Kate Raworth
1,166,074 views • 15:53

Megfigyelték valaha, hogyan kezd el mászni a baba? A szülők mind tudják, hogy lebilincselő. Először kúsznak a padlón, általában hátrafelé, aztán előretolják magukat, majd felkapaszkodnak és felállnak, mi pedig tapsolunk. Ez az előre és felfelé történő mozgás a fejlődés legalapvetőbb iránya, amit mi, emberek magunk körül látunk.

Erről szól evolúciónk története is görnyedt őseinktől a Homo erectuson át, mely végre felegyenesedett, a Homo sapiensig, mely minden ábrázoláson férfi, és mindig szedi a lábát.

Nem csoda, ha természetesnek vesszük, hogy a gazdasági fejlődés ugyanilyen irányt vesz fel, ezt a folytonosan növekvő vonalat. Ideje újragondolni, átértelmezni a fejlődés formáját, mert jelenleg olyan gazdaságaink vannak, melyeknek nőniük kell, függetlenül attól, hogy segítik-e boldogulásunkat vagy sem, miközben olyan gazdaságra van szükségünk, különösen a leggazdagabb országokban, melyek segítik boldogulásunkat, függetlenül attól, hogy növekednek-e vagy sem. Igen, ha úgy tetszik, ez a könnyed szó alapvető szemléletváltást rejt magában, de úgy gondolom, ezt kell megvalósítanunk, ha mi, az emberiség közösen boldogulni akarunk ebben a században.

Vajon honnan jön ez a csak növekedésben való gondolkodás? A GDP, a bruttó hazai termék, az egy év alatt értékesített áruk és szolgáltatások teljes értéke az adott gazdaságban. Az 1930-as években dolgozták ki, és nagyon hamar a célkitűzések központi elemévé vált, olyannyira, hogy mind a mai napig, még a leggazdagabb országokban is, a kormányok úgy vélik, hogy a megoldás gazdasági problémáikra a növekedésben rejlik.

Hogy ennek milyen okai vannak, kitűnően leírja Rostow 1960-as klasszikus könyve. Annyira imádom, van egy első kiadású példányom: „A gazdasági növekedés szakaszai: Nem kommunista kiáltvány.”

(Nevetés)

Szinte árad belőle a politika, hm?

Rostow szerint minden gazdaság öt növekedési szakaszon megy át: az első a hagyományos társadalom, amelyben a nemzeti termelésnek határt szab technológiája, intézményeinek fejlettsége, gondolkodásmódja; majd a felívelés feltételeit megteremtő szakaszban elkezdődik a bankszektor kialakulása, a munka gépesítése, és az a hit, hogy a növekedés jelentősége túlmutat saját magán, szükséges a nemzeti méltósághoz, a gyermekeknek szánt jobb élethez; jön a felívelés, ez alatt a kamatos kamat beépül a gazdaság intézményeibe, és a növekedés alapvető jellegzetességgé válik; a negyedik a haladás az érettség felé, itt már bármely iparág létrehozható, függetlenül a természetes erőforrásoktól; az ötödik és utolsó szakasz a magas szintű tömegfogyasztás kora, amelyben minden fogyasztási cikk elérhető, pl. bicikli, varrógép – mindez 1960-ban.

Egy hasonlatot kapunk a repülőgép felszállásáról ebben a jellemzésben, de ez a repülőgép nem olyan, mint a többi, mert sosem engedik leszállni. Rostow ránk hagyta a repülést a tömegfogyasztás alkonyába, és tudta ezt. Azt írta: "És a kérdés azok után, hogy a korábbiak töredékével kell beérnünk: Mit tegyünk, ha a reáljövedelem növekedése önmagában véve elveszíti vonzerejét?" Feltette a kérdést, de sosem válaszolta meg, ugyanis 1960-at írtak akkor, és Rostow tanácsadója volt az elnökjelölt John F. Kennedynek, aki 5%-os növekedés ígéretével indult a választásokon, így Rostow feladata az volt, hogy a gépet a levegőben tartsa, nem azt firtatni, hogy majd hogyan és mikor szállhat le.

