Yochai Benkler: az open source közgazdaságtan

Az internetről való gondolkodással kapcsolatban az egyik probléma az, hogy nehéz elválasztani egymástól a divatot és a mélyreható változást. Menjünk vissza egészen 1835-ig, hogy sikerüljön megérteni a kettő közötti különbséget. 1835-ben James Gordon Bennett New Yorkban megalapította a világ első tömeges napilapját. Ez akkor 500 dollárjába került, ami mai árakon 10.000 dollárnak felel meg. 15 évvel később, 1850-ben ugyanez, - egy tömeges napilap beindítása - már majdnem 2.5 millió dollárba került. 10000, két és félmillió, 15 év. Ez az a változás, amit az Internet ma visszacsinál. Erről akarok ma beszélni, és arról, hogy ez hogyan viszonyul a társas termeléshez.

Az újságokkal kezdődött el az a folyamat, ahol az információ, a tudás, a kultúra termelése magas befektetést igényel, és ami élesen szétválasztotta a termelőket - akik épp úgy szereztek tőkét, mint bármelyik másik ipari szervezet - és a passzív fogyasztókat, akik választhattak az ipari modell által megtermelt javak közül. Az „információs társadalom” vagy az „információs gazdaság” kifejezéseket jó ideje használjuk az ipari társadalmat követő kor megnevezésére. De ezek a fogalmak nem segítenek megérteni a ma zajló változásokat. Az elmúlt 150 évben is információs gazdaságban éltünk de az ipari volt. Ami azzal járt, hogy a termelőknek pénz kellett szerezniük annak a 2.5 millió dollárnak a kifizetésére, ami a távíróval a rádióval, a tévével és a mainframe számítógépekkel csak egyre több lett. Emiatt aztán ezek kereskedelmi vállalkozások, vagy állami vállalatok lettek, a politikai rendszertől függően. Ezek a körülmények határozták meg az elmúlt 150 év információ- és tudástermelését.

Most hadd mondjak el egy másik történetet. 2002 Júniusa tájékán a szuperszámítógépek világában bomba robbant. Először a történelemben, a japán NEC Earth Simulator lett a világ leggyorsabb szuperszámítógépe, leelőzve ezzel az USA-t. Két évbe telt, -- ez egyébként a másodpercenként a gép által elvégezhető számítások száma az ábrán -- az IBM Blue Gene nagy megkönnyebbülésre visszaszerezte a vezetést. Mindez tökéletesen figyelmen hagyja azt a tényt, hogy ezidő alatt volt egy másik szuperszámítógép is a világban, a SETI@home. 4 és félmillió felhasználó a világ minden tájáról, akik odaadományozták a képernyővédő futása alatt üresen álló számítógépük CPU ciklusait, hogy megosztva egymással az erőforrásaikat létrehozzanak egy szuperszámítógépet, ami a NASA rádiótávcsöveiből érkező adatatokat elemzi.

Ez a kép arra figyelmeztet, hogy az információtermelés és csere folyamatainak radikális átalakulása előtt állunk. Nem csak arról van szó, hogy kevésbé tőkeintenzív a folyamat, azaz kevesebb pénzre van hozzá szükség, de a tőke forrása, a tőkebevonás folyamata radikálisan elosztottá válik. Mindannyian, akik a fejlett gazdaságokban élünk birtokában vagyunk valamilyen számítógépnek. Nem sokban különböznek azoktól a routerektől, amik a hálózati forgalmat irányítják. A számítási, tárolási és kommunikációs kapacitások gyakorlatilag minden online ember kezében ott vannak, és ezek a tőkefajták, amik az információ, a tudás, a kultúra termeléséhez szükségesek, ott vannak fél - egy milliárd ember kezében a bolygón.

Az ipari forradalom óta először a gazdasági tevékenységünk legfontosabb elemei és eszközei - ne feledjük, hogy az információs gazdaságban élünk - a legfejlettebb gazdaságokban a leginkább, a lakosság kezében vannak. Ez tökéletesen különbözik attól, amihez az ipari forradalom óta hozzászoktunk. A kommunikációs és számítási kapacitások az emberek kezében vannak, és ott van az emberi kreativitás, bölcsesség, tapasztalat a másik komoly tudás, a másik komoly erőforrás, ami, szemben a fizikai munkával – állj ide és tekergesd ezt az emeltyűt naphosszat - minden embernél egyedi és megismételhetetlen. Ha próbáltál már átvenni egy munkát mástól, vagy átadni a sajátodat, hiába minden részletes leírás, nem tudsz minden tudást, minden megérzést átadni. Ebből a szempontból egyediek vagyunk, és mindannyian birtokában vagyunk ennek az erőforrásnak, amikor a gépünkhöz nyúlunk.

