Charmian Gooch
1,625,791 views • 14:27

Amikor korrupcióról beszélünk, jellegzetes embertípusok jutnak eszünkbe. Ott vannak például az egykori szovjet megalomániások. Saparmurat Niyazov volt az egyikük. 2006-ban bekövetkezett haláláig, ő volt Türkmenisztán, egy földgázban gazdag közép-ázsiai ország teljhatalmú vezetője. Nos, ő imádott elnöki rendeleteket kiadni. Ezek egyikében átnevezte az év hónapjait, többek között maga és édesanyja után. Több millió dollárt költött arra, hogy egy bizarr személyi kultuszt alakítson ki, és dicsőségének betetőzése saját 15 méteres, aranylemezzel borított szobra volt, mely büszkén állt a főváros központi terén és forogva követte a nap járását. Kissé különös fickó volt. Aztán ott van az afrikai diktátor, miniszter, vagy hivatalnok sztereotípiája. Például Teodorín Obiang. Apja élete végéig elnöke Egyenlítői Guineának, egy nyugat-afrikai államnak, mely az 1990-es évek óta több milliárd dollárnyi olajat exportált, mégis megdöbbentő emberjogi adatokat produkál. Népének nagy többsége rettenetes szegénységben él annak ellenére, hogy az egy főre eső nemzeti jövedelme azonos szinten van Portugáliáéval. Az ifjabb Obiang tehát vásárol magának egy 30 millió dolláros kastélyt a kaliforniai Malibuban. Voltam a kapubejárójánál. Hát, mondhatom, nem mindennapi látvány. Megvásárolt egy 18 millió eurós műgyűjteményt, mely valaha a divattervező, Yves Saint Laurent tulajdona volt, egy rakás mesés sportkocsi, darabjuk egymillió dollár — ó, és egy Gulfstream sugárhajtású repülőgép. És ezt hallgassák meg: Egészen a közelmúltig a hivatalos havi fizetése kevesebb mint 7000 dollár volt. Aztán ott van Dan Etete. Nos, ő volt Abacha elnöksége alatt Nigéria egykori olajminisztere, aki történetesen egy pénzmosási ügy elítéltje is. Rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy nyomozzunk egy egymilliárd dolláros — jól hallották, egymilliárd dolláros — olajüzlet ügyében, melyben ő is érintett volt, és elég megdöbbentő dolgokat találtunk, de erről majd egy kicsit később. Tehát nagyon könnyű azt gondolni, hogy a korrupció valahol máshol történik, és csak kapzsi despotákhoz és semmirekellőkhöz kötődik olyan országokban, amelyekről mi személyesen nagyon keveset tudunk, és amihez úgy érezzük, semmi közünk sincs, és az ott történtek ránk semmilyen hatással nincsenek. De tényleg csak ott messze történnek ezek a dolgok? Nos, 22 éves koromban nagyon szerencsés voltam. Az egyetem elvégzése után az első munkám az afrikai elefántcsont illegális kereskedelme utáni nyomozás volt. Így kerültem kapcsolatba először a korrupcióval. 1993-ban két barátommal, akik a kollégáim voltak, Simon Taylorral és Patrick Alley-vel, létrehoztuk a Global Witness nevű szervezetet. Első kampányunk célja volt felderíteni, milyen szerepet játszottak az illegális erdőirtások a kambodzsai háború finanszírozásában. Néhány évvel később — már 1997-ben vagyunk — már Angolában folytattam titkos nyomozást a véres gyémántok után. Talán látták a filmet, a "Véres gyémánt" című hollywoodi filmet Leonardo DiCaprióval. Nos, ez részben a mi munkákból táplálkozott. Luanda tele volt taposóaknák áldozataival, akik az utcákon küzdöttek a túlélésért, és háborús árvákkal, akik az utcák alatti kanálisokban éltek, miközben egy apró, nagyon gazdag elitről azt pletykálták, hogy bevásárlótúrákra jár Brazíliába és Portugáliába. Elég őrült hely volt. Szóval egy meleg és nagyon fülledt szállodai szobában ülök, teljesen összeroskadva. De egyáltalán nem a véres gyémántok miatt. Hanem mert rengeteg emberrel beszélgettem, akik egy másfajta problémáról beszéltek: egy globális kiterjedésű, hatalmas korrupciós hálózatról, és az olajból származó dollármilliók eltűnéséről. Mivel akkoriban egy nagyon kicsi, mindössze néhány emberből álló szervezetünk volt, már az is hatalmas kihívás volt, hogy megpróbáljuk kitalálni, hogyan kezdjünk hozzá. Aztán ahogy az évek alatt közösen kampányokat és nyomozásokat folytattunk, időről-időre azt láttam, hogy a korrupció oka ilyen globális és kiterjedt méretekben nem csak a kapzsiság, a hatalommal való visszaélés, vagy a ködös megfogalmazású "gyenge kormány". Persze, úgy értem, igen, ezek mind közrejátszanak benne, de a korrupciót a globális segítők tevékenységei teszik