Vik Muniz drótból és cukorból alkot

Felkértek, hogy jöjjek ide és beszéljek az alkotásról. Csak 15 percem van, és már telik is. Azt hiszem -- 15 percben azt hiszem az alkotásnak csak egy nagyon házmesteri részére tudok kitérni, amit kreativitásnak hívok. A kreativitás az, ahogy az alkotással megbirkózunk. Amíg az alkotás néha megfoghatatlannak, vagy feleslegesnek tűnik, a kreativitás mindig jelentőségteljes. Például nézzük ezt a képet. Az alkotás az, ami a kutyát a képre helyezte, a kreativitás pedig az, ami miatt a hátsóján egy csirkét látunk.

Ha belegondolnak -- tudják a kreativitásnak elég sok köze van a kauzalitáshoz is. Mikor tinédzser voltam, alkotó voltam. Csak úgy csináltam dolgokat. Aztán felnőttem, és kezdtem rájönni, hogy ki is vagyok, és megpróbáltam fenntartani ezt az énképet -- kreatívvá váltam. Addig, amíg nem csináltam egy könyvet és egy retrospektív kiállítást, nem láttam pontosan -- úgy tűnik, hogy a legőrültebb dolgok, amiket csináltam, az ivás, a partik -- egyenes vonalként vezetnek eddig a pontig, hogy itt beszélek Önökhöz. Az az igazság, hogy az ok, amiért most itt beszélek az, hogy Brazíliában születtem. Ha Monterey-ben születek, valószínűleg most Brazíliában lennék.

Tudják Brazíliában születtem és nőttem fel a 70-es években, nyomasztó politikai légkörben, és kénytelen voltam megtanulni egy igen különleges módon kommunikálni -- egyfajta szemiotikai fekete piacon. Nem igazán mondhattad ki, amit akartál; új módszereket kellett kitalálni. Nem nagyon bíztál meg az információkban. Ez vezetett a következő lépéshez, és hogy itt lehetek, mert nagyon érdekelt a média minden formája. Médiafüggő voltam, és végül a reklámiparban kötöttem ki. Az első brazíliai munkám az volt, hogy valamilyen módon javítsam a hirdetőtáblák olvashatóságát, a sebesség, érkezési szög és a szöveg elhelyezésének alapján. Egészen -- tulajdonképpen egy elég jó lecke volt, és állást kaptam egy reklámcégnél. Úgy döntöttek, adniuk kell nekem egy nagyon csúnya plexiüveg trófeát érte.

Egy másik ok -- amiért itt vagyok -- az az, hogy mikor elmentem a plexiüveg trófeámért, életemben először szmokingot béreltem, és elvittem a dolgot -- nem voltak barátaim. Kifelé menet verekedőket kellett szétválasztanom. Valaki bokszerrel a kezén ütött egy másik embert. Szmokingban voltak és verekedtek. Nagyon csúnya volt. És -- a reklámszakemberek állandóan ezt csinálják -- (Nevetés) -- aztán -- az történt, hogy mikor visszamentem, az autóm felé a férfi, akit megütöttek úgy döntött, hogy pisztolyhoz nyúl -- nem tudom, hogy miért volt nála pisztoly -- és lelövi az első embert, akiről úgy döntött, hogy megtámadta. Az első emberen egy fekete nyakkendő és szmoking volt. Én voltam az. Szerencsére nem volt halálos, mint láthatják. És még nagyobb szerencsémre, a férfi bocsánatot kért, én pedig megzsaroltam kárpótlásért, különben feljelentettem volna. És így -- ebből a pénzből vettem a jegyet és jöttem 1983-ban az Egyesült Államokba, és ez -- alapvetően ez az oka, hogy ma itt beszélhetek Önöknek: mert meglőttek. (Nevetés) (Taps)

Aztán mikor a saját munkáimmal kezdtem foglalkozni, úgy döntöttem, hogy nem képeket fogok csinálni. Tudják, egy ilyen -- nagyon ikonoklasztikus módon közelítettem meg a dolgot. Mert mikor úgy döntöttem, hogy reklámokkal akarok foglalkozni, azt akartam -- meztelen embereket akartam jégre retusálni, whiskeyreklámokba, igazából ezt akartam csinálni. (Nevetés) De aztán -- nem engedték, úgyhogy -- tudják, csak más dolgokat csinálhattam. De én nem a whiskey-t, én a jeget akartam eladni. Az első munkáim igazából tárgyak voltak. Egy talált tárgy, termékdizájn és reklám keveréke volt az egész. Relikviáknak hívtam őket. 1983-ban állították ki őket a Stux galériában.

