Zainab Salbi: A nők, a háború és a béke álma

Az éjszaka közepén nagy robbanások zajára ébredtem. Késő éjszaka volt. Nem emlékszem hány óra. Csak a hangra emlékszem, nagyon hangos volt és nagyon megrázó. Minden rázkodott a szobámban -- a szívem, az ablakok, az ágyam -- minden. Kinéztem az ablakon, és egy teljes félkörben láttam a robbanásokat. Azt gondoltam, hogy pont olyan ez, mint a filmekben, de a filmek nem adják át oly erőteljesen, ahogy én láttam -- tele élénkvörössel, narancssárgával és szürkével, és a robbanás egész körével. És folyamatosan bámultam, míg el nem tűnt. Visszamentem az ágyamba, és imádkoztam, és titokban hálát adtam Istennek, hogy az a rakéta nem a családom otthonára hullott, hogy nem ölte meg a családomat aznap éjjel. 30 év telt el, és még mindig bűntudatom van amiatt az ima miatt, mert másnap megtudtam, hogy az a rakéta a bátyám baratjának a házát találta el és megölte őt és az édesapját, de a húgát és az édesanyját nem. A következő héten megjelent az édesanyja a bátyám osztálytermében és könyörgött a hét éveseknek hogy osszanak meg vele bármilyen képet, amijük lenne a fiáról, mert ő mindent elveszített.

Ez nem a háború egy névtelen túlélőjének a története, nem egy névtelen menekülté, akinek általánosított képét látjuk az újságainkban és tévénkben szakadt ruhákban, piszkos arccal, ijedt szemekkel. Ez nem egy névtelen valaki története, aki átélt valamilyen háborút, akinek nem ismerjük a reményeit, álmait, teljesítményeit, családját, hitvallását, értékrendszerét. Ez az én történetem. Én voltam az a lány. Én egy másik képe és látványa vagyok egy másik háborús túlélőnek. Én vagyok az a menekült, én vagyok az a lány. Nézzék, én a háború sújtotta Irakban nőttem fel, és úgy hiszem, hogy a háborúnak két oldala van és mi csak az egyik oldalát láttuk. Csak erről az egy oldalról beszélünk. De van egy másik oldal, amelynek én tanúja voltam, mint olyan, aki átélte, és mint olyan aki végül dolgozott is benne.

A háború színeivel nőttem fel -- a tűz és vér pirosával, a föld barna árnyalataival ahogy felrobban az arcunk előtt egy felrobbant lövedék metsző ezüstjével, amely oly éles, hogy semmi nem védi meg szemeid tőle. A háború hangjaival nőttem fel -- az géppisztolyok staccatójával, a robbanások fájdalmas bummjaival, a magasban elsuhanó sugárhajtású repülők baljós döngése és a figyelmeztető jajjgatása a szirénáknak. Ezek azok a hangok amiket várnánk, de ott vannak a disszonáns koncert hangjai egy sereg madárnak rikoltozva az éjszakában, az éles őszinte zsivaja a gyerekeknek, és a mennydörgő, elviselhetetlen, csend. 'A háború,' egy ismerősöm azt mondta, 'egyáltalán nem is a hangról szól. Igazából a csendről szól, az emberség csendjéről.'

Azóta elhagytam Irakot és megalapítottam a Nők a Nőkért Nemzetközi Szervezetet, ami végülis a háború női túlélőivel dolgozik. Utazásaim és munkám során, Kongótól Afganisztánig, Szudántól Rwandáig, nem csak azt láttam, hogy a háború színei és zajai ugyan olyanok, de a háború félelmei is. Tudják, van félelem a haláltól, és nem hiszek semmilyen film karakterben, ahol a hős nem fél. Nagyon félelmetes átélni ezt a 'meg fogok halni' érzést vagy, hogy 'meghalhatok ebben a robbanásban'. De ott van a félelem attól, hogy elveszítjük szeretteinket, és azt hiszem, hogy ez még rosszabb. Túl fájdalmas; nem akarunk erre gondolni. De azt hiszem a legrosszabb félelem az a félelem -- ahogy Samia, egy bosnyák asszony egyszer elmondta nekem, aki túlélte Szarajevó négy éves ostromát. Azt mondta, "A félelem, attól, hogy elveszítem az Én-t magamban, a félelem attól, hogy elveszítem az Én-t magamban." Ez az amit anyám mondogatott nekem Irakban. Olyan mintha belülről kifelé haldoklanánk. Egy Palesztin asszony mondta nekem, "Nem a saját halálodtól való félelemről van szó," azt mondta, "néha úgy érzem naponta 10-szer is meghalok," ahogy leírta a katonák menetelését és a lövedékeik hangját. És azt mondta, "De ez nem igazságos, mert csak egy élet van, és ezért csak egyetlen halálnak kéne lennie."

