Wadah Khanfar: Történelmi pillanat az arab világban

Pontosan tíz évvel ezelőtt Afganisztánban voltam. A háborúról tudósítottam és az Al Jazeera riportereként tanúja voltam annak a szenvedésnek és pusztításnak, amely a háborúból fakadt. Két évvel később egy újabb háborúról tudósítottam - az iraki háborúról. A háború közepébe kerültem, mivel én tudósítottam róla, Irak északi részéről. És a háború végetért egy rendszerváltással, úgy, mint Afganisztánban. És az a rezsim, amelytől megszabadultunk, valójában diktatúra volt, önkényuralom, amely évtizedeken át megbénította a nemzetet, az embereket magukat. Azonban a változás, amely külföldi beavatkozás révén jött, még ennél is rosszabb körülményeket teremtett az emberek számára, és elmélyítette a bénultság és alsóbbrendűség érzését a világnak abban a szegletében.

Évtizedeken át éltünk önkényuralmi rendszerek alatt az arab világban, a Közel-Keleten. Ezek a rendszerek valamit belénkültettek ebben az időszakban. Én most 43 éves vagyok. Az elmúlt 40 évben szinte ugyanazokat az arcokat láttam a minket uraló királyok, elnökök személyében -- öreg, idős, tekintélyelvű személyek, korrupt helyzetek -- ezek a rendszerek, amelyeket magunk körül láttunk. És egy pillanatig azon töprengtem, vajon élünk-e addig, hogy valódi változást lássunk az emberek életében, olyan változást, amely nem külső beavatkozás következménye, a megszállás gyötrelmén keresztül, azáltal, hogy különböző nemzetek betörnek a földünkre és elmélyítik kisebbrendűségi érzésünket? Az irakiak: igen, megszabadultak Szaddám Huszeintől, de amikor látták, hogy földjüket idegen erők szállják meg, végtelenül elszomorodtak, és úgy érezték, méltóságuk szenvedett kárt. És ez az, amiért lázadtak. Ez az, amit nem fogadtak el. Más rendszerek pedig azt mondták állampolgáraiknak, "Olyan helyzetet szeretnétek, mint az iraki? Polgárháborút szeretnétek, szektariánus öldökléssel? Pusztítást akartok látni? Idegen egységeket a földeiteken?" És az emberek azt gondolták magukban, talán együtt kellene élnünk ezzel a fajta önkényuralmi helyzettel, amelynek részei vagyunk, ahelyett, hogy a második forgatókönyv érvényesüljön." És ez volt az egyik lehető legnagyobb rémálom, amit láttunk.

Tíz éven át sajnos csak pusztításról tudtunk beszámolni, öldöklésről, szektariánus konfliktusokról, az erőszak képeivel, amely egy csodálatos földterületről ered, amely egykoron civilizációk, a művészet és a kultúra forrása volt ezer és ezer éven át. Most én azért vagyok itt, hogy elmondjam Önöknek, a jövő, amelyről álmodtunk, végre megérkezett. Egy új generáció, amely jól képzett, jó kapcsolathálóval rendelkezik, és univerzális értékek, valamint globális szemlélet ösztönzik, új valóságot teremtett számunkra. Új módját találtuk, hogy kifejezzük érzéseinket és kifejezzük álmainkat. Ezek a fiatalok, akik visszaállították az önbizalmat népeinkben a világnak azon a részén, akik új értelmet adtak a szabadságnak, és erőt adtak, hogy végigvonuljunk az utcákon. Semmi sem történt. Semmi erőszak. Semmi. Csak kilépsz a házadból, felemeled a hangod, és azt mondod, "Szeretnénk, ha megszűnne a rendszer."

