A radikális nyitottságú iskola még a távoli jövő zenéje. Ma még azzal is küzdünk, hogy a tanulást ne helyhez, hanem tevékenységhez kössük.

De most a PISA létrejöttéről szeretnék beszélni, az OECD kutatási kísérletéről, mely a 15 évesek tudását és készségeit méri fel világszerte, és ez a történet valójában arról szól, hogy a nemzetközi összehasonlítás hogyan globalizálta az oktatást, egy olyan területet, amelyet álltalában belügyként kezelünk.

Nézzük, hogy nézett ki a világ az 1960-as években azoknak a felnőtteknek az arányát tekintve, akik középfokú iskolát végeztek. Láthatják, hogy mindenütt az USA volt az első helyen, és gazdasági sikerük nagy részét is annak köszönhették, hogy hosszú időn keresztül előnyük volt abból, hogy elsőnek mozdultak az oktatásban. Ámde az 1970-es években néhány ország felzárkózott. A nyolcvanas években folytatódott a tehetségek globális merítési bázisának növekedése. A világ a 90-es években sem állt meg. A 60-as években tehát az USA az első helyen állt. A 90-es években már csak a 13-dik helyen, és nem azért, mert csökkent az oktatás színvonala, hanem azért, mert másutt sokkal gyorsabban fejlődtek.

Korea a példa arra, hogy mi minden lehetséges az oktatásban. Korea életszínvonalát két generációval ezelőttig a mai Afganisztánéhoz lehetne hasonlítani, és Korea egyike volt a legalacsonyabban teljesítőknek az oktatás terén. Ma minden koreai fiatal elvégzi a középiskolát.

Ez azt mutatja, hogy a globális gazdaságban a siker mércéje már nem a korábbi nemzeti szintű javulás, hanem a legjobban teljesítő oktatási rendszerekhez képest elért eredmény. A baj az, hogy az iskolában eltöltött idő, vagy a megszerzett végzettség nem mindig tükrözi azt, hogy mire képesek az emberek valójában. Az utcáinkon az iskoláinkból kikerült munkanélküli fiatalok toxikus elegyét látjunk, miközben a munkaadók azt mondják, hogy nem találnak olyan embereket, akik megfelelő készségekkel rendelkeznek. Ez azt mutatja, hogy a magasabb végzettség nem feltétlenül jelent jobb képességeket, jobb munkahelyeket és jobb életet.

Mi a PISA segítségével ezen próbálunk változtatni azzal, hogy közvetlenül mérjük a fiatalok tudását, készségeit. Méghozzá egy nagyon speciális nézőpontból. Az kevésbé érdekelt bennünket, hogy vajon a tanulók képesek-e reprodukálni, amit tanultak az iskolában. Azt akartuk megtudni, hogy el tudnak-e vonatkoztatni az iskolában szerzett ismeretektől, és képesek-e tudásukat újszerű helyzetekben alkalmazni. Nos, voltak, akik ezért bírálnak minket. Azt mondják, az iskolai eredmények mérésének ez a módja rettentően igazságtalan az emberekkel szemben, mivel olyan problémákon mérjük a tanulók tudását, amilyenekkel még sohasem találkoztak. De tudják, ha ezt a logikát követjük, az életet is igazságtalannak kell tekintenünk, mert az igazság próbája az életben nem az, hogy emlékszünk-e arra, amit az iskolában tanultunk, hanem az, hogy felkészültek vagyunk-e a változásra, hogy felkészültünk-e olyan állásokra, amelyek még nincsenek is, olyan technológiák használatára, amiket még ki sem agyaltak, és olyan problémák megoldására, amiket ma még el sem tudunk képzelni.

