35,156,445 views • 20:19

Nos, akkor ezzel kezdeném: néhány évvel ezelőtt felhívott egy rendezvényszervező, mivel egy előadást terveztem tartani. Felhívott és azt mondta: "Azzal bíbelődöm egy jó ideje, hogy hogyan nevezzem magát a röplapon." "És mit kell azzal bíbelődni?" gondoltam magamban. De folytatta: "Mert hát láttam magát beszélni, és azt hiszem, kutatónak kellene hívnom; de ha azt írom, hogy kutató, nem jön el majd senki, mert a kutatókat unalmasnak és jelentéktelennek gondolják az emberek." (Nevetés) OK. És így folytatta: "Ám az előadásában igazi mesélőnek láttam magát. Úgyhogy legszívesebben csak mesélőnek nevezném." Nos, ekkor az akadémikus, bizonytalan énem így szólt: "Hogy minek szeretne nevezni?" Mire ő: "Mesélőnek." Mire én: "Miért is ne? Vagy mondjuk csodatündérnek, nem?" (Nevetés) És így folytattam: "De hadd gondolkozzak csak egy picit." És megpróbáltam összeszedni az összes bátorságomat. És azt gondoltam, igen, mesélő vagyok, Kvalitatív kutatással foglalkozom. Történeteket gyűjtök; ebből élek. És az is lehet, hogy a történetek nagyon is olyan adatok, melyeknek lelke van. Úgyhogy lehet, hogy mégiscsak mesélő vagyok. Úgyhogy azt mondtam: "Tudja mit? Nem akarja inkább azt mondani, hogy kutató és mesélő?" Mire ő: "Ha-ha-ha. Hát olyan bizony nincs." (Nevetés) Szóval kutató és mesélő vagyok, és ma mesélni fogok Önöknek — az érzékelés kitágításáról — és ehhez elmesélek majd néhány történetet az egyik kutatásomról, amely alapjaimban megváltoztatott, és azt is megváltoztatta, ahogy élek és szeretek meg azt is, ahogy dolgozom, vagy ahogy gyermeket nevelek.

És itt kezdődik hát az én történetem. Amikor fiatal kutató voltam, doktorandusz, első évben volt egy professzorunk, aki azt mondta nekünk, "A lényeg a következő: amit nem tudunk megmérni, az nem létezik." Azt hittem, csak a szám íze szerint fogalmaz. "Valóban?" kérdeztem, mire ő: "Kétségtelenül." Nos, hogy jól értsék: szociális munkás diplomám van, szociális munkás mesterdiplomám van, és akkor épp a doktorimat csináltam szociális munkából, azaz: egész akadémiai pályafutásom során olyan emberekkel voltam körülvéve, akik abban hittek, hogy az élet zűrös dolog, de szeretni kell! Én meg mindig is olyan ember voltam, hogy "az élet zűrös dolog, takarítsunk ki és tegyünk rendet, gyerekek" és az egészet tegyük be szépen egy műanyag dobozba. (Nevetés) Azt gondolván tehát, hogy megtaláltam az utam, a pályát, ami elvisz — de tényleg, szociális munkások között bevett mondás, hogy élvezni kell a munka kényelmetlenségét. És én azt gondoltam, majd adok én annak a kényelmetlenségnek, fogom, oldalra söpröm, és csupa ötösöm lesz. Ez volt a mantrám. Úgyhogy nagyon izgatott lettem. És arra gondoltam: ez az, ez lesz az én pályám, mert érdekelnek a zűrös dolgok. De szeretném majd nem zűrössé tenni őket. Megérteni a dolgokat. Megtalálni az igazán fontos dolgok rejtélyének nyitját, és felmutatni a megoldást.