Ez történt Tunéziában. Néhány nap alatt a tunéziai rezsim, amely dollármilliárdokat fektetett biztonsági ügynökségekbe, dollármilliárdokat abba, hogy fenntartsák, próbálják fenntartani börtöneiket, összeomlott, eltűnt a köznép hangjának köszönhetően. Az embereket, akik végigvonultak az utcákon és felemelték a hangjukat, megpróbálták megölni. A hírszerző ügynökségek megpróbáltak letartóztatni embereket. A Facebookkal találták magukat szembe. A Twitterrel találták magukat szembe. Meglepték őket ezek a dolgok. Mire azt mondták, "Ezeket a kölyköket félrevezették." Ezért tehát szüleiket kérték, hogy menjenek ki az utcára, és vigyék őket vissza az otthonaikba. Ez az, amit mondtak. Ez a propagandájuk. "Vigyétek ezeket a gyerekeket haza, mert félre lettek vezetve." Ám igen, ezek a fiatalok, akiket univerzális értékek inspiráltak, akik elég idealisták ahhoz, hogy csodálatos jövőt képzeljenek el, és ugyanakkor elég realisták ahhoz, hogy ezt az elképzelt világot és a hozzá vezető utat egyensúlyban lássák-- erőszakmentesen, káosz teremtése nélkül. Ezek a fiatalok nem mentek haza. A szüleik pedig velük mentek az utcára és támogatták őket. És így született meg a forradalom Tunéziában.

Mi az Al Jazeeránál éveken át ki voltunk tiltva Tunéziából, és a kormány nem engedett be egy Al Jazeera tudósítót sem. De úgy találtuk, hogy ezek az emberek az utcán mindannyian a mi tudósítóink, akik ellátják a hírszerkesztő stúdiónkat képekkel, videókkal és hírekkel. És hirtelen az a dohai hírszerkesztő stúdió olyan központtá alakult át, amely befogadta ezt a hétköznapi emberektől származó tartalmat -- olyan emberektől, akik kapcsolathálóval rendelkeznek, akiknek ambícióik vannak, és akik felszabadították önmagukat az alacsonyabbrendűség érzése alól. És ekkor hoztuk a döntést: nyilvánosságra hozzuk a híreket. Mi adunk hangot ezeknek a hangnélküli embereknek. Terjesztjük az üzenetet. Igen, ezek közül a fiatalok közül néhányan rendelkeznek Internet-kapcsolattal, de a Internethez való hozzáférés az arab világban nagyon kevés, nagyon alacsony a sok probléma következtében, amelyektől szenvedünk. De az Al Jazeera vette ezeknek az embereknek a hangját és felerősítette. Bevittük az arab világ összes nappalijába -- és terjesztettük nemzetközi, globális szinten az angol nyelvű csatornánkon keresztül.

És az emberek elkezdték érezni, hogy valami új dolog történik. És aztán Zín el-Ábidín ben Ali úgy döntött, távozik. Aztán Egyiptomban is megkezdődött, és Hoszni Mubárak is úgy döntött, távozik, És most Líbia, ahogy Önök is látják. És ott van Jemen. És ott van még számos ország, ahol próbálják megérteni és újra felfedezni azt az érzést, hogy hogyan képzelünk magunk elé egy jövőt, amely csodálatos, békés és toleráns. El akarok Önöknek mondani valamit, hogy az Internet és az összekötöttség egy új gondolkodási módot teremtett. Ám ez a gondolkodási mód továbbra is hű marad a talajhoz, az anyaföldhöz, amelyből kifejlődött. És míg ez a fő különbség sok korábbi kezdeményezéshez képest, amely a változtatásra irányult, mielőtt gondolkodtunk volna, és a kormányok megmondták nekünk -- és néha még igaz is volt -- hogy a változást ránkerőltették, és az emberek ezt visszautasították, mert úgy gondolták, kultúrájuktól idegen, mindig hittük, hogy a változás belülről fog fakadni, hogy a változás megbékélést jelent majd a kultúrával, kulturális sokszínűséggel, a hagyományunkba vetett hitünkkel és a történelmünkkel, de egyúttal nyitott az univerzális értékekre, a világhoz kapcsolódva, a rajta kívülálló világgal szemben toleráns. És ez az a pillanat, ez történik most az arab világban. Ez a megfelelő pillanat, és a tényleges pillanat, amikor látjuk ezeket a jelenségeket összetalálkozni, és aztán megalkotjuk a kezdetét ennek a csodálatos korszaknak, amely ebből a térségből fog kiindulni.