Csak egy oldalát láttuk eddig a háborúnak. Csak tárgyaltunk és felemésztettek a magas szintű aggodalmak a csapatszámok, a lehívás határidők, a roham és szúrás műveletek felett, amikor azokat a részleteket kellene megvizsgálni, hogy hol sérült a legjobban a társadalmi szerkezet, hol improvizált egy közösség és élt túl és mutatott rugalmasságot és hihetetlen bátorságot csak hogy az élet tovább mehessen. Annyira felemésztenek minket a látszólag tárgyilagos viták politikáról, taktikákról, fegyverekről, dollárokról, és veszteségekről. Ez a meddőség nyelve.

Milyen félvállról kezeljük a veszteségeket ebben a témakörben. Itt van, ahol a nemi erőszakot és a veszteségeket mint elkerülhetetlent fogjuk fel. 80 százaléka a világ menekültjeinek nők és gyermekek. Oh. 90 százaléka a modern háborúk veszteségeinek civilek -- 75 százalékuk nők és gyermekek. Mennyire érdekes. Oh, fél millió nőt erőszakolnak meg Ruandában 100 nap alatt. Vagy, mialatt beszélünk kongói nők százezreit erőszakolják meg és csonkítják meg. Mennyire érdekes. Ezek csak számokká válnak amire hivatkozunk. Háborúk frontjain egyre inkább nem-emberi szemek bámulnak le az űrből azokra, akiket ellenségeinknek nézünk, rakétákat irányítanak láthatatlan célpontok felé, míg az emberi hozzáállás hagszereli a média kapcsolatokat abban az esetben ha ez a bizonyos rakéta támadás egy falubélit találna el nem egy szélsőségest. Ez egy sakk játszma. Megtanulsz játszani a nemzetközi kapcsolatok iskolájában a kifelé és felfelé vívő utadon a nemzeti és a nemzetközi vezetés felé. Sakk-matt.

Elkerüli a figyelmünket a háborúk egy teljesen másik oldala. Elkerüli a figyelmünket az anyám története, aki meggyőződött róla, hogy minden szirénakor, minden támadáskor, minden áramszünetnél, bábozzon a bátyáimnak és nekem, hogy ne ijedjünk meg a robbanások hangjaitól. Elkerüli a figyelmünket Fareeda története, egy zene tanáré, egy zongonatanáré Szarajevóban, aki meggyőződött róla, hogy a zeneiskolája nyitva maradjon minden nap Szarajevó négy éves ostroma alatt és elsétált abba az iskolába, az orvlövészek ellenére akik lőtték az iskolát és őt, és játszott a zongorán, a hegedűn, a csellón az egész háború alatt, kesztyűt, sapkát és kabátot viselő diákokkal. Ez az ő harca volt. Ez az ő ellenállása. Elkerüli figyelmünket Nehia története, egy palesztin nőé Gázában, aki, egy perccel a tűzszünet meghirdetése után a múlt évi háborúban, elhagyta otthonát, összegyűjtötte az összes lisztet és elég kenyeret sütött az összes szomszédnak, arra az estre, ha a tűzszünet másnap véget érne. Elkerülik figyelmünket Violet történetei, aki, annak ellenére, hogy túlélte a fajirtást a templomi mészárlásban, tartotta magát és temetett testeket, takarított házakat, takarított utcákat. Elkerülik a figyelmünket azon nők történetei, akik szó szerint fenntartották az életet a háborúk közepette. Tudják-e -- tudják, hogy emberek szerelmesek lesznek a háborúkban és iskolába járnak és gyárakba és kórházakba mennek és elválnak és elmennek táncolni és játszanak és élik az életet? És azok akik ezt az életet fentartják azok a nők.

A háborúnak két oldala van. Az oldal amelyik harcol, és az oldal amelyik az iskolákat, és a gyárakat, és a kórházakat tartja nyitva. Van egy oldal amelyik arra koncentrál, hogy csatákat nyerjen, és van egy oldal amelyik arra koncentrál, hogy életet nyerjen. Van az oldal, amely vezeti a front tárgyalásokat, és az oldal amelyik vezeti a hátsó-vonali tárgyalásokat. Az oldal, amely azt hiszi a harc vége a béke, és az oldal, amely úgy hiszi a béke az iskola és a munkahelyek érkezése. Van egy oldal, amit a férfiak vezetnek, és az oldal, amit a nők. És ahhoz, hogy megértsük, hogyan építsünk tartós békét, meg kell értenünk a háborút és békét mindkét oldalról. Szükségünk van a teljes képre, hogy ez mit jelent.

Ahhoz, hogy megértsük mit jelent igazából a béke, meg kell értenünk, ahogy egy szudáni nő egyszer mondta nekem, "A béke azt jelenti, hogy a lábkörmeim újra visszanőnek." Dél-Szudánban nőtt fel, 20 év háború alatt, ami egy millió embert ölt meg és öt millió menekültet teremtett. Sok nőt rabszolgává tettek a felkelők és a katonák, mint szexuális rabszolgák, akiket a víz, töltények és étel cipelésére kényszerítettek a katonák számára. Tehát ez a nő 20 évig gyalogolt, hogy ne rabolják el újra. És csak mikor valamiféle béke lett, akkor nőttek vissza a lábkörmei. Meg kell értenünk a békét a lábköröm szempontjából.