Nos, a kiindulópontom a kapcsolat volt. Mert ha 10 éve szociális munkás az ember, rádöbben, hogy a kapcsolat miatt vagyunk itt. A kapcsolat ad értelmet és jelentést életünknek. Erről szól az egész. Nem számít, olyan emberekkel beszélsz-e, akik szociális, mentálhigiénés, vagy erőszakellenes téren dolgoznak, egyet tudunk: hogy a kapcsolat, a kapcsolat érzésének képessége — így van kitalálva az ember biológiailag — ez az, amiért itt vagyunk. Így hát arra gondoltam, akkor a kapcsolat témával kezdem. Biztos ismerik: megkapják a főnöktől az éves értékelést, melyben felsorol 37 dolgot, amit istenien csinálnak és egyetlen dolgot — amin lehetne még javítani... (Nevetés) És az ember csak a problémás területre tud gondolni, nemde? Nos, így volt ez az én munkámmal is, mert ha a szeretetről kérdezem az embereket, az összetört szívekről beszélnek. Ha a valahová tartozásról érdeklődöm, legfájdalmasabb tapasztalatukról, a kiközösítésről mesélnek. És ha a kapcsolatról kérdeztem az embereket, a történetek annak hiányáról szóltak.

Így hát elég gyorsan — a kutatás kezdete után 6 héttel — beleütköztem valamibe, valamibe, ami megoldotta a kapcsolat rejtélyét mégpedig úgy, ahogy sosem gondoltam rá. Így leálltam a kutatással, és arra gondoltam, ki kell találnom, mi az. Kiderült, hogy nem más, mint a szégyen. És a szégyent elég könnyű értelmezni: a szégyen ugyanis nem más, mint félelem, hogy a kapcsolat megszűnik. Van bennem valami, ami, ha mások tudják vagy látják, érdemtelenné tesz a kapcsolatra? Ami elmondható róla még: hogy univerzális, mindannyiunkban megvan. Csak azok nem tapasztalják meg a szégyent akik nem képesek empátiára vagy emberi kapcsolatra. Persze senki nem akar róla beszélni, de minél kevesebbet beszélünk róla, annál inkább ott van bennünk. És ami ezt a szégyen mögött van, az pedig a "Nem vagyok elég jó" érzése — jól ismerjük ezt az érzést: "Nem vagyok elég. Nem vagyok elég vékony, nem vagyok elég gazdag, elég szép, elég okos, elég jó pozícióban." És ami meg emögött van, az a sebezhetőség kínzó érzése, ami nem más, mint hogy ahhoz, hogy létrejöjjön kapcsolat, engednünk kell, hogy lássanak minket, igazán.

És hát, ezzel én sem nem állok jól. Ugyanis - nagyon nem szeretem, hogy sebezhető vagyok. Úgyhogy kezdtem azt érezni: eljött az én időm, majd jól elpáholom én a sebezhetőséget a kis mérőrudammal. Belevetem magam, végére járok a dolognak, rámegy egy évem, de darabjaira szedem a szégyent, megértem, hogyan működik a sebezhetőség, és majd jól túljárok az eszén. Úgyhogy startra kész és izgatott voltam. És hát - talán már sejtik - persze hogy kudarc várt rám. (Nevetés) Ezek szerint ismerik az ilyesmit. Úgyhogy sokat tudnék mesélni a szégyenről, de ahhoz jóval több időre lenne szükségünk. De röviden összefoglalva elmondhatom, mire jutottam — és meglehet, ez az egyik legfontosabb dolog, amit tanultam ez alatt egy évtizednyi kutatás alatt. Az egy évből hat év lett, több ezer történet, több száz hosszú beszélgetés, fókuszcsoport. És az emberek még naplóbejegyzéseket is küldtek, elküldték nekem a történeteiket — több ezer adatfoszlány a hat év során. És lassan sikerült megragadnom a dolgot.

