Angela Lee Duckworth
18,024,146 views • 6:12

Amikor 27 éves voltam otthagytam a megerőltető vezető tanácsadói állásomat, hogy egy még megerőltetőbb állást vállaljak: a tanítást. Matematikát kezdtem tanítani hetedikeseknek New York város állami iskoláiban. És mint minden tanár én is dolgozatokat és teszteket írattam. Házi feladatokat adtam. Amikor visszaküldték őket, kiszámítottam a jegyeket.

Ami meglepett az az volt, hogy nem az IQ volt az egyetlen különbség a legjobb és a leggyengébb diákjaim között. A legjobban teljesítők közül néhánynak egyáltalán nem volt kiemelkedő IQ-ja. A legeszesebb diákjaim közül pedig páran nem muzsikáltak túl jól a teszten.

És ez elgondolkodtatott. Azok a dolgok, melyeket hetedikesként meg kell tanulnod matekból, bizonyára nehezek: arányok, tizedes törtek, a parallelogramma területe. De ezek nem lehetetlen dolgok, és meg voltam győződve róla, hogy minden tanítványom képes megtanulni az anyagot ha elég keményen és sokáig dolgoznak.

Jó pár évnyi tanítási tapasztalat után arra a következtetésre jutottam, hogy az oktatás területén nagyon fontos, hogy jobban megismerjük a diákjainkat és megértsük a motivációikat és a lélektanukat. Az oktatásban amit a legjobban tudunk mérni az az IQ, de mi van akkor, ha az iskolai és magánéleti teljesítmény sokkal többtől függ, mint a gyors és könnyű tanulás képessége?

Így hát búcsút mondtam az osztályteremnek, és visszamentem az egyetemre pszichológiát tanulni. Elkezdtem tanulmányozni gyerekeket és felnőtteket, mindenféle kiemelkedően erőt próbáló helyzetben, és minden tanulmány során a fő kérdésem az volt, ki lesz sikeres, és miért? A kutatócsoportommal meglátogattuk a West Point Katonai Akadémiát. Megpróbáltuk megjósolni, melyik jelentkező képes végigcsinálni a kiképzést és ki az aki lemorzsolódik. Részt vettünk a Nemzeti Betűző versenyen és megpróbáltuk előre meghatározni, melyik gyerek éri el a legelőkelőbb helyezést a versenyen. Vizsgáltunk pályakezdő tanárokat, akik igen kemény környékeken dolgoztak, és azt néztük, mely tanárok maradnak itt tanítani a tanítási év végéig és kik lesznek közülük a leghatékonyabbak a diákjaik teljesítményének javításában. Együttműködtünk magánvállalatokkal, azt tanulmányozva, melyik üzletkötőjük tartja majd meg az állását? És ki fogja a legtöbbet keresni? Mindezekben a különböző helyzetekben egy jellemvonás tűnt ki, mely nagyban befolyásolta a sikert. És ez nem a szociális intelligencia volt. Nem a jó kinézet, a fizikai egészség, és nem is az IQ. Ez a kitartás.

A kitartás, a szenvedély és az állhatatosság a nagyon hosszú távú tervek iránt. A kitartás szívósságot jelent. A kitartás ragaszkodni a jövőhöz, napról napra, nem csak egy hétig, nem csak egy hónapig, hanem évekig, és keményen dolgozni, hogy ezt a jövőt valóra váltsuk. A kitartás azt jelenti, hogy az életed egy maraton, nem pedig egy sprint.

Néhány évvel ezelőtt, elkezdtem tanulmányozni ezt a kitartást a chicagói állami iskolákban. Több ezer középiskolai fiatalt kértem meg, hogy töltsenek ki egy tesztet a kitartásukat illetően majd körülbelül egy év elteltével megnéztük, ki érettségizett le. Kiderült, hogy a kitartóbb gyerekek jóval nagyobb sikert értek el az érettségin, minden egyéb, általam mérhető tényezőtől függetlenül, mint például a család jövedelme, általánosan elért teszteredmények, vagy mennyire érezték biztonságban magukat az iskolában. Tehát nem csak a West Pointon vagy a Nemzeti Betűző versenyen számít, mennyire vagy kitartó jellem. Ez fontos az iskolában is, különösen az olyan gyerekek esetében, akiknek megvan az esélye a kibukásra. Számomra a legmeghökkentőbb tény a kitartást illetően az volt, hogy mennyire keveset tudunk róla, milyen kevés tudomány foglalkozik annak fejlesztésével. Minden nap szülők és tanárok faggatnak, "Hogyan tudom a gyerek kitartását fejleszteni? Mit tegyek, hogy a gyerekeknek kitartó munkavégzést tanítsak? Hogyan motiválhatom őket hosszú távon?" Az őszinte válaszom az, hogy nem tudom. (Nevetés) Amit tudok az az, hogy a tehetség nem tesz téged kitartóvá. Eredményeink egyértelműen mutatják, hogy számos tehetséges egyén van, aki egyszerűen nem tud eleget tenni hosszú távú vállalásainak. Sőt, az adatok azt mutatják, hogy a kitartás sokszor nincs összefüggésben vagy inkább fordítottan arányos a tehetséggel.

Mindeddig a legjobb ötlet amit hallottam a gyerekek kitartásának fejlesztésével kapcsolatban az egy úgynevezett "fejlődő gondolkodás." Ezt az ötletet a Stanford Egyetemen dolgozta ki Carol Dweck, aki úgy gondolja hogy a tanulás képessége nem állandó, hanem igyekezettel módosítható. Dr. Dweck megmutatta, hogy amikor a gyerekek olvasnak és tanulnak az agyról és hogy az hogyan változik és növekszik a kihívások hatására, sokkal hajlandóbbak kitartani egy kudarcot követően, mert nem gondolják, hogy a kudarc egy tartós állapot.

Tehát a "fejlődő gondolkodás" egy kiváló módja a kitartás növelésének. De nekünk több kell. És itt szeretném befejezni a beszédemet, mert itt tartunk most. Ez az a munka, ami előttünk áll. Össze kell gyűjtenünk a legjobb ötleteket, a legerősebb megérzéseket és tesztelnünk kell őket. Meg kell vizsgálnunk, sikeresek voltunk-e, és képesnek kell lennünk tévedni, hibázni, hogy újra kezdhessük több tapasztalattal.

Más szóval, kitartóaknak kell lennünk, hogy a gyerekeinket kitartóbbakká tegyük.

Köszönöm.

(Taps)