Ez egy bohóckoponya. Egy olyan faj maradványa -- egy nagyon fejlett szórakoztatófaj volt. Brazíliában éltek, réges-régen. (Nevetés) Ez az Ashanti joystick. Sajnos elavulttá vált, mert Atari platformra tervezték. A Playstation 2 verziót már gyártják, talán a következő TED-re el is hozom. A hintapódium. (Nevetés) Ez egy prekolumbián kávéfőző. (Nevetés) Igazából az ötlet egy Starbucksban történt vitából származik, amikor ragaszkodtam hozzá, hogy nem kolumbiai kávét kaptam, ez a kávé prekolumbián volt. A bonszaj-asztal. A teljes Encyclopedia Britannica egyetlen kötetbe kötve, utazóknak. Egy fél sírkő, olyan embereknek, akik még nem haltak meg.

Át akartam lépni a képek birodalmába, és úgy döntöttem, hogy hasonlóan identitászavaros dolgokat fogok csinálni. Eldöntöttem, hogy felhőkkel fogok dolgozni. Mert a felhőkbe azt látsz bele, amit akarsz. De nagyon kevés technológiával akartam dolgozni, szóval valami, ami egyszerre egy vattagombóc, egy felhő és Dürer imádkozó kezei -- habár ezek inkább Mickey egér imádkozó kezeinek tűnnek. De még mindig, tudják -- ez egy cica felhő. "Ekvivalensek" a címe, Alfred Stieglitz munkái után. "A csiga." De még mindig szobrászkodtam, és igazán szerettem volna laposabb dolgokat csinálni. "A teáskancsó."

Eljutottam Firenzébe -- azt hiszem 94-ben, és láttam Ghibertitől "A paradicsom kapuját." Nagyon ravasz dolgot csinált. Két különböző kor két különböző médiáját dolgozta össze. Először is, egy ősrégi technikával dolgozott, a domborművel, és ezt hárompontos perspektívában tette, ami akkoriban vadonatúj technológiának számított. Ez teljességgel túlzás. A szemed nem tudja, melyik szintre figyeljen. És csapdába esel ebben az ábrázolásformában. Szóval én egyszerű előadásmódot választottam, ami először vonalrajznak tűnik -- tudják, nagyon -- aztán ezt drótból csináltam meg. Az ötletem az volt, hogy -- senki sem veszi észre a drótot -- mintha a ceruzarajz lenne. És ránéznek -- "Á, egy ceruzarajz." Aztán másodszorra már látják, hogy ez a valami időben is létezik. Teste van, és akkor mélyebbre és mélyebbre süllyednek a narratívában, egészen a képig. Ez a "Majom Leicával." "Relaxáció." "Fiat Lux."

Ugyanúgy, az ábrázolás története is a vonalrajzokból az árnyékolt rajzok felé fejlődött. Más témákkal is akartam foglalkozni. Átvittem ezt a tájképek birodalmába, amik majdnem olyanok, mint képek a semmiről. Készítettem ezeket a képeket, "Cérnaképeket," és azután neveztem el, hogy hány yard fonalat használtam el az ábrázolásához. A végén mindig fényképek lettek belőlük, vagyis inkább metszet ebben az esetben. Ez egy világítótorony. Ez a "6500 yard," Corot után. "9000 yard," Gerard Richter után. Fogalmam sincs, hány yard, John Constable után.

A vonalaktól elszakadva úgy döntöttem, hogy a pontokat próbálom megragadni, ami sokkal jobban hasonlít ahhoz az ábrázolásmódhoz, amit a fényképeknél is látunk. Találkoztam ezekkel a gyerekekkel Saint Kitts szigetén, a Karib-tengeren, dolgoztam és játszottam velük. Lefényképeztem őket. Mikor megérkeztem New Yorkba, úgy döntöttem -- ezek a gyerekek cukorültetvényeken dolgoztak. És cukrot dolgoztam szét a fekete papíron, hogy portrét csináljak belőle. Ezek -- (Taps) -- Köszönöm. Ez "Valentina, a leggyorsabb." Csak a gyerek neve, meg egy apróság, amit olyanokról tudsz meg, akikkel csak rövid időre találkozol. "Valicia." "Jacynthe."

De az ábrázolásnak egy új rétegét vezettem be. Mert amíg ezeket a képeket készítettem rájöttem, hogy hozzáadhatok még egy dolgot, még egy témát -- valamit, ami beleavatkozna a témákba, a csokoládé nagyon jó, mert van -- mindenféle dolgokat juttat az eszedbe, a szkatológiától a szerelemig. Szóval elkészítettem ezeket a képeket, és nagyon nagyok lettek, úgyhogy messzire kellett menned, hogy láthasd őket. "Csokoládéképeknek" hívom őket. Freud valószínűleg jobban meg tudná magyarázni a csokoládét, mint én. Ő volt az első alanyom. Aztán Jackson Pollock.