Lassan megértettem, hogy mi is az a szégyen, és hogy hogyan működik. Írtam egy könyvet, megjelentettem egy elméletet, de valami nem stimmelt — és ami nem stimmelt, az az volt, hogy ha vettem az embereket, akiket megkérdeztem, és beosztottam őket két csoportba, az egyikbe azokat, akik úgy érzik, érdemesek — mert erről van szó, a valamire érdemesség érzéséről — akiknek az az érzése, hogy szeretik őket és tartoznak valahová — és a másik csoportba meg azokat, akik mindezért csak küzdenek, akiknek sokszor kérdéses, hogy egyáltalán elegek-e. Egyetlen változó választotta el azokat, akik egyértelműen úgy érezték, hogy szeretik őket, és tartoznak valahová, azoktól, akik csak küzdöttek ugyanezért. És ez az volt, hogy azok, akik szeretettel és valakihez tartozással telinek élték meg a világot, hitték, hogy érdemesek a szeretetre és a valakihez tartozásra. Ennyi. Hitték, hogy érdemesek rá. És számomra a legnehezebb azt volt megérteni, hogy ami nem engedi, hogy kapcsolatot létesítsünk, az az, hogy félünk attól, hogy nem érdemeljük meg a kapcsolatot, és úgy éreztem, ezt mind személyes és szakmai szempontból jobban meg kell vizsgálnom. Így hát fogtam az összes interjút, amelyben az érdemesség érzése megjelent, amelyben olyanokkal beszélgettem, akik így éltek,

és megnéztem csak azokat. Mi a közös az ilyen emberekben? Van egy kis irodaszer-mániám, de arról majd egy másik előadásban szólnék. Volt tehát egy nagy mappám és egy ceruzám, és azon járt a fejem: akkor most hogy is nevezzem ezt a kutatást? És az első szó, ami eszembe jutott a "teljes szívvel élők" kifejezés volt. A teljes szívvel élő emberek, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy érdemesek. Úgyhogy ezt írtam a mappára, és elkezdtem elemezni az adatokat. Valójában először egy négy napos, maratoni adatelemzést végeztem, úgy, hogy visszamentem, elővettem az interjúkat, a történeteket, az eseményeket. Mi a közös? Milyen mintát látunk? A férjem elutazott a gyerekekkel mert ilyenkor eléggé - hogy is mondjam - magamnak való leszek, és csak írok, írok, vagyis kutató üzemmódba kapcsolok. Nos, a következő derült ki. Az volt a közös bennük, hogy volt bennük bátorság. És válasszuk el a bátorságot a merészségtől. A bátorság szó eredetileg - amikor először bekerült az angol nyelvbe — a latin "cor" szóból származik, ami annyit tesz, hogy "szív" — és a szó eredetileg olyan emberekre utalt akik elmeséli önmaguk történetét - mégpedig teljes szívvel. Ezeknek az embereknek tehát volt bátorságuk, vagy másképp fogalmazva, volt merszük - tökéletlennek lenni. Együtt mertek érezni előbb magukkal, és aztán másokkal is, mert, mint kiderül, nem tudunk másokkal együtt érezni, amíg nem tudunk önmagunkhoz kedvesek lenni. És végül, volt kapcsolatuk, és — és ez volt a legnehezebb — hitelességük eredményeképpen, képesek voltak lemondani arról, hogy milyennek kellene lenniük, azért, hogy önmaguk lehessenek, mert a kapcsolatokhoz ez elengedhetetlen.

És volt még egy közös tulajdonságuk, éspedig a következő: Teljes mértékben elfogadták, hogy sérülhetnek is. Mert hitük szerint épp az, ami sebezhetővé tette őket, volt az, ami széppé tette őket. Nem állították, hogy a sebezhetőség kényelmes dolog, de azt sem, hogy kínzó tapasztalat — szemben azokkal, akikkel a szégyenről beszélgettem. Csak azt mondták, hogy szükséges. Arról beszéltek, hogy késznek kell lennünk arra, hogy először mondjuk ki, hogy "szeretlek", késznek arra, hogy megtegyünk valamit, noha nincs garancia, késznek arra, hogy nyugodtak maradjunk, amíg várjuk, hogy az orvos visszahívjon minket a szűrővizsgálat után. Ezek az emberek hajlandóak energiát fektetni egy-egy kapcsolatba, ami lehet, hogy sikerül, de az is lehet, hogy nem. És úgy vélték, hogy ez nagyon fontos dolog.

