Justin Davidson
1,449,697 views • 12:39

Képzeljék el, ha azt látták volna, amikor idejöttek, hogy a teremben mindenki szinte teljesen egyforma: kortalan, egyforma rasszhoz tartozó, általánosságban jólfésült. Az, aki közvetlenül ön mellett ül, talán a legkülönösebb belső életet éli, ám ön erről mit sem sejt, mert mind egyformán üveges szemmel bámulunk a világba. Ez az a rémisztő átalakulás, ami végigsöpör városainkon, bár nem az embereken, hanem az épületeken.

A városok tele vannak érdességgel, árnyakkal, textúrájuk van és színesek. Nagyszerű egyéni és jellegzetes építészeti felületeket láthatunk egyszerű bérházakon, mondjuk Rigában, vagy Jemenben, szociális lakásokon Bécsben, arizonai hopi falvakban, New York barna homokkő-házain, San Franciscó-i faházakon. Ezek nem paloták, nem is katedrálisok. Csak egyszerű lakóépületek, amik a városok egyedi szépségét jelenítik meg. És ennek az az oka, hogy nemcsak tető kell a fejünk fölé, hanem ezzel együtt a szépségre is vágyunk. Érdes felületük megfoghatóvá teszi a várost. Ugye? Kiolvashatjuk az utcákat, ujjunkat végighúzva a téglákon és köveken.

De ezt egyre nehezebb megtenni, mert a városok egyre simábbak lesznek. Az új belvárosokban növő tornyok szinte mindig betonból és acélból épülnek, üvegbe burkolják őket. Világszerte ez a városkép tárul a szemünk elé: Houstonban, Kantonban, Frankfurtban — mindenütt ugyanazt a horizont felé masírozó, magasfényű robotsereget látjuk. Gondoljunk bele, mit veszítünk azzal, hogy az építészek nem használják az elérhető építőanyagok teljes választékát. Amikor félredobjuk a gránitot, a mészkövet, homokkövet, a fát és a rezet, a cserepet és a téglát, a vesszőt és a vályogot, akkor leegyszerűsítjük az építészetet, városaink szegényebbek lesznek. Olyan, mintha a világ konyháját a légitársaságok kínálatára redukálnánk.

(Nevetés)

Csirke vagy tészta?

De van még rosszabb: az üvegtorony-épületegyüttesek, mint ez itt Moszkvában a városi élet civil, közösségi szempontjai iránti megvetést sugallják. Ugye? Az efféle épületek célja az, hogy tulajdonosaikat és bérlőiket gazdagítsák, de nem szükségszerűen minket, többieket is, akik az épületek közti tereken mozgunk, és ezért nem fizetünk. A fényes torony olyan inváziós faj, ami megfojtja városainkat és elpusztítja köztereinket. Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni egy homlokzatra, mintha smink lenne, díszítő elem, amit a hatás fokozásáért a végén aggatnak az épületre. De csak mert a felszínen van, attól még lehet mélyértelmű.

Hadd mondjak egy példát, hogyan hat lakóhelyünk felülete az életmódunkra. Amikor Salamancában jártam, Spanyolországban, a nap minden órájában magához vonzott a Plaza Mayor (Főtér) . A kelő nap sugarai végigfésülik a homlokzatokat, élesebbek az árnyékok, éjjel pedig a lámpák fénye száz meg száz kis darabra bontja a házakat, balkonok, ablakok és árkádok, mind-mind külön látványosság. Az a részlet és a mélység, az a csillogás színházi jelleget ad a térnek. Színpaddá válik, ahol generációk találkozhatnak. A tinik a kockaköveken üldögélnek, az idősebbek a padokat foglalják el, és a valóság kezd úgy festeni, mintha egy opera díszlete lenne. Felgördül a függöny a "Salamancára". Hát ezért beszélek az épületek külsejéről, nem a formájáról, nem a funkciójáról, nem a szerkezetéről, a felületek ugyanúgy textúrát adnak életünkhöz, mert az épületek teremtik meg a teret köré, és azok a terek vagy vonzanak, vagy taszítanak. És a vonzás vagy taszítás gyakran a külső megjelenés minőségén múlik.

Így a salamancai Plaza Mayor egyik kortárs megfelelője a La Défense tér Párizsban, egy huzatos, üvegfalú nyitott tér, amin a metróállomástól kis üvegkutricájukig átrohannak az irodai dolgozók, egyébként a lehető legkevesebb időt töltik ott. A nyolcvanas évek elején Philip Johnson építész megpróbált újraépíteni egy kecses európai teret Pittsburghben. Ez a PPG tér, fél hektár nyílt térség, amit foncsorozott üvegfalú kereskedelmi házak öveznek. Ezeket fémpárkányokkal és -öblökkel ékesítette fel, meg gótikus tornyocskákkal, tényleg szenzációs városképet nyújt. De a földfelszínen olyan, mint egy fekete üvegkalitka. Úgy értem, persze, nyáron gyerekek szaladgálnak át a szökőkúton, télen pedig korcsolyáznak a téren, de hiányzik a nyugodt lógás laza kötetlensége. Egyszerűen nem olyan a tér, ahol szívesen bóklásznánk és cseverésznénk.

A közterek különféle okokból virágzanak vagy hanyatlanak. Az építészet ezek közül csak egy lehetséges, de fontos ok. Vannak olyan új terek, például a melbourne-i Federation Square, vagy a koppenhágai Superklien, amelyek azért sikeresek, mert vegyítik a régit az újjal, az érdest a simával, a semleges és élénk színeket, és mert nemcsak üvegből építkeznek.

