William Noel: Arkhimédész elveszett kódexének feltárása

A híres ókori szövegek nem az eredeti formájukban maradtak ránk. Azért maradtak fenn, mert a középkori kódexmásolók másolták, másolták és másolták őket. Így volt ez Arkhimédésszel, a nagy görög matematikussal is.

Mindazt, amit Arkhimédészről, mint matematikusról tudunk, három könyvnek köszönhetően tudjuk, amelyeket A-nak, B-nek és C-nek neveznek. A-t egy itáliai humanista vesztette el 1564-ben. B-ről a 1311-ben lehetett hallani utoljára, hogy a pápa könyvtárában van, Rómától 100 mérföldnyire északra, Viterboban. A C kódexet pedig csak 1906-ban fedezték fel, és az én íróasztalomon kötött ki Baltimore-ban, 1999. január 19-én. Ez itt a C kódex.

A C kódex valójában el van temetve ebben a könyvben. Elásott kincs. Mert hogy ez a könyv valójában egy imakönyv. Egy Johannes Myrones nevű fickó fejezte be 1229. április 14-én. A könyv elkészítéséhez pergament használt. De nem új pergament, hanem korábbi kéziratok anyagát hasznosította újra, szám szerint hét darabét. Arkhimédész C-je egyike volt ennek a hétnek. Darabjaira szedte Arkhimédész kéziratát és a másik hetet is. Kivakarta az összes szöveget, középen szétvágta az íveket, összekeverte őket, elforgatta a lapokat 90 fokkal, és ezekre írta az imádságokat. És ezek a kéziratok gyakorlatilag eltűntek 700 évre és van most helyettük egy imakönyvünk.

Az imádságos könyvet ez a fickó, Johan Ludvig Helberg fedezte fel 1906-ban. Egyetlen nagyító segítségével átírt a szövegből annyit, amennyit csak tudott. És az a helyzet, hogy két olyan szövegrészt is talált, amelyek korábban ismeretlenek voltak. Ezek egyáltalán nem szerepeltek sem A-ban, sem B-ben, eddig teljesen ismeretlen Arkhimédész- szövegek voltak, úgy nevezték őket, hogy "Mechanikai Elvek Módszere" és "Stomachion". A kézirat világhírű lett.

Már ennyiből is világos, hogy ez a könyv nagyon rossz állapotban van. A 20. században tovább romlott az állapota, azután, hogy Heiberg megtalálta. Hamisítványokat festettek rá és a penész is sokat ártott neki. Ez a könyv jól példázza, hogy mi egy reménytelen eset. Ez tipkusan az a könyv, amiről azt gondolná az ember, hogy valami intézményben lenne a helye. De nem intézményben van, hanem egy magánszemély vásárolta meg 1998-ban.

Vajon miért vette meg? Mert biztonságba akarta helyezni azt, ami törékeny. Közkinccsé akarta tenni azt, ami egyedi. Ingyenessé akarta tenni azt, ami drága. És mindezeket elvi okból akarta megtenni. Mert ugyan Arkhimédészt aligha fogják sokan olvasni ó-görög eredetiben, de mindenkinek meg kellene, hogy legyen a lehetősége rá.

Így hát maga köré gyűjtötte Arkhimédész tisztelőit és megígérte nekik, hogy megfizeti minden munkájukat. És habár ez a munka nagyon költséges volt, korántsem került annyiba, mint ahogy gondolnánk, mert ezek az emberek nem a pénzért jöttek, hanem Arkhimédész kedvéért. A legkülönfélébb területekről érkeztek. Jöttek a részecskefizikából, a klasszika filológiától, a könyvrestauráció szakmájából, az ókori matematikatörténettől, az adatmenedzsment, a tudományos képfeldolgozás és a program menedzsment területéről. És ezek az emberek mind azért gyűltek össze, hogy ezen a kéziraton dolgozzanak.

