Tim Ferriss: Zúzd le a félelmed, tanulj meg bármit

Ez Tim Ferriss 1979 körül, két évesen. A beállásból is látható, nagyon magabiztos kölyök voltam. És nem minden ok nélkül. Akkoriban volt egy nagyon elragadó szokásom. Ami abból állt, hogy vártam késő délutánig, amikor a szüleim épp lenyugodtak a kemény munkanap után. Keresztrejtvényt fejtve, televíziót nézve. Én berohantam a nappaliba, a kanapén ugráltam, letéptem a díszpárnákat, a padlóra dobáltam őket, teli tüdőből ordítottam, és kifutottam. Merthogy én voltam Hihetetlen Hulk. (Nevetés) A hasonlóság nyilvánvaló. És ez így ment egy darabig.

Hétévesen nyári táborba mentem. A szüleim fontosnak tartották a lelki nyugalmuk érdekében. Minden nap délben a táborozók egy tavacskához mentek, ahol úszó stégek voltak. Le lehetett ugrani a végéről a mélybe. Koraszülött vagyok. Mindig kis termetű voltam. Születésemkor légmellem volt a baloldali tüdőmre. Mindig bajom volt az úszással. A víztől tehát mindig is féltem. De alkalomszerűen bementem. És egy bizonyos napon, a táborozók gumibelsőkön keresztül ugráltak. A gumibelsőkön keresztül ugrottak a vízbe. És azt gondoltam, ez nagyon jó móka lesz. Tehát én is beugrottam a gumibelsőbe. És a tábor hangadója elkapta a bokámat. Megpróbáltam feljönni levegőért. És a derekam beleütközött a gumibelső aljába. Megijedtem és azt gondoltam, meg fogok halni. Egy táborvezető hál'istennek odajött és szétválasztott minket. Azóta rettenetesen féltem az úszástól. Ezen nem tettem túl magam. Az úszásra való képtelenségem az egyik legnagyobb megaláztatásom és kínom lett. Ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok Hihetetlen Hulk.

De a történetnek jó a vége. 31 éves koromban, azaz most, augusztusban két hetet azzal töltöttem, hogy az úszást újraértékeljem, és megkérdőjelezzem az úszás minden egyértelműnek tűnő aspektusát. Kezdetben csak egy hosszt bírtam, azaz 20 yardot, mint egy fuldokló majom, kb. 200-as pulzussal, megmértem. Annyit fejlődtem, hogy Montauk-ban, Long Island-en, közel ahhoz a helyhez, ahol felnőttem, beugrottam az óceánba és egy kilométert úsztam nyílt vízen, és amikor kijöttem, sokkal jobban éreztem magam, mint amikor bementem. Kijöttem, az úszónacimban, ami európai stílusú (értsd: fecske), és úgy éreztem magam mint Hihetetlen Hulk.

És azt akarom, hogy itt mindenki ugyanúgy érezzen, mint Hihetetlen Hulk, ennek a prezentációnak a végén. Pontosabban azt akarom, hogy úgy érezd, képes vagy kiváló hosszú távú úszóvá, világklasszis nyelvtanulóvá, és tangóbajnokká válni. És meg akarom osztani a művészetemet. Ha van művészetem, akkor az azon dolgok elemekre bontása, amelyektől nagyon félek. Nos, lépjünk tovább.

Úszás, első alapelvek. Első alapelvek, ez nagyon fontos. Azt látom, hogy az életben a legjobb eredményeket gyakran hamis elképzelések és ellenőrizetlen feltételezések hátráltatják. Az úszásban a fordulópontot az jelentette, amikor egy barátom azt mondta: "Egy évig nem használok semmiféle ajzószert," -- ez egy "hat-dupla-presszókávé-naponta" típusú fickó -- "ha egy egy kilométeres nyíltvizi versenyt teljesítesz." Így az óra ketyegni kezdett. Triatlonosokat kezdtem keresni, mert azt vettem észre, hogy a gyakorlott úszók nem tudták megtanítani azt, amit csináltak. Kipróbáltam az úszódeszkázást. A lábam úgy hasította a vizet, mint a penge. Meg sem mozdultam. Csüggedten odébbálltam orromat lógatva. Kézi uszony, minden. Még olimpikonokkal is tanultam, semmi sem segített. És akkor Chris Sacca, aki mára jó barátom, teljesítette az Iron Man próbát 39 fokos lázzal, azt mondta, "Imáid meghallgattattak!" És bevezetett egy Terry Laughlin nevű ember munkájába. Aki a "teljes merüléses úszás" megalapítója. Ez a biomechanika tanulmányozása felé terelt.