Ismétlem: nem vagyok az üveg ellensége. Ősi és sokoldalú anyag. Könnyen előállítható és szállítható, könnyű beépíteni, kicserélni, könnyű tisztán tartani. Mindenütt jelen van, az óriási, UltraClear üvegtábláktól az áttetsző üvegtéglákig. Az új bevonatoktól más lesz a hangulatuk, ahogy változik a fény. A drága városokban, például New Yorkban kincset ér az az adottság, hogy a kilátás biztosításával verik fel az ingatlanok árait. Ez tényleg az egyetlen árucikk, amivel a fejlesztők igazolhatják a valószínűtlenül magas árakat.

A XIX. század közepén a londoni Crystal Palace (Kristálypalota) szerkezetével az üveg az alapvető modern építőanyagok listáján az élre tört. A XX. század közepétől egyes amerikai belvárosok uralkodó eleme lett, legfőképp némelyik valóban bámulatos irodai épületen, ilyen a Lever House Manhattan szívében, amit Skidmore, Owings & Merrill tervezett. Végül is a technika már elérte azt a pontot, hogy az építészek teljesen átlátszóra tervezhetik az épületek szerkezetét. Ennek mentén az üveg a sokemeletes város alapvető építőanyaga lett, és ennek igen nyomós oka van. Ahogy ugyanis a világ népessége a városokba tömörül, a kevésbé szerencsések szedett-vedett nyomortelepekre vetődnek. Viszont százmillióknak kell rendes lakás és munkahely egyre nagyobb épületekben, így gazdaságilag megéri felhőkarcolókat emelni, majd olcsó és praktikus külső falakkal burkolni őket.

De az üveg korlátozott mértékben tud kifejező lenni. Ez itt egy teret övező falrészlet Mexikó déli részén, a prehispán Mitla városban. Azok a 2000 éves faragások egyértelműen jelzik, hogy itt jelentős rituális központ volt. Ma ránézünk, és rögtön látjuk a történeti és texturális folytonosságot a faragások, a környező hegyek, és a romok tetejére épített templom között, amely a helyben kitermelt kövekből készült. A közeli Oaxacában még az egyszerű vakolt házak is felületül szolgálnak az élénk színű politikai falfestményhez és míves grafikákhoz. Ezt a bonyolult, beszédes nyelvet az üveg kóros elterjedése egyszerűen eltörli.

Szerencsére az építészek és a kivitelezők kezdik már újra felfedezni a textúra örömét anélkül, hogy visszanyúlnának a múltba. Vannak, akik újfajta módon építkeznek az ősi anyagokból, pl. téglából és cserépből. Mások új építőanyagokat fejlesztenek, ilyenek a Snøhetta moduláris elemei, amik gyűrt, plasztikus jelleget adtak a San Franciscó-i Modern Múzeumnak. Stefano Boeri, az építész még élő homlokzatokat is tervezett. Ez a "Függőleges erdő" egy milánói ikertoronyházon, amin a zöld terület a leglátványosabb. Szintén Boeri tervezi ezt a nankingi változatot Kínában. Képzeljük csak el, mennyivel tisztább lenne a levegő Kínában, ha annyi lenne a zöld homlokzat, mint amennyi üvegfelület

De sajnos ezek többnyire egyedi építmények, kirakatprogramok, nem könnyű világszerte elterjeszteni. És itt a lényeg. Amikor helyi jelentőségű anyagból építkezünk, megmentjük a várost az egyformaságtól. New York régóta használ rezet az építkezéshez: ott a Szabadság-szobor, a Woolworth-épület tornya — de már rég kiment a divatból, míg a SHoP cég elő nem vette, hogy azzal burkolja az ACB-t, ami egy ikertoronyház az East Riveren. Nincs még kész, de már látjuk a lenyugvó napot megcsillanni a fémburkolaton, ami zöld patinát nyer majd idővel.

Az épületek olyanok, mint az emberek. Arcukra van írva az életük. És ez nagyon fontos, mert az üveget csak kicseréljük, amikor elöregszik, és az épületek pont ugyanúgy festenek majd, mint korábban, míg végül össze nem omlanak. Szinte minden építőanyag képes magába szívni a történelmet és emlékeket, és ezeket a jelenbe vetíteni. Az Ennead cég rézzel és cinkkel burkolta a Utah-i Természettudományi Múzeumot, olyan ércekkel, amiket 150 éve bányásznak azon a területen, és egyúttal beolvasztja az épületet az okkerszínű tájba, így a természettudományi múzeum a régió természettörténetét tükrözi vissza. És amikor a kínai Pritzker-díjas Wang Shu történeti múzeumot épített Ningbóban, nemcsak becsomagolta a múltat, hanem a falvakban lebontott házakból vett téglával, kövekkel és zsindellyel a falakba építette az emlékezetet.

Az építészek az üveget egyaránt használhatják lírai és újító módon. Itt van New Yorkban két épület: Jean Nouvelé az egyik, Frank Gehryé a másik, egymással szemben állnak a West 19-en, és a tükröződések játéka előre-hátra lebegteti őket, akár egy fényszimfónia. De mikor egy város üvegbe öltözik, ahogy fejlődik, tükörcsarnokká válik, nyugtalanító és hideg lesz. Elvégre a városok azok a helyek, ahol tobzódik a sokféleség, ahol a világ kultúrái, nyelvei és életmódjai találkoznak és vegyülnek. Ezért ne csomagoljunk be lehangoló egyformaságba mindent, ami egyedi vagy eltérő, inkább fogadja be építészetünk az urbánus próbálkozások teljes skáláját.

Köszönöm.

(Taps)