2,721,184 views • 19:15

Egy megfigyeléssel szeretném kezdeni. Ha tanultam valamit az elmúlt évben, az nem más, mint az a mérhetetlen irónia a lassításról szóló könyv kiadásával kapcsolatban, hogy annak promócióját igen gyorsan kell végezni. Mostanában az időm nagy részét azzal töltöm, hogy városok, stúdiók, interjúk között cikázom, és a könyvet kicsi, falatnyi darabokban tálalom. Mert manapság mindenki szeretné tudni, hogyan lassíthatna, de nagyon gyorsan szeretné megtudni, hogy hogyan lassítson. Ezért a minap volt egy rövid műsorom a CNN-en, Ahol igazából több időt töltöttem a sminkszobában, mint a műsorban. És azt hiszem ez — nem is olyan meglepő, ugye? Mert ma ilyen világban élünk, ilyen felgyorsított világban,

ahol a sebesség a minden, és mindent egyre gyorsabban kell csinálni, egyre több mindent kell belezsúfolni egyre kevesebb időbe. A nap minden percét az órával való versenyfutásként éljük meg. Egy Carrie Fishertől kölcsönvett mondás szerint, ami — benne van az önéletrajzomban is, de újra elmondom: "Manapság még az azonnali jutalom is túl soká jön." És ha belegondolunk, hogyan próbálunk javítani a dolgokon, mit teszünk? Felgyorsítjuk azokat, igaz? Régebben tárcsáztunk, ma gyorstárcsázunk. Régebben olvasunk, ma gyorsolvasunk. Régebben sétáltunk, ma gyors-sétálunk. És természetesen, régebben randiztunk, most gyorsrandizunk. Még azokat a dolgokat is megpróbáljuk felgyorsítani, amik a puszta természetüknél fogva lassúak. Nemrég New Yorkban jártam, és elhaladtam egy edzőterem mellett, aminek az ablakában egy hirdetés egy új esti tanfolyamra invitált. Nem találják ki mi volt az! Gyors jóga! Tehát ez — a tökéletes megoldás az időhiánnyal küszködő dolgozó embereknek, akik szeretnék üdvözölni a Napot, de csak kb. 20 percet hajlandók rá áldozni. Tudom, hogy ezek extrém példák, meg viccesek, és nevetünk rajtuk.

De van egy nagyon komoly dolog, amit ebben a mindennapi meggondolatlan rohanásban gyakran szem elől tévesztünk: az, hogy milyen károkat okoz ez a futókakukk életforma. Annyira átjár minket ez a sebesség-kultúra hogy szinte észre sem vesszük, milyen árat fizetünk érte az életünk minden területén. Az egészségünk, az étrendünk, a munkánk, a kapcsolataink, a környezet és a közösségünk tekintetében. És néha egy ébresztő - telefonra van szükségünk, hogy — hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy csak rohanunk át az életen ahelyett, hogy igazából megélnénk azt. Hogy a gyors életet éljük a jó élet helyett. És azt hiszem ez az ébresztő telefonhívás sokaknál egy betegség formáját ölti. Kiégést jelent, vagy végül a test azt mondja: "Nem bírom tovább!", és bedobja a törölközőt. Vagy egy kapcsolat megy csődbe, mert nem volt időnk, vagy türelmünk, vagy nyugalmunk, hogy a másikkal legyünk, hogy meghallgassuk őt.