lehetővé. Térjünk vissza néhányra azok közül, akikről az imént beszéltem. Nos, ők mind olyan emberek, akikkel kapcsolatban nyomoztunk, és mindegyikükre igaz, hogy egyedül nem lettek volna képesek ezeket a dolgokat megtenni. Vegyük Obiang juniort. Sosem lettek volna vagyont érő műtárgyai és luxuslakásai külső segítség nélkül. Globális bankokkal üzletelt. Egy párizsi bank vezette az irányítása alatt álló cégek számláit, melyek egyikét arra használta, hogy műkincseket vásároljon, bizonyos amerikai bankok pedig az Államokba utaltak 73 millió dollárt, aminek egy részéből vásárolta meg a kaliforniai kastélyt. Ezt ő sem a saját nevében tette. Fedőcégekkel dolgozott. Egyiket a tulajdon megszerzésére használta, egy másikat pedig, amely valaki más nevén volt, arra, hogy fizesse a fenntartás óriási számláit. Aztán ott van Dan Etete. Nos, ő olajminisztersége idején egy jelenleg egymilliárd dollárt érő olajlelőhelyet ajándékozott egy cégnek, melynek, találják ki, igen, a háttérben lévő tulajdonosa ő maga volt. Később aztán ezt eladták — a nigériai kormány segítő támogatásával — na, most óvatosan kell fogalmaznom — a Shell és az olasz Eni, két vezető olajcég leányvállalatainak. A valóság tehát az, hogy a korrupció hajtómotorja valójában jóval Egyenlítői Guinea és Nigéria vagy Türkmenisztán országhatárain túl van. Ezt a hajtómotort, nos, nemzetközi bankrendszerünk mozgatja, a névtelenségben maradó fedőcégek révén, a nagy olaj-, gáz- és bányászati ügyleteknél megengedett titkolózás kihasználásával, és — mindenek előtt — azzal, hogy politikusaink beszédeik mögött nem tesznek semmit e jelenségek felszámolása érdekében. Nézzük először a bankokat. Nos, azt hiszem, senkit nem ér meglepetésként, ha azt mondom, hogy a bankok piszkos pénzeket is elfogadnak, de a profitjukat más ártalmas módszerekkel sem átallják növelni. Például Sarawakban, Malajziában. Ebben a régióban az erdőknek már alig öt százaléka maradt érintetlen. Öt százaléka! Hogy történt ez? Hát úgy, hogy az elit és segítőik dollármilliókat kerestek az ipari méretű fakitermelés támogatásán, sok éven keresztül. Ezért egy nyomozót küldtünk oda, aki titokban felvételeket készített az elit tagjainak tárgyalásairól, és hát a felvételek bizony, egyes személyeket erősen feldühödítettek, ahogy ezt a YouTube-on önök is megnézhetik. De egyúttal sikerült bebizonyítani, amit régóta gyanítottunk, nevezetesen, hogy az állam első minisztere — későbbi tagadása ellenére — maga és családja javára visszaélt a föld- és erdőhasználati jogok fölötti hatalmával. A HSBC pedig, hát igen, tudjuk, hogy a HSBC pénzelte a régió legnagyobb fakitermelő vállalatait, amelyek a pusztítás nagy részéért felelősek Sarawakban és más területeken. A bank megsértette saját fenntarthatósági előírásait az ügyletben, de keresett kb. 130 millió dollárt. Nem sokkal a közleményünk megjelenése után, alighogy a közleményünk megjelent az év elején, a bank bejelentette, hogy felülvizsgálja az előírásait. Haladásnak nevezhetjük ezt? Meglehet, de azért továbbra is rajta tartjuk a szemünket ezen az ügyön. Aztán itt van a névtelen fedőcégek problémája. Azt hiszem, mindannyian hallottuk már, hogy mik ezek, és tudjuk, hogy előszeretettel használják őket magánszemélyek és vállalkozások, akik ki akarnak bújni a társadalom iránti pénzügyi kötelezettségeik, más szóval az adók alól. De viszonylag ritkán esik szó arról, hogy hogyan lopnak ki ezeken a cégeken keresztül óriási pénzösszegeket, meghatározó összegeket szegény országokból. Gyakorlatilag minden, általunk vizsgált korrupciós ügyben megjelennek fedőcégek, és időnként teljességgel lehetetlen kideríteni, hogy ki áll valójában az ügylet hátterében. A Világbank egy friss tanulmánya 200 korrupciós esetet vizsgált. A vizsgált esetek több mint 70 százalékában szerepet játszottak névtelen fedőcégek, összesen közel 56 milliárd dollár értékben. E cégek közül sok Amerikában, az Egyesült Királyságban, vagy a Brit Korona tengerentúli csatolt területein volt bejegyezve, tehát ez egyáltalán nem csak egy off-shore probléma, hanem legalább annyira on-shore is. Látható tehát, hogy a fedőcégeknek központi szerepük van azokban a titkos ügyletekben, amelyekből nem az egyszerű állampolgárok, hanem a gazdag elit tagjai profitálnak. Az