Az első probléma a konzerválás volt. És ez olyan dolog, amivel foglalkoznunk kell: A könyv gerince ragasztva volt. Ha alaposan megnézzük ezt a fényképet, az alsó fele szinte barna. És ez a ragasztó bőrragasztó. Egy restaurátor számára ez a ragasztó viszonylag könnyen kiszedhető. A ragasztás felső része Elmer-féle faragasztó. Ez polivinil-acetát emulzió, ami száradás után már nem oldódik vízben. És sokkal erősebb magánál a pergamennél, amire írva van. Így hát mielőtt elkezdhettünk volna Arkhimédészt letapogatni, szét kellett szednünk a könyvet. Négy évbe telt, mire szét tudtuk szedni. Ez a felvétel egy kivételes akció fotó, hölgyeim és uraim.

(Nevetés)

A másik dolog, hogy meg kellett tisztítanunk minden viasztól, mert hogy ezt a könyvet liturgikus alkalmakkor használta a görög ortodox egyház, és ott viaszgyertyát használtak. És a viasz nagyon koszos volt, nem tudtuk letapogatni a viaszon keresztül. Így hát óvatosan le kellett kaparnunk az összes viaszt.

Nehéz pontosan megmondani, hogy mennyire rossz állapotban van ez a könyv, de sokszor apró darabok váltak le róla. Normális körülmények között nem kell aggódni az apró darabokért, de ezek itt egyedi Arkhimédész-szövegeket tartalmazhattak. Így ténylegesen ügyeltünk arra, hogy minden apró darab a megfelelő helyre kerüljön vissza.

Amikor ez megtörtént, elkezdtük letapogatni a kéziratot. A letapogatást 14 különböző hullámhosszú fénnyel végeztük. Mert más-más hullámhosszú fénnyel nézve más-más dolgokat látunk. Itt van az egyik oldal képe 14 különböző hullámhosszú fénnyel letapogatva.

De egyik sem működött. Így hát azt csináltuk, hogy összekombináltuk a képfeldolgozásokat, és két képet egy üres képernyőre tettünk. Itt van az Arkhimédész-kézirat két különböző módon beszkennelve. A bal oldali kép a normális vörös fénnyel készült, a jobb oldali ultraibolya sugárral. A jobb oldalin látható néhány részlet az Arkhimédész-féle szövegből. Ha összeolvasztjuk őket egyetlen digitális vásznon, a pergamen mindkét képen fényes és világos lesz itt is. Az imádságos könyv mindekettőn sötét és sötét lesz az egyesített képen is. Az Arkhimédész-féle szöveg az egyiken sötét, a másikon világos. Az eredmény sötét lesz és piros, és akkor kezd tisztán olvashatóvá válni. És itt látható hogy hogyan is néz ez ki.

Így nézett ki előtte és így utána, de nem ilyen formában olvassuk a képernyőn a képet. Nagyítjuk és nagyítjuk és nagyítjuk és nagyítjuk, és most már olvashatjuk.

(Taps)

Ha ezt a két képet másmilyen módon kezeljük, akkor tényleg megszabadulhatunk az imakönyv szövegétől. És ez iszonyű fontos, mert a kéziratban lévő ábrák az egyetlen forrás arra, hogy mit rajzolt Arkhimédész a Kr.e. 4.században a homokba. És ime, itt van, meg tudom mutatni Önöknek.

Az ilyen letapogatással -- az ilyen infravörös, ultraibolya, láthatatlan fénnyel történő szkenneléssel -- sosem lettünk volna képesek szkennelni az arany színű hamisítványokon keresztül. Akkor hogyan csináltuk mégis? Fogtuk a kéziratot, és eldöntöttük, hogy fluoreszkáló röntgen sugárral szkenneljük. Az ábrán a röntgensugár balról jön és az atom belső héjáról kiüt egy elektront. És az elektron eltűnik. És ahogyan eltűnik, egy másik elektron egy távolabbi héjról a helyébe lép. És ahogyan elfoglalja a helyét, elektromágneses sugárzást bocsát ki. Röntgensugarat bocsát ki. A röntgensugár hullámhossza jellemző arra az atomra, amelybe beleütközik.

Ami minket érdekelt, az a vas volt. Mivelhogy a tinta vastartalmú volt. Ha fel tudjuk térképezni, hogy honnan jön a röntgensugár, pontosan meghatározhatjuk az összes vas helyét az oldalon és elvileg el tudjuk olvasni a képet.