Az én ébresztő hívásom akkor jött, mikor elkezdtem esti mesét olvasni a fiamnak, és rájöttem, hogy a nap végén bementem a szobájába és egyszerűen nem tudtam lelassítani. Gyorsolvasásban adtam elő a "Macska a kalapban" című mesét. Itt-ott kihagytam sorokat, bekezdéseket, néha egy egész oldalt is. A kisfiam persze kívülről tudta az egész könyvet, úgyhogy veszekedtünk. És aminek a legpihentetőbb, legintimebb, leggyengédebb pillanatnak kellett volna lennie a nap során, amikor apa leül a fiának mesét olvasni, az ehelyett egyfajta gladiátori akarat-harccá vált; ütközetté az ő sebessége és az én — vagy inkább az én sebességem és az ő lassúsága között. Ez tartott egy ideig, mígnem egyszer azon kaptam magam, hogy egy újságcikket olvasok, ami időkímélő tippeket adott gyors embereknek. Az egyik tipp egy olyan könyvsorozatra hivatkozott, aminek a címe "Egyperces esti mesék." És én — ma már összerezzenek a gondolattól, de akkor az első reakcióm más volt. Az első reflexem ez volt: "Hurrá! Micsoda remek ötlet! Pont erre van szükségem, hogy még jobban felgyorsíthassam a meseidőt." De szerencsére kigyulladt egy villanykörte a fejem felett, és a következő reakcióm egészen más volt. Hátraléptem egyet és ezt gondoltam: "Áááá! Tényleg már itt tartunk? Tényleg ennyire sietek, hogy kész vagyok egy hang-bájttal megtéveszteni a fiamat a nap végén?" Akkor eltettem az újságot — éppen szálltam fel egy repülőgépre — és csak ültem ott, és valami olyasmit tettem, amit már régóta nem: nem csináltam semmit. Csak gondolkodtam. Hosszan és erősen gondolkodtam. És mire leszálltam arról a gépről, elhatároztam, hogy tenni akarok valamit ezzel kapcsolatban. Meg akartam vizsgálni ezt az egész futókakukk kultúrát, és annak hatását rám és mindenki másra.

Két kérdés foglalkoztatott. Az első: mitől gyorsultak fel ennyire a dolgok? A második: lehetséges-e, vagy kívánatos-e egyáltalán lassítani? Ha azon gondolkodunk, mitől gyorsult fel ennyire a világunk, a szokásos gyanúsítottak kerülnek elő. Gondolunk az urbanizációra, a fogyasztásra, a munkahelyre, a technológiára. De azt hiszem, ha ezeken az erőkön túlmegyünk, eljutunk oda, ami a mélyebb ösztönző lehet, a kérdés lényege: hogy hogyan gondolkodunk magáról az időről. Más kultúrákban az idő ciklikus. Úgy tekintenek rá, mint ami nagy, ráérős köröket ír le. Mindig megújul és frissíti önmagát. Ugyanakkor nyugaton, az idő lineáris. Egy véges forrás, ami egyre fogy. Vagy használod, vagy elveszíted. Az idő pénz, ahogy Benjamin Franklin mondta. És azt hiszem, ahogy ez pszichológiailag hat ránk, az, hogy létrehoz egy egyenletet. Az idő szűkös, hát mit teszünk? Hát ... gyorsítunk, nem? Megpróbálunk minél többet tenni minél kevesebb idő alatt. Minden nap minden percét egy versenynek fogjuk fel, és el akarjuk érni a célt. Egy olyan célt, amit egyébként soha sem érünk el, de ami ennek ellenére előttünk van. És azt hiszem a kérdés az, hogy meg lehet-e szabadulni ettől a felfogástól? Szerencsére a válasz: igen, mert azt fedeztem fel, mikor elkezdtem körülnézni, hogy létezik egy globális ellenreakció ez ellen a kultúra ellen, ami azt mondja, hogy a gyorsabb mindig jobb, az elfoglaltabb a legjobb.

Az emberek az egész világon teszik az elképzelhetetlent: lassítanak, és úgy találják, hogy bár a szokásos bölcsesség szerint, ha lelassítasz, átgázolnak rajtad, végül épp az ellenkezője történik. Úgy találják, hogy ha a megfelelő pillanatoknál lassítanak, minden jobban sikerül. Jobban esznek, jobban szeretkeznek, jobban edzenek, jobban dolgoznak, jobban élnek. És a sebességcsökkentés pillanatainak, helyeinek és tetteinek ezt a körét ma sokan Nemzetközi Lassú Mozgalomként emlegetik.