Hogyan reagált erre az elit, az úgynevezett politikai elit? A Facebook szeme láttára behozták a tevéket a Tahrír térre. Az Al Jazeera szeme láttára törzsi konfliktusokat kezdtek szítani. És amikor kudarcot vallottak, összeesküvésekről kezdtek sugdolózni, amelyek Tel-Avivból vagy Washingtonból eredtek volna, hogy megosszák az arab világot. A nyugatot figyelmeztetni kezdték, "Vigyázz az Al-Kaidával. Az Al-Kaida átveszi területeinken az irányítást. Iszlamisták, akik új Imarákat próbálnak létrehozni. Vigyázz ezekkel az emberekkel, akik úton vannak hozzátok, hogy hatalmas civilizációtokat elpusztítsák. Szerencsére az embereket most nem lehet becsapni. Mert ez a korrupt elit abban a régióban még a megtévesztés hatalmát is elveszítette. Képtelenek voltak és képtelenek elképzelni, hogyan tudnának megbirkózni ezzel a valósággal. Veszítettek - elveszítették a kapcsolatot népeikkel, a tömegekkel, és most látjuk őket összeomlani, egyiküket a másik után.

Az Al Jazeera nem a forradalom eszköze. Nem teremtünk forradalmakat. Azonban amikor ekkora jelentőségű dolog történik, a tudósítás középpontjában állunk. Kitiltottak bennünket Egyiptomból, és néhány tudósítónkat letartóztatták. De a legtöbb operatőrünk és újságírónk önkéntesen a föld alá vonult, hogy tudósítson a Tahrír téren történtekről. Tizennyolc napon át a kameráink élőben közvetítették a Tahrír téri emberek hangjait. Emlékszem, egy éjjel valaki felhívott a mobiltelefonomon -- egy hétköznapi ember, akit nem ismertem -- a Tahrír térről. Azt mondta, "Kérjük Önöket, ne kapcsolják ki a kamerákat. Ha ma éjjel kikapcsolják a kamerákat, népirtás lesz. Önök azok, akik megvédenek minket azáltal, hogy megmutatják, mi történik a Tahrír téren." Éreztem a felelősséget, így felhívtam az ottani tudósítóinkat és felhívtam a hírszerkesztő stúdiónkat, és azt mondtam nekik: "Tegyetek meg mindent annak érdekében, hogy ma éjjel bekapcsolva maradjanak a kamerák, mert azok az emberek ott magabiztosak, amikor valaki a történetükről beszámol és védve is érzik magukat."

Így lehetőségünk van egy új jövőt létrehozni a világnak azon a részén. Lehetőségünk van elkezdeni a jövőről úgy gondolkozni, mint ami a világ számára nyitott. Ne ismételjük meg Irán hibáját, a Misdaq forradalomét. Szabaduljunk meg -- különösen nyugaton -- attól a mentalitástól, amely a világnak e részéről az olaj-érdekek mentén gondolkodik, vagy pedig a stabilitás és biztonság illúziójának érdekei mentén. Az önkényuralmi rendszerek stabilitása és biztonsága nem vezethet máshoz, mint terrorizmushoz, erőszakhoz és pusztításhoz. Fogadjuk el a nép választását. Ne mi válasszuk ki, hogy ki irányítsa az ő jövőjüket. A jövőt az embereknek maguknak kell irányítaniuk, még akkor is, ha néha ezek olyan hangok, amelyek most megrémiszthetnek bennünket. A demokrácia értékei azonban, és a választás szabadsága, amely ebben a pillanatban söpör végig a Közel-Keleten, a világ számára a legjobb alkalmat nyújtja, Nyugatnak és Keletnek egyaránt, hogy inkább stabilitást és biztonságot, barátságot és toleranciát lásson az arab világból előtörni, ne pedig az erőszak és terrorizmus képeit. Támogassuk ezeket az embereket. Legyünk mi, akik képviseljük őket. És adjuk fel szűklátókörű önzésünket, hogy üdvözölhessük a változást, és hogy annak a régiónak a népeivel együtt ünnepelhessünk egy nagyszerű jövőt, reménnyel és toleranciával. A jövő elérkezett, és a jövő most van. Nagyon köszönöm.