Szóval itt tartunk, repülünk a tömegfogyasztás alkonyába több mint fél évszázada, olyan gazdasággal, amely most már elvárja, igényli és függ a végtelen növekedéstől, mert pénzügyi, politikai és társadalmi értelemben is hozzá vagyunk szokva. Pénzügyileg azért vagyunk hozzászokva, mert ma a pénzügyi rendszer célja a legnagyobb pénzbeli megtérülés elérése, ami folyamatos nyomás alatt tartja a tőzsdén jegyzett cégeket a növekvő forgalom, növekvő piaci részesedés, növekvő profit elérésére, és mert a bankok úgy hoznak létre pénzt, hogy az hitelt testesít meg, és többet kell visszafizetni. Politikailag is hozzászoktunk, mert a politikusok úgy akarnak adóbevételt növelni, hogy nem növelik az adókat, és a növekvő GDP biztos módszernek tűnik. Továbbá egyetlen politikus sem akar lemaradni a G20-ak családi fotójáról.

(Nevetés)

De ha gazdaságuk növekedése megáll, miközben a többieké folytatódik, kirakják őket a nagyhatalmak következő együttműködéséből. És társadalmilag is hozzá vagyunk szokva, hála az évszázados kereskedelmi propagandának, amelyet zseniálisan alkotott meg Edward Bernays, Sigmund Freud unokaöccse, aki rájött, hogy nagybátyjának pszichoterápiája igen jövedelmező kiskereskedelmi terápiává alakítható, ha el tudják hitetni velünk, hogy átformálhatjuk magunkat minden újabb termékek megvásárlásával.

Egyik függőség sem leküzdhetetlen, de sokkal több figyelmet érdemelnek, mint amennyit jelenleg kapnak, mert nézzék, hová visz minket ez az út. A világ GDP-je tízszer nagyobb, mint 1950-ben volt, és ez a növekedés milliárdoknak hozott jólétet, de a globális gazdaság hihetetlenül megosztó lett, a vagyonmegtérülés túlnyomó része ma egy szűk körhöz kerül, a világ legfelső egy százalékához. Emellett a gazdaság rendkívül degeneratív lett, gyorsan megingatja bolygónk kényes egyensúlyát, amelytől mindannyiunk élete függ. Politikusaink tudják ezt, úgyhogy új irányzatokat ajánlanak a növekedéshez. Van zöld növekedés, inkluzív növekedés, okos, önfenntartó, kiegyensúlyozott növekedés. Választhatunk bármilyen jövőt, amíg a növekedést választjuk.

Úgy gondolom, ideje ambiciózusabb célt választani, egy sokkal nagyobbat, mert az emberiség 21. századi kihívása egyértelmű: valamennyi ember szükségleteit kielégíteni e csodás, egyedülálló, élő bolygó lehetőségein belül, hogy mi és a természet többi része boldogulni tudjon.

A fejlődés sikeressége nem pénzben lesz mérhető. Mutatószámok átfogó rendszerére lesz szükségünk. Amikor leültem és megpróbáltam lerajzolni, hogyan nézne ki ez a rendszer, furcsának fog tűnni, de olyan volt, mint egy fánk. Tudom, bocsánat, de hadd mutassam be önöknek az egyetlen fánkot, amely még jó is lehet nekünk. Képzeljék el, hogy erőforrásaink felhasználása középről indul ki. Középen a lyuk az a hely, ahol az emberek hiányt szenvednek létszükségleteikben. Nincs annyi élelmük, orvosi ellátásuk, oktatásuk, beleszólásuk, lakhatásuk, amennyi szükséges minden személy számára a méltó élethez és esélyhez. Mindenkit ki akarunk hozni a lyukból, először a szociális biztonságba, majd ebbe a bizonyos zöld fánkba. De, és ez egy nagy de, nem hagyhatjuk, hogy erőforrásaink felhasználása túllépje a külső kört, az ökológiai plafont, mert ott már akkora terhet rakunk erre a csodás bolygóra, hogy elkezdjük lerombolni. Tönkretesszük az éghajlatot, savasabbá tesszük az óceánokat, lyuk van az ózonpajzson, ezzel túllépjük a planetáris határait azoknak a létfenntartó rendszereknek, melyek az elmúlt 11 000 évben olyan kedvező otthont biztosítottak az emberiségnek.