Ha szabad egy kicsit álszentnek lennem, adnék egy nagyon gyors áttekintést arról, hogy hogy mi folyik a Lassú Mozgalom keretein belül. Az ételek tekintetében biztosan sokan hallottak a Slow Food (Lassú Étel) mozgalomról. Olaszországban kezdődött, de mára az egész világon elterjedt és 100 000 tagja van 50 országban. Egy nagyon egyszerű és józan eszme vezérli, az, hogy több örömünk lesz az ételünkben, és egészségesebbek leszünk, ha elfogadható léptékben termeljük, főzzük és fogyasztjuk ételeinket. Vagy gondoljunk a biogazdálkodás robbanásszerű fejlődésére, vagy az újjáéledő termelői piacokra. Ezek mind azt illusztrálják, hogy az emberek elszántan törekednek arra, hogy elszakadjanak az ételek ipari méretű előállításától és elkészítésétől. Lassabb ritmusra szeretnének visszaállni. A Slow Food mozgalomból pedig kinőtt valami, amit Slow Cities (Lassú Városok) mozgalomnak hívnak, ami Olaszországban kezdődött, majd egész Európában, sőt azon túl is elterjedt. Ennek keretében a városok elkezdik újragondolni, hogyan rendezzék be a városi életteret úgy, hogy az embereket lassításra ösztönözzék, arra, hogy megszagolják a rózsákat és kapcsolatba lépjenek egymással. Például akadályozzák a forgalmat, betesznek egy padot, vagy egy kis zöld területet.

És valahogy ezek a változások túlmennek azon, amit ők a saját részükről tesznek, mert szerintem amikor egy lassú város hivatalosan is Lassú Város lesz, ez valamiféle filozofikus nyilatkozat is egyben. Ezáltal azt mondják a világnak, és a város polgárainak, hogy hisznek abban, hogy a 21. században a lassításnak fontos szerepe van. A gyógyászatban szerintem sok ember mélyen kiábrándult a gyors megoldást kínáló mentalitástól, ami a szokványos orvoslást jellemzi. És világszerte milliók fordulnak kiegészítő és alternatív gyógyítási formák felé, ami elmozdulás egyfajta lassabb, gyengédebb, holisztikusabb gyógyítás felé. Természetesen a hivatalos szakma ezek közül a kiegészítő terápiák közül sokat támad és én is, személy szerint, kétlem, hogy a kávébeöntés valaha is elnyeri a nagyközönség támogatását. De más gyógymódok, mint például az akupunktúra, vagy akár csak a relaxálás nyilvánvalóan hasznosak. Az élvonalbeli gyógyászati kollégiumok mindenütt elkezdték tanulmányozni ezeket a dolgokat, hogy megértsék, hogyan működnek, és mit tanulhatunk belőlük.

Szex. Sokféle gyors-szex létezik, igaz? Elmentem — nos — ez most nem szóvicc akart lenni. Mondjuk így: utaztam Oxford felé, és egy újságosnál láttam egy magazint, egy férfi magazint, aminek az elején ez állt: "Hogyan juttasd el partneredet az orgazmusig fél perc alatt." Tehát még a szexet is stopperezzük manapság. Nos, tudják, én is szeretem a gyors menetet, csakúgy mint bárki, de azt hiszem rengeteget lehet nyerni a lassú szexszel, azzal, hogy lelassítunk a hálószobában. Tudják, miről van szó: azokról a mélyebb pszichológiai, érzelmi, lelki folyamatokról, amiknek a végeredménye egy jobb orgazmus. Jobban dönget a bika, mondjuk így. Szóval a Pointer nővérek nagyon helyesen mondták, amikor a lassú kezű szeretőt dicsérték dalukban. Nos, mindannyian nevettünk Stingen, amikor pár éve Tantrikus lett, de ha előretekerünk pár évet, ma mindenféle korú párokat látunk, akik tódulnak a tanfolyamokra, vagy talán csak egyedül a hálószobájukban próbálnak különböző módokon lelassítani, és jobb szexet átélni. És természetesen Olaszországban — szóval úgy tűnik, az olaszok mindig tudják, hol találják meg az örömöt — elindították a hivatalos Slow Sex (Lassú Szex) mozgalmat.