Én személyesen meg úgy véltem, hogy ez egy nagy árulás. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy amire felesküdtem, a kutatásra — a kutatás célja ugyanis nem más, mint irányítani és megjósolni - azaz tanulmányozni a jelenségeket, épp kimondottan annak érdekében, hogy azok irányíthatóak és megjósolhatóak legyenek. És most, misszióm során, míg én megpróbáltam irányítani és megjósolni a dolgokat, kiderült, hogy a válasz az, hogy sebezhetőnek kell lennünk, és fel kell adnunk az irányítást és a jóslást. Nos, ez nálam egy kisebb összeomláshoz vezetett — (Nevetés) — ami valójában inkább így nézett ki. (Nevetés) De tényleg. Én összeomlásnak neveztem, a pszichiáterem meg spirituális ébredésnek hívja. Az, hogy "spirituális ébredés" persze jobban hangzik, mint hogy "összeomlás", de biztosíthatom Önöket arról, hogy tényleg összeomlás volt. És félre kellett raknom az adataimat, és kellett keresnem egy pszichiátert. Hadd mondjak el valamit: az önismeret ott kezdődik, amikor az ember felhívja a barátait, és megvallja: "Azt hiszem beszélnem kellene egy szakemberrel. Tudnál ajánlani valakit?" Mert a barátaim közül öten azt válaszolták, "Hááát... Nem szívesen lennék a pszichiátered." (Nevetés) Mire én: "Mit jelentsen ez?" Mire ők: "Semmi, semmi, csak úgy mondtam. Csak ne vidd el majd hozzá a mérőrudadat." Mire én: "OK."

Úgyhogy találtam egy pszichiátert. Amikor először találkoztunk Dianával — elvittem a listámat, arról, hogy mit gondolnak a teljes szívvel élők, és leültem. Az első kérdése az volt, hogy "Hogy vagy?" Mire azt válaszoltam, "Jól. Köszi." Mire ő: "Min mész épp keresztül?" És ez egy olyan terapeuta, akikhez terapeuták járnak, mert eleve kell ilyenekhez járnunk, ugyanis jól működik a hülyeség-mérőjük. (Nevetés) Azt mondtam hát neki, "Nos, a következő a helyzet. Küszködöm." Mire ő: ""És mivel küszködsz? Mire én: "Hát van ez a sebezhetőség nevű valami. És tudom, hogy a sebezhetőség van valójában a szégyen és a félelem mélyén, és az érdemességért folytatott harc mélyén is, de ugyanakkor, úgy tűnik, a sebezhetőség a gyökere az örömnek, a kreativitásnak, a valahová tartozásnak és a szeretetnek is. És hát azt gondolom, van ezzel egy kis gondom, és szükségem lenne egy kis segítségre." És még azt is mondtam: "De ide figyelj, csak semmi családi cucc, és semmi gyerekkori szarság." (Nevetés) "Mindössze néhány jó stratégiára lenne szükségem." (Nevetés) (Taps) Köszönöm. Mire ő így reagált. (Nevetés) Mire én: "Nagy baj van, ugye?" Mire ő: "Se nem nagy a baj, se nem kicsi". (Nevetés) "Hanem pont olyan, amilyen." Mire én: "Te jó ég, ez borzalmas lesz."