A kettős kihívás, hogy mindenki szükségleteit kielégítsük a bolygó lehetőségein belül, a fejlődés új formáját kívánja meg, már nem a folytonosan növekvő vonalat, hanem egy kellemes helyet az emberiségnek, amely boldogulni tud a dinamikus egyensúly állapotában a biztonság és plafon között. Nagyon megdöbbentem, amikor elkészültem a rajzzal, és azt láttam, hogy a jólét szimbóluma számos ősi kultúrában ugyanezt a dinamikus egyensúlyérzést tükrözi: a maori takarangi, a taoista jin és jang, a buddhista végtelen csomó, a kelta kettős spirál.

Megtalálhatjuk-e ezt a dinamikus egyensúlyt a 21. században? Fontos kérdés ez, mert mint a piros körcikkek mutatják, most távol vagyunk az egyensúlytól, hiányt szenvedünk, és egyidejűleg túllépjük a határt. Nézzék a lyukat, világszerte több millió vagy milliárd ember szenved még mindig hiányt alapvető szükségleteikben. Ugyanakkor a planetáris határok közül legalább négyet már átléptünk, és kockáztatjuk az éghajlati katasztrófa és az ökoszisztéma összeomlásának visszafordíthatatlan hatását. Ez az emberiség és planetáris otthonunk állapota. Mi, emberek a 21. század elején, íme a szelfink.

Egyetlen múlt századi közgazdász sem látta ezt a képet, miért gondolnánk, hogy elméleteik megválaszolhatják a kérdéseket? Saját ötleteket kell bevetnünk, mert mi vagyunk az első generáció, amely látja, és valószínűleg az utolsó, amelynek valódi esélye van helyrehozni a dolgokat. A 20. századi közgazdaságtan arról szólt, hogy ha a növekedés egyenlőtlenséget okoz, ne próbálkozzunk újraelosztással, mert akkor a növekedés elsimítja a különbségeket. Ha a növekedés szennyezést okoz, ne próbálkozzunk szabályozással, mert akkor a növekedés visszaállítja a rendet.

De kiderült, hogy nem így van, és nem így lesz. Olyan gazdaságot kell építeni, amely kezeli a hiányt és a határ túllépését is, előre átgondoltan. Olyan gazdaságra van szükségünk, amely megújuló és elosztó, előre átgondoltan. Az a helyzet, hogy degeneratív ipart örököltünk. Elvesszük a Föld nyersanyagait, gyártunk belőlük, amit csak akarunk, használjuk egy darabig, gyakran csak egyszer, majd eldobjuk, és ezzel túllépjük a planetáris határt, tehát meg kell fordítanunk az irányt, olyan gazdaságot kell építenünk, amely követi az élővilág ciklusait, hogy a forrásokat soha ne merítsük ki, hanem használjuk őket újra és újra; olyant, amely hasznosítja a napfényt; és az egyik folyamatból kikerülő hulladék egy másiknak az erőforrása lesz.

Ez a fajta regeneratív tervezés egyre jobban terjed. Világszerte több mint száz város, köztük Quito, Oslo, Harare és Hobart a villamos áram több mint 70%-át a nap, szél és víz energiájából állítja elő. London, Glasgow és Amszterdam úttörők a körforgásos várostervezésben, ami előtérbe helyezi, hogy az egyik városi folyamatból kikerülő hulladék forrása legyen egy másiknak. Az etiópiai Tigrétől az ausztáliai Queenslandig gazdálkodók és erdészek regenerálják az egykor terméketlen vidékeket, hogy újra termékenyek legyenek.