A munkahely — a világ jelentős részén — megjegyzendő: Észak Amerika kivételével — a munkaidő egyre rövidebb lesz. Európa jó példa erre. Az emberek rájönnek, hogy ahogy kevesebbet dolgoznak, az életminőségük javul, és ugyanakkor a termelékenységük növekszik. Persze nyilvánvalóan vannak problémák a 35 órás munkahéttel Franciaországban — túl sok, túl elhamarkodott, túl merev. De más országok Európában, különösen az északi országok megmutatták, hogy lehetséges a szuperül működő gazdaság anélkül, hogy halálra dolgoznák magukat. Norvégia, Svédország, Dánia és Finnország ma a világ hat legversenyképesebb országa között van, olyan munkaidővel, amiért az átlag amerikai eleped az irigységtől. És ha az országok szintjéről lejjebb megyünk a vállalatok szintjére, egyre több cég ismeri fel manapság, hogy meg kell engednie alkalmazottainak vagy a rövidebb munkaidőt, vagy lehetőséget a kikapcsolódásra — hogy ebédszünetet tartsanak, vagy leüljenek egy csendes szobában, hogy kikapcsolják a Blackberryjüket — te ott hátul — mobiltelefonjaikat a munkanap közben vagy hétvégén, hogy legyen idejük az újratöltődésre, és hogy az agy belekerülhessen egy bizonyos kreatív gondolkodási módba.

Azonban manapság nem csak a felnőttek túlhajszoltak. A gyerekek is. 37 éves vagyok, a gyerekkorom a 80-as évek közepén ért véget, és ma nézem a gyerekeket, és elképeszt, milyen fordulatszámon élnek: több a tanulnivaló, több a magánóra, és az egyéb iskolán kívüli tevékenység, mint amit mi egyáltalán elképzelni tudtunk egy generációval ezelőtt. A legszívszaggatóbb e-mailek, amiket a weboldalamon kapok, valójában olyan tinédzserektől jönnek, akik a kiégés szélén állnak, és könyörögnek nekem, hogy írjak a szüleiknek, hogy segítsek nekik lassítani, hogy segítsek nekik kiszállni ebből a teljes gőzzel működő taposómalomból. De szerencsére a gyermeknevelésben is létezik ellenreakció, és azt találjuk, hogy az Egyesült Államokban városok fognak össze és tiltják meg az iskolán kívüli órákat a hónapok bizonyos napjain, hogy az emberek kiengedhessenek, lassíthassanak, és a családok együtt lehessenek.

Aztán ott van a házi feladat. Házi feladat-tilalmak keletkeznek a fejlett világ több részén, olyan iskolákban, amik évekig halomra adták az otthoni tanulnivalót, és mára rájöttek, hogy a kevesebb néha több. Volt egy eset nemrég Skóciában, ahol egy fizetős, teljesítményorientált magániskola betiltotta a házi feladatot a 13 éven aluli tanulók számára, és a teljesítményorientált szülők kiakadtak és azt mondták: "Ezt nem lehet, a gyerekeink meg fognak bukni." Az igazgató azt mondta: "Nem, nem. A gyerekeknek lassítaniuk kell a nap végén." És pont a múlt hónapban jöttek ki a vizsgaeredmények, és matekból, természettudományokból a jegyek átlagosan 20 százalékot javultak az elmúlt évben. És szerintem nagyon beszédes az, hogy az elit egyetemek, amikre úgy hivatkoznak, mint az ok, amiért annyira hajtják a szülők a gyerekeiket, kezdik észrevenni, hogy a hozzájuk érkező tanulók rátermettsége csökken. Ezek a gyerekek gyönyörű jegyekkel jönnek, az önéletrajzuk tömve van különórákkal, annyira, hogy majd elsírnánk magunkat. De hiányzik belőlük a szikra, a képesség, hogy kreatívan gondolkozzanak, nem tudnak álmodni. Tehát a legjobb amerikai egyetemek, meg Oxford, Cambridge, stb, kezdik azt az üzenetet küldeni a szülőknek és a tanulóknak, hogy egy kicsit fékezni kell. A Harvardon például kiküldenek egy levelet a frissen felvetteknek, amiben elmondják, hogy többet profitálnak a Harvardból, csakúgy mint az életből, ha fékeznek. Ha kevesebb mindent csinálnak, de több időt hagynak a dolgokra, annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy élvezzék az ízeket. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy néha nem csinálnak semmit. Ennek a levélnek a címe: — magáért beszél — "Lassíts!" — felkiáltójellel a végén.