(Nevetés)

És az is volt, meg nem is. És körülbelül egy évig tartott. És persze, mint tudjuk, vannak olyan emberek, akik, ha felismerik, hogy a sebezhetőség és a szeretet fontos dolgok, feladják a játszmájukat, és átadják magukat ennek a felismerésnek. Ám... A/ én nem ilyen vagyok, és... B/ még csak nem is ilyen emberekkel barátkozom. (Nevetés) Úgyhogy nálam ez egy egy évig tartó utcai harc volt. Egy iszapbirkózás volt. A sebezhetőség ütött egyet, én meg visszaütöttem. És bár elvesztettem a meccset, meglehet visszanyertem az életemet.

És mindezek után visszatértem kutatni, és a következő pár évet annak szenteltem, hogy valahogy megértsem, hogy ők, a teljes szívvel élők, milyen döntéseket hoznak, és mit csinálunk mi a sebezhetőséggel. Miért küszködünk vele annyit? Csak én küszködöm a sebezhetőséggel? Nem. És a következőt sikerült kiderítenem. Eltompítjuk a sebezhetőségünket — amikor a visszahívásra várunk. Vicces volt, egyszer kiírtam a Twitter-re és a Facebook-ra, hogy "Hogyan határoznátok meg a sebezhetőséget, mint olyat? Mikor érzitek magatokat sebezhetőnek?" És másfél óra alatt kaptam vagy 150 választ. Mert szerettem volna tudni, mit gondolnak az emberek. Amikor meg kellene kérnem a férjemet, hogy segítsen, mert beteg vagyok, és friss házasok vagyunk; amikor szerelmeskedni szeretnék a férjemmel; amikor szerelmeskedni szeretnék a feleségemmel; amikor elutasítanak; amikor el szeretnék hívni valakit valahová; amikor várom, hogy az orvos visszahívjon; amikor kirúgnak; amikor ki kell rúgni valakit — nos, ebben a világban élünk. Egy sebezhető világban élünk. És az egyik módja annak, hogy kezelni tudjuk a dolgokat, az az, ha eltompítjuk a sebezhetőséget.

És azt hiszem, ennek elég egyértelmű jelei vannak — ha nem is csak ez a tompítás az oka ezeknek a jeleknek, bár úgy vélem, ez a legjelentősebb oka — a leges-leginkább eladósodott, túlsúlyos, szenvedélybeteg és gyógyszeren élő felnőtt lakosság vagyunk az USA történetében. A gond az — és ezt a kutatásból veszem — hogy nem lehet megválogatni, mely érzelmeinket tompítjuk el. Nem lehet azt mondani, ez itt a rossz része. Itt van a sebezhetőség, a gyász, a szégyen, a félelem, és itt van a csalódás, na ezeket nem szeretném érezni. Akkor kérnék szépen egy pár sört és egy diós-banános muffin-t. (Nevetés) Na ezeket nem szeretném érezni. És tudom, hogy most azért nevetnek, mert értik... Az Önök életének elemzéséből élek... ... Istenem...! (Nevetés) Nem lehet a kemény érzéseket eltompítani, csak ha az érzelmi életünket, az érzelmeinket is eltompítjuk. Nem lehet szelektíve tompítani. Úgyhogy, ha eltompítjuk a rosszakat, eltompul az öröm érzése is, a hálaérzet is, és a boldogságérzetünk is. És akkor persze rosszul érezzük majd magunkat, és keressük majd valami célt, értelmet, és majd megint sebezhetőnek érezzük magunkat, és akkor majd megiszunk pár sört, és megeszünk egy diós-banános muffin-t. És ebből aztán egy ördögi kör lesz.