(Taps)

Nagyon köszönöm.

(Taps)

Chris Anderson: Csupán néhány kérdést szeretnék feltenni Önnek. Köszönöm, hogy eljött. Hogyan jellemezné a történelmi jelentőségét annak, ami történt? Ez "az év sztorija", "az évtized sztorija", vagy több ennél?

Wadah Khanfar: Ez valószínűleg a legnagyobb sztori, amiről valaha is beszámoltunk. Számos háborúról tudósítottunk. Számos tragédiáról, sok problémáról számoltunk már be, sok konfliktuszónáról a térségben, mivel a középpontjában helyezkedünk el. De ez egy valódi sztori -- nagyszerű történet; gyönyörű. Ez nem olyan, amiről csak azért számolunk be, mert egy fontos történésről kell tudósítani. Történelmi változásnak vagyunk tanúi. Egy új korszak születésének vagyunk tanúi. És ez az, amiről ez a történet szól.

CA: Sok ember van nyugaton, aki még mindig szkeptikus, vagy úgy véli, ez bizonyára csak egy köztes állapot egy jóval riasztóbb káoszt megelőzve. Tényleg hisz benne, hogy ha demokratikus választásokat tartanak Egyiptomban, akkor alakulhat egy olyan kormány, amely a magáénak vall valamennyit az értékekből, amelyekről olyan inspirálóan beszélt?

WK: Az emberek valójában a Hoszni Mubárak-rezsim bukása után, a fiatalok, akik csoportokba és önkormányzatokba szervezték magukat, ők őrzik az átalakulást és igyekeznek egy adott pályára állítani annak érdekében, hogy megfeleljenek a demokrácia értékeinek, de egyúttal ésszerűvé és racionálissá is formálják, hogy ne fusson vakvágányra. Én úgy gondolom, ezek az emberek jóval bölcsebbek nemcsak a politikai elitnél, de még az értelmiségi elitnél, az ellenzék vezetőinél is, beleértve a politikai pártokat. Ebben a pillanatban az arab világ fiataljai sokkal bölcsebbek és alkalmasabbak a változás megteremtésére az idősebbeknél, beleértve a régi politikai, kulturális és ideológiai rezsimeket.

(Taps)

CA: Nem szabad politikailag beavatkoznunk a történésekbe. Mit tegyenek az emberek itt a TED-nél, itt nyugaton, ha kapcsolódni szeretnének mindehhez, vagy változtatni, és hisznek abban, ami itt történik?

WK: Azt hiszem, az arab világban egy nagyon fontos dolgot fedeztünk fel -- hogy az embereknek nem mindegy, az embereket érdekli ez a nagy átalakulás. Mohamed Nanabhay, aki itt ül a teremben, az Aljazeera.net vezetője, azt mondta nekem, hogy 2500%-kal nőtt meg a weboldalunk nézettsége a világ különböző tájairól. 50% Amerikából jön. Mivel felfedeztük, hogy az embereket érdekli, és az emberek értesülni szeretnének, az Interneten keresztül tudják nézni az adásunkat. Sajnos az Egyesült Államokban egyedül Washington D.C.-ben érhető el jelen pillanatban az Al Jazeera angol nyelvű adása. Azt viszont állíthatom, hogy ez a pillanat annak az ünneplése, hogy kapcsolatot teremtünk azokkal az emberekkel az utcán, és kifejezzük támogatásunkat, valamint az univerzális érzést, amely a gyengéket és elnyomottakat segíti, hogy sokkal jobb jövőt teremtsünk mindannyiunk számára.

CA: Nos, Wadah, a TED közösség tagjainak egy csoportja, a TEDX Kairó, épp most ülésezik, mialatt mi beszélgetünk. Nekik is voltak előadóik. Úgy tudom, hallották az Ön beszédét is. Köszönjük, hogy inspirálta őket és mindannyiunkat. Igazán köszönjük.

(Taps)