Az a helyzet, hogy ehhez borzasztó erős fényforrás szükséges. Így hát elvittük a Kaliforniába, a Stanford Synchroton Radiation Laboratory-ba, ami egy részecskegyorsító. Elektronok mennek az egyik irányba, pozitronok a másik irányba. Középen találkoznak, és létrehoznak egy szubatomi részecskét, olyasmit, mint az a c-kvark vagy a tau-lepton. De nem akartuk Arkhimédészt valóban kitenni ennek a sugárzásnak. Ahogy az elektronok fénysebességgel keringenek, röntgensugarat bocsátanak ki. És ez a legnagyobb energiájú fény a Naprendszerben. Ezt nevezik szinkrotron-sugárzásnak és normál esetben arra használják, hogy olyan dolgokat vizsgáljanak vele, mint a fehérjék, meg hasonlók. De mi atomokat akartunk látni vele, vasatomotokat, mert így el tudtuk volna olvasni az oldal előző és későbbi állapotát. És láss csodát, kiderült, hogy meg tudjuk tenni. Egyetlen oldal 17 percig tartott.

És mit fedeztünk így fel? Arkhimédész egyik egyedülálló szövegét, amit "Stomachion"-nak hívnak. Ez nincs benne sem az A, sem a B kódexben. És azt találtuk, hogy van ebben egy négyzet. Ez itt egy szabályos négyzet, 14 részre felosztva. Senki nem tudta, mit kezdett Arkhimédész ezzel a 14 résszel. Azt hiszem, most már tudjuk. Megpróbálta kiszámolni, hányféleképp lehet összeilleszteni a 14 részt úgy, hogy újra szabályos négyszöget kapjunk.. Van valaki, aki megtippeli az eredményt? 17 152, amelyek 536 típusba tartoznak. Nagyon lényeges ezzel kapcsolatban, hogy ez a legkorábbi kombinatorikai vizsgálat a matematikában. A kombinatorika egy csodálatos és nagyon érdekes ága a matematikának.

Igen meglepő dolog a kézirattal kapcsolatban, hogy megnéztük a többi kéziratot is, amikből palimpszeszt készült, amiket a kódexmásoló a könyvéhez felhasznált, az egyik egy Hüpereidész-kézirat volt. Hüpereidész athéni szónok volt a Kr.e 4. században, Démoszthenész kortársa. Kr. e. 338-ban Démoszthenésszel együtt elhatározták, hogy szembeszállnak a makedón Fülöp katonai erejével. Így az athéniak és thébaiak harcba mentek Fülöp ellen. Ez rossz ötlet volt, mert Fülöpnek volt egy fia, akit Nagy Sándornak hívtak és így elvesztették a khairóneai csatát.

Nagy Sándor ezután meghódította az akkor ismert világot; Hüperidész pedig a törvényszék előtt találta magát árulás vádjával. És ez a tárgyaláson elmondott védőbeszéde -- valóban remek szöveg: "Nyerni a legjobb" -- mondta. "De ha nyerni nem tudunk, legalább nemes ügyért harcoljunk, mert akkor fennmaradad az emlékezetünk. Gondoljunk csak a spártaikakra. Számtalan győzelmet arattak, de senki nem emlékszik rájuk, mert mindegyiket önző célért vívták. A spártaiak egyetlen olyan csatája, amire mindenki emlékszik a thermopülai csata volt, ahol egyetlen ember híján mindannyian elestek, de a görög szabadságért harcoltak." Olyan nagy beszéd volt, hogy az athéni törvényszék elengedte. Tíz évet élt még, míg a makedónok utolérték. Kivágták a nyelvét, hogy csúfot űzzenek a szónoki képességéből, hogy testével mi lett, senki nem tudja. Ez tehát egy elveszett hang az ókorból, újra felfedezve, hozzánk szól, de nem a sírból, amely nem létezik, hanem az athéni törvényszékről.

Itt el kell, hogy mondjam, hogy normál körülmények között, ha egy olyan középkori kéziratot nézünk, amit levakartak, akkor általában nem találunk addig ismeretlen szöveget. Nyomban kettőt is találni egy kéziratban, az már tényleg valami. Hármat találni egészen hátborzongató. És mi hármat találtunk.