Mire vezet mindez? A szabad vagy nyílt forráskódú szoftver történetét legtöbben ismerik. Ez az Apache webszerver piaci részesedése - ez a webes kommunikációnak az egyik legfontosabb összetevője. 1995-ben két csoportnak is eszébe jutott, hogy „Nahát, a web igazán fontos dolog! Csináljunk egy jó kis webszervert!” Az egyik csapat önkéntesek vegyes társasága volt, akik eldöntötték, hogy kell nekik egy ilyen, és hogy elkészítik, és, hogy a végén meg egyszerűen megosztják, hogy mások is hozzá tudjanak fejleszteni. A másik csapat a Microsoft volt.

Ha 10 évvel később azt mondom, hogy a tarkabarka társaság akik semmit nem ellenőriztek abból, amit létrehoztak, megszerezték a piac (piros vonallal jelzett) 20%-át, az elképesztő lenne, nem igaz? Gondoljunk csak az kisbusz-gyártásra. Mintha egy csapat lelkes mérnök hétvégenként a Toyotával kelne versenyre. Valójában azonban ők a 70%, köztük a legnagyobb e-kereskedelmi oldalak. A webes kommunikáció és az alkalmazások 70%-a olyan alapra épült amit a Microsofttal versenyezve, így hoztak létre. Nem pedig úgy hogy stratégiai döntést hoztak a Net egy központi elemének megszerzéséről. A szoftveres környezetben ezek az eredmények jól láthatóak, mert könnyű mérni. De a folyamat mindenhol máshol is beindult.

A NASA-nál volt egyszer egy kísérlet, ahol lefényképezték a Mars felszínét azért, hogy térképet készítsenek. Kitalálták, hogy ahelyett, hogy 3-4 szakképzett doktort dolgoztatnának a projekten, feldarabolják a feladatot apró elemekre, adnak neki egy szimpla interfészt, és megnézik, hogy mi történik, ha laikusok 5-10 percen keresztül kattintgathatnak itt-ott. Fél évvel később 85000 felhasználója volt az oldalnak, és gyorsabban készült a térkép, mint ahogy a fényképek beérkeztek a Marsról, az eredmény pedig „gyakorlatilag megkülönböztethetetlen egy doktori címmel rendelkező munkájától”, ha elég ember dolgozott rajta, és átlagoljuk a munkájuk.

Ha fogsz egy kislányt, na jó, egy nem olyan kicsi lányt, aki Barbie-ról akar információt, és ellátogat az Encartára, az egyik legnagyobb online enciklopédiára, ezt tudhatja meg Barbie-ról. Ennyi. A definíció, meg, hogy a „gyártók egyre gyakrabban gyártanak változatos etnikai hátterű, így pl. színes bőrű Barbie-kat”. És ez még mindig jobb, mint amit az encyclopedia.com nyújt, ami, csak Klaus Barbie-t ismeri. (Nevetés) Ezzel szemben, ha a Wikipédiára mennek, rendes szócikket találnak. Nem beszélek sokat a Wikipédiáról, mert Jimmiy Wales itt ül. De ez nagyjából az, amit a Britannicában talál az ember, csak kicsit másképp megírva, beleértve a testképpel és a kommercializálással kapcsolatos vitákat, és azokat az érveket, hogy Barbie mennyiben jó szerepmodell, stb.

Nem csak a tartalom, de a fontosság, a relevancia termelése is izgalmas. A Yahoo!-t valaha azt tette híressé, hogy azt mondhatta, hogy azért fizetünk embereket, hogy pásztázzák a weboldalakat. Ha benne van az indexben, akkor az az oldal jó. Épp ezt csinálja 60000 lelkes önkéntes az Open Directory Project-ben, mindegyik hajlandó 1-2 órát eltölteni egy számára fontos témában, hogy rámutathasson a jónak tartott oldalakra. Az Open Directory Project 60000 önkéntesének mindegyike eltölt egy kis időt, szemben pár száz teljes állású alkalmazottal. Senki nem birtokolja, sem a projektet, sem az eredményét, szabadon felhasználható, és azért jött létre, mert emberek társas és pszichológiai ösztönzőkre hallgatva azzal foglalkoznak, amit érdekesnek találnak.