És bár az elején hevesen ellenezték, valójában az iskolai eredmények mérésének ez a módja igen gyorsan általánossá vált. A legutóbbi, 2009-es PISA felmérésben 74 iskolarendszert vizsgáltunk meg, ezek együtt a világgazdaság 87 százalékát fedik le. Ez az ábra azt mutatja, hogyan teljesítettek az egyes országok. Alul pirossal az "OECD átlag alatt" teljesítőket ábrázoltuk. Sárgával azokat, amelyek teljesítménye úgy átlagos, és zölddel az igazán jól teljesítőket. Láthatjuk, hogy Ázsiában Sanghaj, Korea, Szingapúr, Európában Finnország, Észak-Amerikában Kanada igen jól teljesít. Azt is láthatjuk, hogy csaknem három és fél iskolaévnyi a tudás különbség a 15 éves sanghaji és a 15 éves chilei diákok között. Sőt, a különbség hét iskolaévnyire nő, ha beszámítjuk az igazán gyenge teljesítményű országokat is. Egy világ választja el az iskolarendszereket abban, ahogy fiataljaikat felkészítik a jelenkor gazdaságára.

De szeretnék egy másik fontos dimenziót is beemelni ebbe a képbe. Az oktatással foglalkozók szeretnek méltányosságról beszélni. A PISA vizsgálattal azt akartuk mérni, hogy valójában mennyire méltányosak az iskolarendszerek, vagyis, hogy miképp biztosítják azt, hogy a különböző társadadalmi hátterűek egyenlő eséllyel induljanak. Azt látjuk, hogy egyes országokban a társadalmi háttér hatása a tanulási eredményekre nagyon-nagyon erős. A tanulási lehetőségek egyenlőtlenül vannak elosztva. A fiatal gyermekekben rejlő lehetőségeket legjavát elpazarolják. Más országokban viszont sokkal kevésbé fontos, hogy az ember milyen társadalmi közegbe születik. Mindnyájan ott szeretnénk lenni, a jobb felső negyedben, ahol a teljesítmények jók, és a tanulás egyformán hozzáférhető mindenki számára. Senki, egy ország sem kerülhet oda, ha a teljesítménye gyenge, és a társadalmi egyenlőtlenségek nagyok. Aztán persze vitathatjuk, hogy melyik jobb? Az, ha magas a teljesítményátlag, de azon az áron, hogy nagyok a különbségek? Vagy az, ha a méltányosságra összpontosítunk, és elfogadjuk a középszerűséget? Ámde ha az egyes országok helyezését megnézzük a képen, azt látjuk, hogy jónéhány ország van, amelyik valójában sikeresen egyesíti a kiválóságot a méltányossággal. Tulajdonképpen ebből az összehasonlításból az egyik legfontosabb tanulság az, hogy nem kell a méltányosságot feláldozni azért, hogy eljussunk a kiválósághoz. Ezek az országok eljutottak onnan, hogy keveseknek kiváló képzést nyújtanak, odáig, hogy mára mindenki kiváló képzést kap. Nagyon fontos tanulság. Ez megkérdőjelezi sok iskolarendszer paradigmáját, azokét, amelyek azt hiszik, hogy azért vannak, hogy szétválogassák az embereket. Mióta a PISA eredmények napvilágot láttak, politikusok, oktatási szakemberek és kutatók a világ minden táján azt próbálják kideríteni, hogy mi a sikeres rendszerek titka.

De lépjünk vissza egy percre, és nézzük meg azokat az országokat, amelyek elindították a PISA-t. Mindegyiknek egy színes gömböt adok. A gömb méretét úgy alakítom, hogy arányos legyen azzal az összeggel, amit az országok a tanulókra költenek. Ha a pénz mindent elmondana az oktatás eredményességéről, a nagy gömbök mind felül lennének. De nem ezt látjuk. Az egy tanulóra fordított kiadás körülbelül, illetve kevesebb mint 20%-át magyarázza az országok teljesítménybeli különbségeinek. Luxemburg például, a legdrágább rendszert használja, mégsem teljesít különösebben jól. Azt látjuk, hogy két, hasonló kiadásokkal rendelkező ország nagyon különböző teljesítményt ér el. Azt is láthatjuk — és szerintem ez a legbíztatóbb eredmény —, hogy már nem olyan világban élünk, ami pontosan fel van osztva gazdag és művelt országokra, valamint szegény és tanulatlan országokra. Ezt nagyon-nagyon fontos megjegyezni.