Az egyik dolog, amin szerintem megéri elgondolkoznunk, hogy miért és hogyan tompítunk. Nem is kell, hogy szenvedélybetegséggel tegyük. Másképp is lehet: például azzal, hogy a bizonytalan dolgokat biztosnak látjuk. A vallásból, ami régen a misztériumba és hitbe vetett nagy bizalom volt, mára bizonyosságok állítása lett. Nekem van igazam, neked meg nincs. Pofa be. Erről van szó. Csak bizonyosságok. Minél jobban félünk, annál sebezhetőbbek vagyunk, és minél sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk. De így néz ki ma a politika is. Nincsenek már valódi viták. Nincs párbeszéd. Már csak vád van. Tudják, hogy határozzák meg a szégyent a kutatók? A szégyen... "a fájdalom és a kényelmetlenség levezetésének egy módja." A tökéletesre törekszünk. Ha van olyan ember, aki szeretné, hogy az élete így nézzen ki, az én vagyok, de a dolgok nem így működnek. Mert mit is csinálunk? A fenekünkről leszívatjuk, majd a pofinkba pumpáltatjuk a zsírt. (Nevetés) Amin, reményeim szerint, száz év múlva az emberek csak szörnyülködni fognak: "Hú..."

(Nevetés)

És tökéletest akarunk fabrikálni - és ez a legveszélyesebb - a gyerekeinkből is. Hadd mondjam el, mi a véleményem a gyerekekről. Bennük van a küszködés, már amikor megérkeznek. És amikor a kezünkben tartjuk ezeket a tökéletes kis gyermekeket, nem az a feladatunk, hogy azt mondjuk, hogy "Nézzétek csak meg, hát nem tökéletes? Az a feladatom, hogy ilyen tökéletes maradjon — hogy ötödikesen bekerüljön a teniszcsapatba, és hetedikesen meg egyből az egyetemre." Nem ez a feladatunk. Hanem az, hogy rájuk nézzünk, és azt mondjuk, "Figyelj csak... Tökéletlen vagy, és küszködnöd kell majd, de érdemes vagy a szeretetre és a valakihez tartozásra." Ez a feladatunk. Mutassatok nekem egy így felnevelt generációt, és egyből vége lesz a ma ismert gondoknak. Úgy teszünk, mintha az, amit teszünk, nem lenne hatással az emberekre. Ezt tesszük a személyes életünkben. Ezt tesszük a céges életben — legyen az leépítés, olajválság, termékvisszahívás — úgy teszünk, mintha az, amit teszünk, nem lenne óriási hatással más emberekre. Én azt üzenem a cégeknek, nem most jöttünk le a falvédőről, emberek. Legyetek autentikusak, és mondjátok meg a valós okot, és tegyétek hozzá, hogy "Bocsánat. Rendbe hozzuk."

De van más út is, és ezzel lassan be is fejezem mára. Erre jöttem rá: ahhoz, hogy látszódjunk, hogy mélyen, igazán lássanak minket, hogy sebezhetőnek lássanak; ahhoz, hogy teljes szívünkkel szeretni tudjunk, noha nincs semmi garancia — és ez igazán nehéz, és szülőként mondom, hogy ez iszonyúan nehéz — hogy a hála és az öröm érzéseit megélhessük, a félelem közepette, amikor elcsodálkozunk: "Szerethetlek-e ennyire egyáltalán? Hihetek-e mindebben ennyire szenvedélyesen? Lehetek-e ennyire határozott mindezzel kapcsolatban?" ahhoz, hogy meg tudjunk állni, és ahelyett, hogy túldramatizálnánk, hogy mi minden rossz történhet, inkább azt mondjuk, hogy "Annyira hálás vagyok, mert sebezhetőnek érezni magam annyi, mint élni." És az utolsó dolog, ami talán a legfontosabb, hogy el tudjuk hinni, hogy elegek vagyunk. Mert ha abból indulunk ki hogy "Elég vagyok", akkor már nem kiabálunk, hanem elkezdtünk figyelni, kedvesebbek és gyöngédebbek lettünk a körülöttünk lévőkhöz, és egyben kedvesebbek és gyöngédebbek lettünk önmagunkhoz is.

Ennyit szerettem volna elmondani. Köszönöm szépen.

(Taps)