Ez nem csak non-profit szituációkban működik. Ha belegondoltok abba, hogy mi a Google legfontosabb innovációja, akkor rájöttök, hogy ők kiszervezték a legfontosabb döntést, a relevanciáról szóló döntést, a webre. A webes közösség csinál azt, ami neki éppen jól esik. Ez a page rank algoritmus. Ahelyett, hogy a mérnökeink, vagy a mi embereink mondanák meg, hogy mi a legfontosabb, kimegyünk, és megszámoljuk, hogy ti, emberek – hiúságból, gyönyörből - mire linkeltek, hogy mit mivel kapcsoltatok össze. Mi meg ezeket megszámoljuk és összeadjuk. A fontossági listában itt a Barbie.com, de közvetlen utána ott van az Adiosbarbie.com, ahol a testkép a mérettől független. Egy olyan vitatott kulturális tárgy, ami nincs az Overture keresőn, ahol a klasszikus piac működik: aki a legtöbbet fizet, az van a legmagasabban a listán.

Ez mind a tartalom, a relevancia termelése, alapvető emberi önkifejezés. Ne felejtsük, hogy a számítógépek is olyanok, hogy meg tudjuk egymással osztani őket. Ugyanez lehetséges a rádiófrekvenciákkal is. Régen a rádió úgy működött, hogy egy embernek volt frekvenciahasználati joga ami egy adott területen volt érvényes, és el kellett dönteni, hogy ez milyen alapon történik. Mára a számítógépek és a rádiók annyira kifinomultak lettek, hogy az embereknek a birtokában lehetnek a wifi eszközök, amik egy megosztást szabályozó protokollal kiegészülve, lehetővé teszik hogy egy közösség felépítse a saját vezeték nélküli hálózatát, ami azon az elven működik, hogy ha nem használom a kapcsolatomat, segítek neked továbbítani az üzeneteidet, és te is ezt teszed, ha fordított a helyzet. Ez nem valami álomkép, hanem működő modell, amit az USA egyes helyein épp bevezetnek, közbiztonsági célból.

Ha 1999-ben azt mondtam volna, hogy építsünk egy adattároló rendszert sok terabyte kapacitással, non stop elérhetőséggel, bárhonnan elérhető kell legyen, 100 millió felhasználót kell kiszolgáljon, bármelyik pillanatban ellen kell tudjon állni támadásoknak, beleértve a központi index leállását, rosszindulatú fájlok terjesztését, központi csomópontok fegyveres elkobzását, azt mondtad volna, hogy mindez évekbe és milliókba fog kerülni. Persze én a P2P fájlcseréről beszélek. Mindig, mint zenetolvajokra gondolunk rájuk, de valójában ez egy elosztott adattárolási rendszer, ahol az emberek, érthető okokból hajlandók megosztani a sávszélességüket, a tárolási kapacitásukat, hogy létrehozzanak valamit.

Itt valójában egy negyedik tranzakciós rendszer kialakulásának lehetünk tanúi. Korábban kétféle módja volt a dolgok elosztásának: piaci alapú vagy nem piaci alapú, decentralizált, vagy centralizált. Az ár-rendszer volt a piaci alapú, decentralizált mód. És ha a dolgok jobban működtek attól, hogy volt valaki, aki megszervezte őket, akkor a piacon a vállalatok, vagy nem piacon az állam esetleg nagyobb non-profit-ok jelentették a szerveződés kereteit. A decentralizált társas termelés, a decentralizált társadalmi cselekvés túlságosan költséges lett volna. Ez nem a társadalmon múlt, hanem a dolog közgazdaságtanán.