Nézzük meg közelebbről. A piros pont azt mutatja, hogy mennyit költ az ország egy tanulóra az ország gazdagságához viszonyítva. A pénz elköltésének egyik módja, hogy jól megfizetjük a tanárokat, és láthatjuk, Korea sokat invesztál abba, hogy a legjobb embereket nyerje meg a tanításnak. Korea hosszú tanítási napokba is befektet, ami tovább növeli a költségeket. Végül, de nem utolsó sorban, Korea nem csak azt akarja a tanároktól, hogy tanítsanak, hanem azt is, hogy magukat is képezzék. Sokat költenek szakmai továbbképzésre és együttműködésre, és egyebekre. Ez mind pénzbe kerül. Hogy engedheti ezt meg magának Korea? A válasz az, hogy Koreában nagylétszámú osztályokban tanulnak. Ez a kék oszlop az, ami csökkenti a költségeket. Nézzük a sorban következő országot, Luxemburgot. Azt látjuk, hogy a piros pont éppen ott van, ahol Koreáé, vagyis Luxemburg ugyanannyit költ egy diákra mint Korea. Hanem hát, tudják, a szülők, a tanárok és az oktatáspolitikusok mind a kis osztályokat szeretik Luxemburgban. Nagyon kellemes egy kis létszámú osztályban dolgozni. Így aztán minden pénzüket ebbe fektetik, és hát a kék oszlop, az osztálylétszám, ez az, ami feltornássza a költségeket. De a pénzt Luxemburg is csak egyszer tudja elkölteni, és ennek az az ára, hogy a tanárok nem keresnek különösebben jól. A tanulók sem ülnek nagyon sokáig az iskolában. És, alapvetően, a tanárok kevés időt töltenek tanításon kívüli szakmai foglalatosságokkal. Szóval láthatják, hogy a két ország mennyire különböző módon költi el az oktatásra szánt pénzt, és hogy valójában az, ahogyan elkölti, jobban számít, mint az, hogy mennyit invesztál az oktatásba.

De most menjünk vissza a 2000-es évhez. Emlékezzünk vissza, ez volt az az év, amikor az iPod-ot feltalálták. Nos, így nézett ki a világ akkor a PISA teljesítmények szempontjából. Amit először észreveszünk ugye, az az, hogy a pontok sokkal kisebbek voltak. Sokkal kevesebbet költöttünk oktatásra, kb. 35 százalékkal kevesebbet. Szóval megkérdezhetjük magunkat, hogy ha az oktatás annyival drágább lett, egyúttal annyit javult is? És, tudják, a keserű igazság az, hogy nem sok országban lett jobb. De azért van néhány ország, amelyik javulást mutat. Németország, a hazám, 2000-ben a bal alsó negyedben helyezkedett el, átlag alatti teljesítményével és nagy társadalmi különbségeivel. És emlékezzünk, mi, Németország voltunk valamikor egyike azoknak az országoknak, amelyek nagyon jó helyezést értek el, ha a diplomások számát nézzük. Kiábrándító. Az embereket sokkolta az eredmény. És, akkor először, Németországban a társadalmi viták középpontjában hónapokig az oktatás állt, nem az adó, nem más politikai témák, hanem az oktatás állt a társadalmi viták kereszttüzében. Azután az oktatáspolitika elkezdett reagálni. A szövetségi kormány drámaian megemelte az oktatási befektetéseket. Sokat tettek azért, hogy tovább járjanak iskolába a bevándorlók és a hátrányos társadalmi helyzetűek gyermekei. És ami igazán érdekes, hogy ez nem csupán arról szólt, hogy optimalizálják a létező szakpolitikát, hanem az adatok ténylegesen megváltoztattak néhány hiedelmet és paradigmát, amelyekre a német oktatási rendszer épült. Például, hagyományosan a kisgyermekek nevelését a családok belügyének tekintették, és voltak esetek, amikor azokra az asszonyokra, akik óvodába vitték a gyermekeiket, úgy tekintettek, mint akik elhanyagolják családi kötelezettségeiket. A PISA átformálta ezt a vitát, és a kisgyermekkori nevelést beemelte a német közpolitika fókuszába. Vagy: hagyományosan a német iskolarendszer nagyon fiatalon, 10 éves korukban szétválogatja a gyerekeket, különbséget téve azok között, akiket arra szánnak, hogy a tudásiparban építsenek karriert, azoktól, akik ezeknek a tanult embereknek fognak dolgozni, s mindezt a társadalmi-gazdasági törésvonalak mentén. Most ez a paradigma is megkérdőjeleződött. Sok minden változott.