Tehát bármerre nézünk, ugyanazt az üzenetet találjuk. Hogy a kevesebb gyakran több, a lassabb nagyon gyakran jobb. De persze mondani könnyű, mégsem olyan könnyű lassítani. Szóval, ugye hallották, hogy megbüntettek gyorshajtás miatt, miközben a lassúság előnyeiről írt könyvemhez gyűjtöttem anyagot. Ez igaz, de ez még nem minden. Igazából egy ebédre igyekeztem, amit a Slow Food rendezett. És ha ez még nem lenne elég égő: mindez Olaszországban történt. És ha valaki vezetett már olasz autópályán, annak lehet róla fogalma, milyen gyorsan hajtottam

(Nevetés)

De miért ilyen nehéz lelassulni? Szerintem számos oka van. Az egyik, hogy a sebesség jó érzés, a sebesség szexi. Felszabadul az adrenalin. Nehéz abbahagyni. Szerintem azonban van egy metafizikai dimenzió is: a sebesség segít nekünk figyelmen kívül hagyni a nagyobb, mélyebb kérdéseket. Eltereljük a figyelmünket azzal, hogy elfoglaltak vagyunk, s így nem kell megkérdezni magunktól: "Jól vagyok?" "Boldog vagyok?" "A gyerekeimet megfelelően nevelem?" "A politikusok jó döntéseket hoznak az érdekemben?" Egy másik ok — bár szerintem ez a legerősebb oka annak, hogy miért olyan nehéz nekünk lelassulni, — az a kulturális tabu, amit a lassúság ellen állítottunk fel. A lassúság csúnya szónak számít a mi kultúránkban. A lustaság, a lógás, a feladós típusú személyiség megtestesítője. Ha azt mondjuk valakiről, hogy "ő egy kicsit lassú", igazából azt értjük rajta, hogy hülye.

Azt gondolom, hogy a lassú mozgalom célja, legalábbis a fő célja az, hogy vitába szálljon ezzel a tabuval, és azt állítsa, hogy igen, néha nem a lassúság a válasz, hogy létezik "rossz lassúság" is. Nemrég beragadtam egy dugóba az M25-ösön, ami London egyik körgyűrűje, és három és fél órát töltöttem ott. Elmondhatom, hogy ez egy nagyon rossz lassúság. De az új megközelítés, a lassú mozgalom szinte forradalmian új megközelítése szerint létezik, olyan, hogy "jó lassúság". És ez a jó lassúság olyasmit jelent, hogy rászánjuk az időt a családunkkal való együtt étkezésre, és nem megy közben a tévé. Vagy időt szánunk arra, hogy egy problémát különböző szempontokból is megvizsgáljunk a legjobb döntés meghozatalának érdekében egy munkahelyen. Vagy egyszerűen csak időt szánunk arra, hogy lassítsunk, hogy íze legyen az életünknek.

Az egyik dolog, amit a legfelemelőbbnek találok mindaközül, ami ennek a könyvnek a kapcsán történt a megjelenése óta, az a visszhangja. Amikor megjelent a könyvem a lassúságról, tudtam, hogy a New Age brigádban örömmel fogadják majd. De nagy élvezettel fogadták az üzleti világban — tudják, az üzleti sajtóban, de ugyanígy a nagy cégeknél és a vezetői szervezeteknél is. Mert a létra tetején lévő üzletemberek, mint Önök is, úgy tűnik, kezdik felismerni, hogy túl nagy a sebesség a rendszerben, túl nagy a lefoglaltság, és ideje megtalálni, vagy visszatérni a sebességváltás elvesztett művészetéhez. Egy újabb biztató jel szerintem, hogy nem csak a fejlett világban fogadták örömmel ezt az elképzelést. A fejlődő világban, olyan országokban, akik most épp a határán vannak annak, hogy belépjenek a fejlett országok közé — Kína, Brazília, Thaiföld, Lengyelország, stb. — ezek az országok is felkarolták a lassú mozgalom eszméjét, sok ember, és vita folyik a helyi médiában, és az utcákon. Mert szerintem, ha a Nyugatra néznek, azt mondják: "Bizonyos szempontból tetszik, amitek van, de nem vagyunk annyira biztosak benne."