De most tanúi lehetünk egy negyedik rendszer létrejöttének a társas megosztás és csere kialakulásának. Nem ez az első alkalom, hogy jót cselekszünk egymással, vagy egymásért, hisz állandóan ezt csináljuk. De ez az első alkalom, hogy ennek komoly gazdasági hatása van. Jellemző rájuk a decentralizált hatalom. Nem kell engedélyt kérni, ahogy egy tulajdonra épülő rendszerben. Megtehetem? Mindenki szabadon alkothat, innoválhat, megoszthat ha akar, egyedül, vagy másokkal. Mert a tulajdon a koordináció egy eszköze, de nem az egyetlen.

Ehelyett társas keretek között zajlanak mindazok a dolgok, amikre általában a piacon a tulajdont és a szerződést hívjuk segítségül. Az információk áramoltatására, hogy eldönthessük mik az érdekes problémák, hogy ki alkalmas mire, és hogy ráér-e, ösztönzésre – a pénz nem mindig a legjobb ösztönző. Ha a barátaiddal elköltött vacsora után pénzt hagysz az asztalon, valószínűleg soha többet nem hívnak meg többé. És ha ez nem a legjobb példa, gondoljatok a szexre. (Nevetés)

A dolog új szervezeti megközelítést is szükségessé tesz. Különösen azt, ahogy a feladatokat megszervezzük. Olyan emberekre van szükség, akik profik abban, amit csinálnak. És nekik sok munkát kell majd elvégezniük. Vedd most ugyanazt a problémát, szedd apró darabokra, és az ösztönzők triviálissá válnak. 5 perc, tévénézés helyett? 5 percet szívesen rászánok, mert érdekes. Mert szórakoztató. Mert értelmet ad. Vagy ott ahol mélyebben is el lehet merülni, mint a Wikipédia esetében, társas kapcsolatok jönnek létre általa.

Egy új társadalmi jelenség kialakulásának lehetünk tanúi, ami akkor a legnyilvánvalóbb és láthatóbb, ha a verseny egy új formájaként tekintünk rá. A P2P hálózatok a lemezipart támadják, a nyílt forráskódú szoftverek a Microsoft piaci részesedését, a Skype a távközlési cégeket fenyegeti, A Wikipédia az online enciklopédiákkal versenyez. Ugyanez a vállalatok számára új üzleti lehetőségeket is hordoz. Az új társas kapcsolatokkal és gyakorlatokkal együtt új lehetőségek is kialakulnak. E közösségek egy része eszközöket gyárt. Ahelyett, hogy kész alkalmazásokat gyártanánk, amikről előre tudjuk, hogy hogy fognak működni, nyitott eszközöket kell építeni. Az emberek új értékeket és dolgokat díjaznak. Platformokat kell építeni, az önkifejezés és kollaboráció platformjait, mint a Wikipédia, mint az Open Directory Project, platformokat, és amikre modellként kell tekinteni. Ekkor jönnek a felhasználók, akik látják, hogy mi történik, és valamilyen módon be kell építeni őket az értékláncba. Ez elsőre furcsának tűnhet.

Hinni kell benne, hogy egymással kapcsolatban álló emberek dolgokat kezdenek termelni, amiket én használhatok majd, eladhatok valamit, ami erre épül, valaki másnak. Félelmetes, de ez az, amit gyakorlatilag a Google csinál. Ez az, amit az IBM csinál, és nem is rosszul.

A társas termelés nem valami hóbort, a társas termelés tény. Ez az internet okozta hosszú távú, meghatározó változás. A társas kapcsolatok és a csere sokkal fontosabb gazdasági szerepet játszanak, mint eddig bármikor. Sokszor mindennél hatékonyabbak ha az információk minőségéről, a legjobb ember megtalálásáról, a tranzakciós költségekről van szó. Fenntartható, és gyorsan növekszik.

De, és ez az üröm az örömben, legalább annyira fenyegetik a az uralkodó ipari rendszerek, amennyire ő fenyegeti azokat. Ha holnap egy szellemi tulajdonvédelmi perről olvasol az újságban egy távközlési perről, akkor nem valami kicsi, és technikai dologról van szó. Hanem a társas lényekként megélt jövőnk szabadságáról, az információ, a tudás, a kultúra termelésének lehetőségeiről. Ebben a kontextusban zajlik ugyanis az a háború ami arról szól, hogy az ipari információs gazdasággal minden marad-e a régiben vagy kifejlődhet mellette a termelés új modellje, ami megváltoztatja azt, ahogy a világot látjuk, és ahogy erről beszámolhatunk a többieknek. Köszönöm.