A jó hír az, hogy kilenc évvel később látható javulás mutatkozik mind a minőség, mind a méltányosság terén. Az emberek "fölvették a kesztyűt", és lépéseket tettek.

Vagy vegyük Koreát - a másik végletet. 2000-ben Korea jól teljesített már, de a koreaiakat nyugtalanította, hogy tanulóiknak csak kis hányada ért el igazán magas teljesítményszintet. Korea szembenézett a problémával, és mindössze egy évtizeden belül képes volt megduplázni azoknak az arányát, akik kiemelkedően teljesítettek olvasáskészségben. Persze, ha csak a legtehetségesebbekre koncentrálunk, tudjuk, az történik, hogy a különbségek nőnek, és látjuk is, hogy a koreai pont ebben az irányba mozdult el egy kicsit. Mégis, látványos a javulás.

Lengyelországban egy nagyszabású átalakítás révén sikerült drámai mértékben csökkenteni a különbségeket az iskolák között, megfordítani jónéhány alulteljesítő iskola szekerét, és egy fél iskolaévnyivel növelni a teljesítményátlagot. Más országokban is láthatjuk ezt. Portugália képes volt megszilárdítani szétforgácsolódott oktatási rendszerét, javítani a minőségen és a méltányosságon is, és ez történt Magyarországon is.

Szóval valóban azt látjuk, hogy sok minden változott. Még azok is, akik panaszkodnak, azt állítják, hogy az országok egymáshoz viszonyított ranghelye egy PISA-szerű mérésen leginkább kulturális, gazdasági és társadalmi tényezőktől függ, a társadalmi homogenitás, stb. eredője, még ezek az emberek is kénytelenek elismerni, hogy az oktatás területén lehet javulást elérni. Tudják, Lengyelország nyilván nem változtatott a kulturáján, sem a gazdaságán. Nem változott a népesség összetétele sem. Nem bocsátotta el a tanárait. Viszont változtatott az oktatáspolitikáján és a gyakorlaton. Nagyon látványosan.

Persze mindez felveti a kérdést: Mit tanulhatunk azoktól az országoktól, amelyek az ábra zöld negyedében vannak, akik a méltányosság terén is magas szintet értek el, meg az oktatási teljesítményekben is, és javult az eredményességük. Persze az is kérdés, hogy az, ami az egyik környezetben működik, lehet-e minta egy másik környezetben? Természetesen az oktatási rendszer nem olyasmi, amit egy az egyben le lehet másolni. Azonban az összehasonlítás során egy sor tényezőt sikerült azonosítani, amelyek minden magasan teljesítő rendszerben jelen vannak. Mindenki egyetért abban, hogy az oktatás fontos. Mindenki ezt mondja. De az igazság próbája az, hogy hogyan súlyozzuk az egyik prioritást más prioritások ellenében? Hogy fizetik például az országok a tanáraikat más magasan kvalifikált dolgozókhoz képest? Akarják-e az emberek, hogy a gyermekükből inkább tanár legyen, mint mondjuk ügyvéd? Hogy nyilatkozik a média az iskolákról és a tanárokról? Ezek a kritikus kérdések, és azt tudtuk meg a PISA-ból, hogy a magasan teljesítő oktatási rendszerekben a vezetők meggyőzték az állampolgárokat arról, hogy értékválasztásaikban az oktatást, a jövőjüket többre becsüljék mint azt, amit ma elfogyaszthatnak. Tudják mi az érdekes? Nem fogják elhinni, de vannak olyan országok, ahol a legvonzóbb hely nem a bevásárlóközpont, hanem az iskola. Tényleg van ilyen!