Meg kell értenünk, hogy nem folytathatunk tárgyalásokat a háború vagy a béke befejezéséről anélkül, hogy a nőket teljesen bele ne vonnánk a tárgyalásokba. Hihetetlennek találom, hogy az emberek egyetlen csoportja, akik nem harcolnak és nem ölnek akik nem fosztogatnak, gyújtogatnak és erőszakolnak, és azon emberek csoportja, akik leggyakrabban -- ugyan nem kizárólagosan -- akik az életet fentartják a háború közepette, nincsenek jelen a tárgyaló asztalnál. És ugyan azért érvelek, hogy nők vezessék a hátsó-vonali tárgyalásokat, de vannak férfiak, akiket szintén kirekesztettek ebből a tárgyalásból. Az orvosok, akik nem harcolnak, a művészek, a diákok, a férfiak akik megtagadják a fegyverek felvételét, ők is ki vannak rekesztve a tárgyaló asztaloktól. Semmi képpen nem beszélhetünk tartós békéről, a demokrácia építéséről, fenntartható gazdaságokról, bármilyen stabilitásról, ha nem vesszük oda teljesen a nőket a tárgyaló asztalhoz. Nem egy, de 50 százalékban.

Semmi képpen nem beszélhetünk a stabilitás építéséről, ha nem kezdünk el befektetni a nőkbe és lányokba. Tudták, hogy egy évi katonai költsége a világnak 700 év ENSZ költségvetésnek felel meg és 2,928 év ENSZ költségnek, amit a nőknek juttatnak? Ha csak visszafordítjuk a források ilyen elosztását, talán lehetne egy tartósabb béke ebben a világban. És végül, de nem utolsó sorban be kell fektetnünk a békébe és a nőkbe, nemcsak mert ez a helyes dolog, nemcsak, mert ez a helyes dolog mindannyiunk számára, hogy fenntartható és tartós békét építsünk ma, de a jövőért.

Egy kongói nő, aki elmondta nekem, hogy a gyermekei végig nézték, ahogy az édesapjukat meggyilkolják és ahogy őt megerőszakolják és megcsonkítják, és a gyermekei végig nézték ahogy a kilenc éves testvérüket meggyilkolják, és hogy mostmár jól vannak. Bekerült a Nők a Nőkért Nemzetközi programjába. Van egy támógatói hálózata. Tanult a jogairól. Kiképeztük szakmai és üzleti jártasságban. Segítettünk munkát szereznie. 450 dollárt keresett. Jól volt. Beadta a gyerekeket iskolába -- és van új otthonuk. Azt mondta, "De amitől a legjobban félek, az ezek semelyike. Aggódom, hogy a gyerekeim szívében gyűlölet van, és amikor felnőnek, akkor újra harcolni akarnak az apjuk és a testvérük gyilkosaival." Be kell fektetnünk a nőkbe, mert ez az egyetlen esélyünk, hogy biztosítsuk, hogy ne legyen több háború a jövőben. Ennek az anyának jobb esélye van a gyermekeit meggyógyítani, mint bármilyen békemegállapodásnak.

Van jó hír? Persze, hogy van jó hír. Sok jó hír van. Kezdésnek, ezek a nők akikről beszéltem táncolnak és énekelnek minden nap, és ha ők tudnak, mi miért ne táncolnánk. Az a lány, akiről beszéltem megalapította a Nők a Nőkért Nemzetközi Csoportot amely egy millió embert befolyásolt, 80 millió dollárt küldött és én ezt nulláról kezdtem, semmiből, semmivel.

(Nevetés)

Ezek nők, akik a saját lábukon állnak a körülményeik ellenére, nem miattuk. Gondoljanak bele, mennyivel jobb lenne a világ, ha, a változatosság kedvéért, nagyobb egyenlőség lenne, van egyenlőség, van képviselet és értjük a háborút, mind a frontvonali mind a hátsó-vonali tárgyalásokból.

Rumi, egy 13. századi Sufi költő mondja, "Kint a jó és rossz cselekedetek világain túl van egy mező. Ott találkozunk. Amikor a lélek lefekszik abban a fűben, a világ túl tele van hogy beszéljünk róla. Ötleteknek, nyelvnek még az "egymás" kifejezésnek sincs semmi értelme." Szerényen hozzátenném hogy túl a a háború és a béke világain, van egy mező, és ott találkozik sok nő és férfi. Tegyük ezt a mezőt sokkal nagyobb hellyé. Találkozzunk mind azon a mezőn.

Köszönöm.

(Taps)