik még akkor is, mikor a teste már nem létezik.

Gyakran kérdezik, hogy félek-e vagy irtózom-e attól, hogy egy olyan kultúra részese vagyok, melyben a halál fizikai megnyilatkozása köszönt minden oldalról. De én valami mélységesen átalakítót látok abban, hogy a halált társadalmi folyamatként élem át és nem csak biológiaiként. Valójában az élők és holtak közti kapcsolatnak megvan a maga drámája az amerikai egészségügyi rendszerben, ahol a döntés, hogy meddig nyújtjuk az élet fonalát attól függ, milyen érzelmi és társadalmi kötelék fűz minket az emberekhez körülöttünk s nem csak az orvostudomány képességén az élet meghosszabítására. Mi, akárcsak a toraják, arra alapozzuk az életről hozott döntéseinket, hogy milyen jelentést és meghatározást tulajdonítunk a halálnak.

Nem arra bíztatok bárkit a közönségből, hogy menjen és vegye át a toraják tradícióit. Talán egy kicsit nehézkes lenne megvalósítani az Egyesült Államokban. Azt akarom megkérdezni, hogy mit tanulhatunk abból, hogy a fizikai halált nem csak egy biológiai folyamatként látjuk, hanem egy nagyobb történet részeként. Milyen lenne szeretettel nézni az elenyésző emberi alakra, mert az annyira meghitten része annak, akik vagyunk? Ha ki tudnánk bővíteni a halálról alkotott definíciónkat belevéve az életet is, a halált az élet részeként élhetnénk meg és talán nem félelemtől telve néznénk szembe a halállal. Talán a megoldás arra a kihívásra, amivel az amerikai egészségügyi rendszer néz szembe, a halál előtti gondozást kiemelve, olyan egyszerű, mint a nézőpont megváltoztatása, és a nézőpontváltás ebben az esetben az lenne, hogy figyelembe vennénk minden halál társadalmi életét. Lehet segítene felismerni, hogy az, ahogy a beszélgetésünket a halálról valami csupán orvosira vagy biológiaira korlátozzuk egy nagyobb kultúrát tükröz, amiben mindannyian osztozunk. El akarjuk kerülni a halált és félünk beszélni róla. Ha elgondolkodnánk és megbecsülnénk más ismereteket az életről beleértve a halál más meghatározásait is, meg van rá a lehetőség, hogy megváltoztassa a vitákat, amiket az élet végéről folytatunk. Megváltoztathatná azt, ahogy meghalunk, de ami még fontosabb, hogy megváltoztathatná azt, ahogy élünk.

(Taps)