De az oktatás magasra értékelése csupán a dolog egyik része. A másik az a meggyőződés, hogy minden gyermek lehet sikeres. Van néhány ország, ahol a diákokat korai életkorban elkülönítk egymástól. Tudják, a tanulók különböző csoportokba helyezése azt a nézetet tükrözi, hogy csak a kiválasztottak képesek világszínvonalú mércéknek megfelelni. De ez általában nagyon erős társadalmi különbségekkel kapcsolatos. Ha azonban Ázsiában Japánba vagy Európában Finnországba megyünk, azt látjuk, hogy ezekben az országokban a szülők és a pedagógusok minden tanulótól sikerességet várnak, és ez ténylegesen visszatükröződik a diákok viselkedésében. Ha megkérdezzük a tanulókat, hogy mi kell ahhoz, hogy matematikában sikeresek legyenek, Észak-Amerikában a diákok jellemzően azt állítják, hogy ez egyértelműen tehetség kérdése. Ha nem születtem matekzseninek, jobb, ha valami mást tanulok. 10-ből 9 japán diák viszont azt mondja, hogy ez attól függ, mennyi energiát fektet bele. Mindez sokat elmond arról a rendszerről, amely körülveszi őket.

A múltban a különböző gyerekeket egyformán tanították. A PISA éllovasai viszont üdvözlik a sokszínűséget, és a differencfiált pedagógiai bánásmódot. Felfedezték, hogy a közönséges diákok nem mindennapi talentumokkal rendelkeznek, és személyre szóló tanulási lehetőségeket teremtenek.

A jól teljesítő oktatási rendszerek abban is hasonlítanak, hogy világos és ambíciózus célokat és követelményeket állítanak a diákok elé — mindegyikük elé, akárhol tart éppen. Minden tanuló tudja, hogy mi számít. Minden tanuló tudja, hogy tőle mit várnak ahhoz, hogy sikeresnek tekintsék.

Ámde sehol sem tudja az oktatás minősége felülmúlni a tanárok színvonalát! A kiemelkedően teljesítő oktatási rendszerekben nagyon figyelnek arra, hogy hogyan toborozzák, hogyan válogassák meg és hogyan képezzék a tanárokat. Figyelnek arra, hogy javítsák azoknak a pedagógusoknak a teljesítményét, akik nehéz körülmények között küszködnek, és arra is, hogy hogyan fizessék a pedagógusokat. Olyan környezetet teremtenek, amely ösztönzőleg hat a pedagógusok együttműködésére a jó iskolai gyakorlat kialakításában. Ezek az országok intelligens pályamodellt állítanak a pedagógusok elé, amelyben növekedésre és karrier építésére lesznek képesek. A bürokratikus iskolarendszerekben a pedagógusokat gyakran magukra hagyják az osztályteremben egy csomó előírással arról, hogy mit kellene tanítaniuk. A jól működő rendszerekben mindenki tudja, hogy mi a jó teljesítmény. Nagyon magasra állítják a mércét, ugyanakkor képessé teszik a tanárokat arra, hogy kialakítsák a maguk tanítási tervét, tanmenetét a mindennapokra. A múltban az oktatás a készen kapott bölcsesség kiszolgáltatásából állt. Ma az a kihívás, hogy hogyan adjunk teret a felhasználók generálta tudásnak. A kiemelkedő iskolarendszerek elmozdultak az elszámoltathatóság szakmai-adminisztratív formáitól - — attól, hogy ellenőrizzék, vajon azt csinálják-e az emberek, amit előírtak nekik az oktatásban — a modern munkaszervezés professzionális formái felé. Képessé teszik a tanárokat a pedagógiai innovációra. Lehetővé teszik számukra, hogy képezzék magukat, személyre szabottan, szükségleteik szerint, hogy javíthassanak tanítási-nevelési gyakorlatukon. A múltban a cél a szabványosítás és az engedelmesség volt. A kiváló oktatási rendszerekben a tanárok és az iskolaigazgatók innovatívvá váltak. A múltban az oktatáspolitika fókuszában az ismeretek eredményes átadása állt. A kiemelkedő iskolarendszerek hozzásegítették a tanárokat és az iskolaigazgatókat ahhoz, hogy kitekintsenek saját környezetükön túlra, és meglássák, hogy mit csinál a másik tanár, a másik iskola.