egyik, mostanában vizsgált feltűnő eset, ahogy a Kongói Demokratikus Köztársaság eladott egy sor értékes, állami tulajdonú bányászati eszközt Brit Virgin-szigeteki fedőcégeknek. Beszéltünk az országbeli forrásainkkal, átrágtuk magunkat a vállalat dokumentumain és más információkon, megpróbálva összerakni az ügylet valódi képét. És megdöbbenve láttuk, hogy ezek a fedőcégek az eszközök nagy részét, hatalmas profittal, gyorsan átpasszolták Londonban jegyzett, neves bányászati cégeknek. A Kofi Anan által vezetett Afrikai Haladás Bizottság kiszámította, hogy ezzel az ügylettel Kongót több mint 1,3 milliárd dollár veszteség érhette. Ez majdnem a duplája az ország éves egészségügyi és oktatási költségvetésének. Vajon vissza fogja kapni Kongó népe valaha ezt a pénzt? Nos, a kérdésre a válasz, és hogy kik álltak a háttérben, és hogy mi történt valójában, az valószínűleg még sokáig rejtve marad a Brit Virgin-szigetek titkos cégnyilvántartásában, és máshol, hacsak nem teszünk ez ellen valamit. De mi a helyzet az olaj-, gáz- és bányavállalatokkal? Hát, lehet, hogy kissé közhelyesen fogok róluk beszélni. A korrupció ebben az ágazatban egyáltalán nem meglepő. A korrupció mindenütt jelen van, miért koncentrálunk erre a szektorra? Hát, mert a tét hatalmas. 2011-ben a természeti erőforrások exportja közel 19-szerese volt az afrikai, ázsiai és latin-amerikai segélyek volumenének. Tizenkilencszerese! Ez elképesztően sok iskola, egyetem, kórház és induló vállalkozás, amelyek nem születtek meg és soha nem is fognak, mert ennek a pénznek egy részét egyszerűen ellopták. Most pedig térjünk vissza az olaj- és bányacégekhez, valamint Dan Etetéhez és ahhoz a bizonyos egymilliárd dolláros ügylethez! Nézzék el nekem, hogy a következőket felolvasom, de ez egy nagyon friss ügy, és az ügyvédeink már bizonyos fokig átrágták rajta magukat, és azt kérték, hogy pontosan fogalmazzak. Nos, első látásra az ügylet egyértelműnek tűnt. A Shell és az Eni leányvállalatai fizettek a nigériai kormánynak a lelőhelyért. A nigériai kormány az összeget az utolsó dollárig átutalta egy fedőcég elkülönített számlájára, aminek titkos tulajdonosa Etete volt. Egész jól alakulnak a dolgok egy pénzmosásért elítélt személy számára. Van itt azonban még valami. Sok hónapnyi kutakodás, és többszáz oldalnyi bírósági dokumentum átolvasása után bizonyítékot találtunk arra, hogy a Shell és az Eni tudott róla, hogy a pénzt át fogják utalni ennek a fedőcégnek, és ezek után nehezen hihető, hogy ne tudták volna, kivel kötnek valójában üzletet. Nem jól van ez így, hogy ennyi erőfeszítésbe kerül kideríteni, hova tűnnek a pénzek az ilyen ügyletekben. Hiszen itt állami vagyonról van szó. Hiszen ezeket az ország állampolgárainak javára kéne felhasználni. Egyes országokban azonban az állampolgárokat és újságírókat, akik a hasonló történeteket közzé akarják tenni, zaklatás és a letartóztatás fenyegeti, sőt, egyeseknek még az életük is veszélybe kerül. Végül pedig vannak, akik azt vallják, hogy a korrupció elkerülhetetlen. Ez csak egy módja az üzletkötésnek, mondják. Túl bonyolult, és nehéz változtatni rajta. És valójában mi történik? Egyszerűen tudomásul vesszük. De én, mint kampányaktivista és nyomozó, más véleményen vagyok, mert én láttam, mi tud történni, amikor egy ötlet lendületet vesz. Az olaj- és bányászati szektorban például, most kezd kialakulni egy igazán világszintű átláthatósági szabvány, ami megoldhat néhányat e problémák közül. 1999-ben, amikor a Global Witness felszólította az olajtársaságokat ügyleteik árának felfedésére, sokan csak nevettek ennek az apró ötletnek a naivitásán. De ennek nyomán vilálgszerte szó szerint több száz civil társadalmi csoport közösen kezdett küzdeni az átláthatóságért, ami most már közel van a normává és törvénnyé váláshoz. Ma már világszinten az olaj- és bányavállalatok értékének kétharmada az átláthatósági törvények hatálya alá esik. Kétharmada! Valami tehát történik. Ezt hívják fejlődésnek. De ez még nem a végcél, távolról sem. Mert tényleg nem a "valahol messze" történő korrupcióról van szó, ugye? Egy globalizált világban a korrupció egy igazán globalizált üzlet, ami globális megoldásokat kíván, támogatást és sürgetést tőlünk, globális polgároktól. Itt és most. Köszönöm. (Taps)