Tehát, ami itt elhangzott, vajon mindez — mindez lehetséges? Ez ma a legfontosabb kérdés, ami előttünk van. Lehetséges-e lelassulni? És — nagyon örülök, hogy azt mondhatom, hogy a válasz egyértelműen igen. És magam vagyok az első számú bizonyíték, egyfajta megreformált és rehabilitált sebességmániás. Még mindig imádom a sebességet. Tudják, Londonban élek, újságíróként dolgozom, és élvezem a nyüzsgést, az elfoglaltságot, és az adrenalin bombát, ami mindezekből következik. Squash-t és jéghokit játszom, mindkettő nagyon gyors sport, és a világért se mondanék le róluk. De ugyanakkor, nagyjából az elmúlt egy év alatt a belső teknősömmel is kapcsolatba kerültem.

(Nevetés)

És ez azt jelenti, hogy többé nem terhelem túl magam indokolatlanul. Az alapállapotom már nem a munkamánia. Már nem hallom, hogy az időszekér egyre közeleg, vagy legalábbis nem annyira, mint azelőtt. Vagyis most igazából hallom, mert látom, mindjárt lejár az időm. És az egésznek az eredményeképpen végül is sokkal boldogabbnak, egészségesebbnek, produktívabbnak érzem magam, mint amilyen valaha is voltam. Úgy érzem, hogy megélem az életem, ahelyett, hogy csak átrohannék rajta. És talán a legfontosabb mérője e dolog sikerének az, hogy úgy érzem, a kapcsolataim sokkal mélyebbek, gazdagabbak, erősebbek.

És a lakmuszpapír, amivel ellenőrizhetjük, hogy működik-e, és hogy mit is jelent ez, az esti mese lesz, mert az egész utazás valahol ott kezdődött. És ott is rózsásak az eredmények. Tudják — a nap végén bemegyek a fiam szobájába. Nincs rajtam az órám. Kikapcsolom a számítógépet, hogy ne halljam az érkező e-mailek hangját, és lelassulok az ő sebességére és - olvasunk. És mivel a gyerekeknek megvan a saját tempójuk és belső órájuk, nem pont akkor fognak megnyílni előttünk, amikor mi azt a 10 percet rájuk szánjuk. Szükségük van arra, hogy felvegyük az ő ritmusukat. Úgy találtam, hogy ha már 10 perce olvasok egy mesét, a fiam hirtelen megszólal: "Tudod, történt ma valami a játszótéren, ami nagyon zavar engem." És akkor hagyjuk a mesét, és elkezdünk arról beszélgetni. Most úgy látom, hogy a meseolvasás régebben egyfajta elvégzendő feladat volt számomra, amitől rettegtem, mert olyan lassú volt, és gyorsan túl akartam lenni rajta. Most pedig ez a jutalmam a nap végén, olyasmi, amit nagyon megbecsülök. És egyfajta hollywoodi befejezéssel készültem mára, ami valahogy így hangzik:

Pár hónapja egy újabb könyv-turnéra készülődtem, és már be voltam pakolva. Lent voltam a bejárati ajtó előtt, és vártam a taxit. A fiam lejött a lépcsőn, készített nekem egy kártyát, azt hozta. Elment, összekapcsozott két lapot, olyasmiket, mit ezek, az elejére ráragasztott egy matricát a kedvenc figurájáról, Tintinről. És azt mondta nekem, vagy inkább odaadta ezt nekem és - én elolvastam, és ez állt rajta: "Apának, szeretettel. Benjamin." És azt gondoltam, "Á, ez nagyon kedves, ez egy Jószerencsét-kártya a könyv-turnéra?" Erre azt mondta: "Nem, apa - ez egy kártya a legjobb meseolvasónak a világon." És azt gondoltam, "Igen, tudod, ez a lelassulás dolog ..."

Köszönöm szépen.