De amellett, hogy a gazdaság regeneratív, előre átgondoltan, elosztónak is kell lennie, előre átgondoltan, és erre példátlan lehetőségeink vannak, mert a 20. század központosította a technológiákat, az intézményeket, és a vagyont, tudást, hatalmat néhány szereplő kezébe összpontosította. De ebben a században megtervezhetjük technológiáinkat, intézményeinket úgy, hogy a vagyont, tudást és felelősséget sokak körében tudjuk elosztani. A fosszilis energia és a nagy volumenű gyártás helyett alkalmazhatunk megújuló energiaforrásokat, digitális platformokat, 3D nyomtatást. A szellemi tulajdon feletti 200 éves vállalati kontrollt eltörlik az alulról építkező, nyílt hozzáférésű, közös tudásfelhalmozás formái. Azok a cégek, amelyek még mindig a maximális megtérülésre törekednek részvényeseik érdekében, mára bizony elavultnak tűnnek a társadalmi vállalkozások mellett, amelyek többféle érték létrehozását szolgálják, amit hálózataikon belül megosztanak. Ha korunk technológiai vívmányait, az MI-től kezdve a blokkláncon és a dolgok internetén át az anyagtudományokig alkalmazni tudjuk a disztributív tervezéshez, az orvosi ellátás, oktatás, finanszírozás, energia, politikai beleszólás eléri és megerősíti azokat, akiknek leginkább szükségük van erre. A regeneratív és disztributív tervezés rendkívüli lehetőségeket jelent a 21. századi gazdaság számára.

Szóval, akkor merre ível Rostow repülőgépének pályája? Néhányak szemében még mindig a végtelen zöld növekedés reményét hordozza, azt az elképzelést, hogy a dematerializációnak köszönhetően az exponenciális GDP-növekedés fennmarad, miközben a forrásfelhasználás csökken. De nézzük meg az adatokat. Ez csak ábránd. Igen, a gazdaságot dematerializálni kell, de a végtelen növekedéstől való függőséget nem lehet elválasztani, semmiképp sem, erőforrásaink kihasználásának mértékétől, amelynek vissza kell térnie a planetáris határokon belülre.

Tudom, hogy ez a felfogás a növekedésről szokatlan, mert a növekedés jó, nemde? Azt akarjuk, hogy nőjenek a gyermekeink, nőjön a kertünk. Nézzük a természetet, és a növekedés gyönyörű, az élet egészséges forrása. Egy időszak, és több gazdaság is, például Etiópia, Nepál ma ebben a szakaszban van. Gazdaságuk évente 7%-kal növekszik. De nézzük ismét a természetet, mert gyermekeink lábától kezdve az amazóniai erdőig semmi sem nő örökké a természetben. A lények növekednek és felnőnek és érnek, csak így lehetséges, hogy boldogulni tudnak nagyon hosszú időn át. Már tudjuk. Ha azt mondanám, hogy egy barátom elment az orvoshoz, aki azt mondta neki, hogy valami nő a testében, az teljesen más, mert ösztönösen tudjuk, ha valami örökké akar növekedni egy egészséges, élő, jól működő rendszerben, az veszélyt jelent az egész rendszer egészségére. Miért képzelnénk, hogy a gazdaság az egyetlen rendszer, amely szembemegy ezzel a trenddel, és sikeres lesz, ha örökké növekedik? Sürgősen pénzügyi, politikai és társadalmi innovációra van szükségünk, melynek segítségével leküzdhetjük a növekedéstől való strukturális függőséget, hogy a boldogulásra helyezhessük a hangsúlyt, és egyensúlyt teremtsünk a fánk társadalmi és ökológiai határai között.

És ha a határok puszta gondolata a behatároltság érzését kelti önökben, gondolják végig újra. Mert még a világ legnagyobb tehetségei is alkalmaznak határokat kreativitásuk forrásában. Mozart ötoktávos zongorája, Jimi Hendrix hathúros gitárja, Serena Williams a teniszpályán: határok, melyek felszabadítják képességeinket. A fánk határai felszabadítják az emberiség képességét, hogy boldogulni tudjon határtalan kreativitással, részvétellel, együvé tartozással és eltökéltséggel.

Minden tudásunkra szükség lesz, hogy célunkat elérjük, hát lássunk neki!

Köszönöm.

(Taps)