A tömegekről készült képek különösen érdekesek, mert tudják, megpróbálod -- megpróbálod megtalálni a határt egy könnyen definiálható dolog, például egy arc és egy egyszerű textúra között. "Paparazzi." A Whitney múzeumban port használtam a kollekciójuk néhány darabjának interpretálására. A minimalista műveket választottam, mert a pontosságról szólnak. És a legkevésbé pontos anyaggal tolmácsolod őket, ami a por. Ebben benne van minden egyes múzeumlátogató bőrdarabkája. Ha DNS-szkennelést végeznek ezen, remek levelezőlistát kaphatnak. Ez Richard Serra.

Vettem egy számítógépet, és azt mondták, hogy több millió színt mutat. Egy művész első reakciója erre az, hogy ki számolta ezt meg? Értik? Aztán rájöttem, hogy még sosem dolgoztam színekkel, mert nehezemre esett az egyes színek gondolatát elsajátítani. De ha numerikus alapra illesztjük őket, már kényelmesebben érzem magam. Szóval mikor először dolgoztam színekkel, Pantone színskálákból készítettem mozaikot. Nagyon nagy képek lettek belőlük, én pedig nagyon nagy kamerával fényképeztem le őket -- egy 8x10-es kamerával. Szóval láthatják minden egyes minta felületét -- mint ezen a képen Chuck Close-ról. És nagyon messzire kell sétálni, hogy láthasd. A Gerard Richter színtábláira való utalás -- és az ábrázolás más birodalmába való belépés ma már nagyon elterjedt, ez a bittérkép. A témát végül Monet "Szénabáláira" szűkítettem.

Ez valami, amit régen viccből csináltam -- tudják, csinálj -- mint -- Robert Smithon "Spirális mólója" -- aztán nyomokat elrejteni, mintha egy asztalon csinálták volna. Megpróbáltam bebizonyítani, hogy nem a Salt Lake-n csinálta. Aztán, csak modellezéssel, próbáltam felfedezni a kapcsolatot a modell és az eredeti között. Úgy éreztem, hogy igazából oda kellene mennem és nekem is alkotni kellene valamit a földből. Néhány nagyon egyszerű rajzot válaszottam -- kicsit bután is néznek ki.

Ugyanakkor ezeket a hatalmas konstrukciókat csináltam, 150 méterre. Most nagyon kicsiket csináltam, de ugyanabban a fényben, egyszerre mutattam őket, szóval a nézőnek kellett kitalálnia, hogy mit is látott éppen. Nem érdekeltek a nagyon nagy dolgok, sem a nagyon kicsik. A köztük lévő dolgok értedekeltek inkább, tudják, mert hatalmas teret lehet hagyni a kétértelműségnek. Ez itt látják -- ott látják, mekkora egy ember mellette. Ez egy pipa. Egy fogas.

Ez egy másik dolog a csináltam -- mindenki szereti nézni, ahogy valaki rajzol, de nem sokaknak van lehetőségük látni, ahogy valaki rajzol -- sok embernek egyszerre megtapasztalni egyetlen rajzot. És szeretem ezt a munkámat, mert ezeket a képregényszerű felhőket két hónapig csináltam Manhattan fölött. Csodálatos volt, mert nagyon érdekelt -- régtől kezdve -- a színház, ez indokolta ezt a dolgot. A színházban egyszerre, egy helyen van jelen a karakter és a színész, a néző előtt próbálnak tárgyalni egymással. És itt, van egy -- valami, ami felhőnek néz ki, és közben tényleg egy felhő. Olyanok, mint a tökéletes színészek.

A színészet iránti érdeklődésem, főleg a rossz színészet iránt, messzire nyúlik vissza. Sőt, egyszer 60 dollárt fizettem, hogy egy nagyon jó színészt lássak a "Lear királyban," és úgy éreztem, kiraboltak, mert mire a színész elkezdett Lear király lenni, már nem volt az a hatalmas színész, akiért én fizettem. Másrészt, egyszer három dollárt fizettem, azt hiszem -- és elmentem egy raktárházba, Queensben, hogy lássam egy amatőrcsoportot az "Otellót" előadni. Magával ragadott, mert a férfi -- Joey Grimaldinak hívták -- eljátszotta a mór hadvezért -- tudják az első három percben tényleg ő volt az a hadvezér, aztán újra vízvezeték-szerelő lett, ez volt a foglalkozása, és -- vízvezeték-szerelő, hadvezér, vízvezeték-szerelő, hadvezér -- szóval három dollárért két tragédiát láttam, egy áráért.

Látják, ez szerintem tényleg nem a benyomásról szól, arról, hogy az emberekkel elhitessünk egy tökéletes illúziót, bármilyen nehéz is megcsinálni -- általában a vizuális illúzió alsó küszöbénél dolgozom. Mert nem arról szól, hogy átverjünk valakit, igazából valakinek mércét kell adni a saját hitéhez, hogy mennyire akarja, hogy átverjék. Ezért fizetünk a bűvészelőadásokért meg ilyesmiért. Azt hiszem ennyi. Az időm majdnem lejárt. Nagyon szépen köszönöm.