A világszínvonalú oktatási rendszerek leglátványosabb teljesítménye az, hogy mindenkire kiterjedően érik el igen jó eredményeiket. Láttuk Finnországot, milyen jól teljesített a PISA mérésben. De ami igazán mély benyomást gyakorol ránk, az az, hogy csupán 5 százaléknyi teljesítménybeli különbésg van a diákok közt különböző iskolákban. Minden iskola sikeres. A sikeresség tehát az iskolarendszer egészének tulajdonsága. Hogyan csinálják? Erőforrásaikat oda fordítják, ahol a legnagyobb változást tudják vele elérni. A legnehezebb iskolába a legjobb igazgatókat helyezik, a legtehetségesebb tanárok a legnagyobb kihívást jelentő osztályokban tanítanak.

Végül pedig, de nem utolsó sorban, az oktatáspolitikát összehangolják a közpolitika minden területével. Hosszabb időszakokon átívelő koherenciát teremtenek a szakpolitikák között, és biztosítják, hogy amit elkezdtek, azt következetesen meg is valósítsák.

Persze abból, hogy tudjuk, mit csinálnak a sikeres oktatási rendszerekben, még nem következik, hogy azt is tudjuk, mit kell tennünk saját rendszerünk megjavítása érdekében. Ez nyilvánvaló, és ez az, ahol korlátai vannak a PISA méréseken alapuló nemzetközi összehasonlításnak. Ezen a ponton másféle kutatásokra van szükség, ezért aztán a PISA meg sem kísérli, hogy megmondja a különböző országoknak, mit kellene tenniük. A PISA erőssége abban áll, hogy megmutatja, mit csinálnak a többiek. A PISA példája viszont azt mutatja, hogy az adatok olykor hatásosabb érveknek bizonyulnak, mint a fiskális kontroll, amellyel az oktatási rendszerek működését szokás irányítani.

Tudják, sokan azzal érvelnek, hogy az oktatásirányítás megváltoztatása olyan, mint a temetők felszámolása. Nemigen számíthatunk arra, hogy a benne lévők segítenek. (Nevetés) A PISA azonban megmutatta, hogy mit lehet tenni az oktatásban. Segítségével az országok meglátták, hogy lehet javítani a helyzeten. A PISA elhárította azok kifogásait, akik beletörődtek a változtathatatlanba. Segített abban is, hogy az országok értelmes célokat tűzzenek ki, teljesíthető célokat, amelyeket a világ vezető oktatási rendszereinek sikerült elérniük. Ha segíthetünk minden gyermeknek, minden tanárnak, minden iskolának, minden igazgatónak és minden szülőnek azzal, hogy felmutatjuk mi mindent lehetséges elérni, hogy az oktatás javításának a határa csak a csillagos ég, akkor leraktuk az alapjait egy jobb oktatáspolitikának és egy jobb életnek.

Köszönöm.

Taps.