Arisztotelész "Kategóriák"-ja a nyugati filozófia egyik alapműve. És mi találtunk hozzá egy kommentárt a Kr.u. harmadik századból, lehet, hogy Galénosztól, de inkább Porphüriosztól.

Az összes adatot, amit gyűjtöttünk, az összes képet, az összes feldolgozatlan képet, az összes átírást, amit csináltunk, szóval mindent a Creative Commons licensz alatt publikáltunk: mindenki számára elérhetően, bármilyen üzleti célú felhasználásra.

(Taps)

Hogy miért tette ezt a kézirat tulajdonosa? Azért, mert megértette, hogy mire valók az adatok és mire a könyvek. A könyveket -- ha biztosítani akarjuk, hogy hosszú ideig fennmaradjanak -- el kell zárni egy szekrénybe és csak nagyon kevés embernek szabad megengedni, hogy hozzáférjenek. Az adatokat viszont, ha azt akarjuk, hogy fennmaradjanak, nyilvánossá kell tegyük, hogy bárki használhassa őket, olyan széles körben, amennyire csak lehetséges. És ezt tette.

És ebből tanulhatnak az intézmények. Mert jelenleg az intézmények féltékenyen őrzik adataikat szerzői jogokkal és más hasonló dolgokkal. És ha középkori kéziratokat akarunk nézegetni az interneten, akkor jelenleg valamelyik nemzeti vagy egyetemi könyvtár honlapját kell megkeressük, ami nagyjából a legunalmasabb módja annak, hogy digitális adatokkal foglalkozzunk. Azt szeretnénk, hogy ezeket összegyűjtsük mind egy helyre.

Mert a jövő régi kéziratainak hálózatát nem az intézmények fogják megépíteni. Azt a felhasználók fogják létrehozni, azok az emberek, akik összehozzák ezeket az adatokat, akik egyben akarnak látni mindenfajta téképet, függetlenül attól, hogy honnan származik, mindenféle középkori lovagregényt bárhonnan is jön, azok az emberek, akik csupán gondját akarják viselni gyönyörű dolgok saját tündöklő gyűjteményének. És ez a világháló jövője. És ez nagyon vonzó és szép jövő ha valóban meg tudjuk valósítani.

A Walter Art Museum-ban ezt a példát követtük, és feltettük az összes kéziratunkat az internetre, hogy élvezzék az emberek -- az összes nyers adatot, az összes leírást és az összes metaadatot, a Creative Commons licensz alatt. A Walters Art Museum ugyan csak egy kis múzeum aminek gyönyörű kéziratai vannak, de az adatok fantasztikusak. És a munkánk eredménye, hogy ha képekre keresünk a Google-lal, és begépeljük például, hogy "Illuminated manuscript Koran [Korán illusztrált kézirat]", akkor a 28 találatból 24 a mi intézményünkből lesz.

(Taps)

Gondolkodjunk el ezen egy percet. Mit jelent ez az intézménynek? Vannak mindenféle szempontok ezzel kapcsolatban az intézmény számára. Beszélhetünk itt a bölcsészetről, meg hasonlókról, de beszéljünk most önző dolgokról. Mert ami valóban hozadéka ennek az intézet számára, az a következő: Miért mennek az emberek a Louvre-ba? Hogy megnézzék a Mona Lisa-t. Miért mennek megnézni a Mona Lisa-t? Mert már tudják, hogy milyen. Tudják, hogyan néz ki, hiszen szinte mindenütt látni róla képeket.

Tehát semmi szükség az ilyen korlátozásokra. És úgy gondolom, az intézeteknek ki kéne állni bátran és kibocsátani minden adatukat korlátozás nélküli licenszek alatt. Ennek óriási előnye lenne mindenki számára. Vajon miért nem engedjük meg, hogy bárki hozzáférhessen ezekhez az adatokhoz és maga gondozhassa a régi tudományok és más csodálatos, gyönyörűséges dolgok saját gyűjteményét, növelve ezzel az internet kultúrális jelentőségét és szépségét?

Igazán nagyon köszönöm.

(Taps)