Íme tehát az úszás új szabályai, ha bárki félne tőle, vagy nem lenne jó benne. Először is, felejtsd el a rúgást. Nagyon ellentmond a megérzésnek. Az a helyzet, hogy nem a meghajtás az igazi probléma. Erősebb rúgással nem oldható meg a probléma, mert az átlagos úszó csak mintegy három százalékot fektet energiájából az előrehaladásba. A probléma a hidrodinamika. Tehát amire inkább összpontosítani kell az az, hogy hagyd az alsó testedet úszni a felsőtested mögött, valahogy úgy, ahogy egy kis autó egy nagy mögött az országúton. És ez a vízszintes testtartással érhető el. Ennek egyetlen módja az, hogy nem a víz felszínén úszol. A test sűrűbb mint a víz. Legalább 95 százaléka természetes módon lesüllyed.

Tehát végül, harmadik szabály, nem a hasadon úszol, legalábbis a gyorsúszásban, ahogy sok ember hinné, a víz felületére törekedve. Hanem valójában átfordulva az áramvonalas jobbodról, az áramvonalas balodra, fenntartva azt az úszótest pozíciót, ameddig csak lehet. Lássunk néhány példát. Ez Terry. És ahogy láthatjátok, kinyújtja a jobb karját a feje alatt és távolra előre. És így valójában az egész teste víz alatt van. A kar kinyújtva a fej alatt. A fej a gerinccel egy vonalban, így stratégiai víznyomást használsz a lábad fenntartására. Nagyon fontos, főleg kisebb testzsírtömeggel rendelkezőknek. Íme egy példa a karcsapásra. Tehát nem rúgsz, viszont egy kicsit rántasz. Ez a bal kinyújtás. Majd látható a bal lába. Kis rántás, és ennek egyetlen célja az, hogy elforgassa a csípőjét ahhoz, hogy a másik oldalára kerüljön. És jobb karjának a belépési pontja -- figyelem, nem elöl van és nem fogja meg a vizet. Sokkal inkább 45 fokos szögben hatol be a vízbe az alkarjával. Majd áramvonalasítva meghajtja magát. Nagyon fontos. Helytelen, felül. Ezt tanítja majdnem mindegyik úszóoktató. Nem az ő hibájuk. Tényleg. És az implicit kontra explicit témára is rátérek mindjárt. Alant látható az, ami a legtöbb úszó szerint lehetővé teszi azt, amit elértem, ami a 21 karcsapás per 20 yard teljesítményről a 11 karcsapásig jutást jelenti két edzéssel, edző nélkül, videó nélkül. És most szeretem az úszást. Alig várom, hogy úszhassak. Később úszóórát tartok magamnak, ha bárki csatlakozna.

Utolsó dolog, légzés. A probléma, amivel sokan küzdünk úszás közben. Gyorsúszásban, a megoldás legegyszerűbb módja hogy fordulj a testforgással, és csak nézd a kezedet, ahogy beteszed a vízbe. És ezzel már nagyot haladsz. Ennyi. Tényleg ennyire van csak szükséged.

Nyelvek. Anyag kontra módszer. Én, a legtöbb emberhez hasonlóan, arra a megállapításra jutottam, hogy borzasztó vagyok a nyelvtanulásban. Átszenvedtem a spanyolt gimiben. És a tudásom összessége nagyjából abból állt, hogy: "Donde esta el banyo?" (Hol a WC?) És a választ nem is értettem. Szomorú helyzet. Másodikban átmentem egy másik iskolába. Más nyelveket is választhattam. Legtöbb barátom japánul tanult. Gondoltam, miért is ne büntessem magam? Legyen japán. Hat hónappal később lehetőség adódott elmenni Japánba. A tanáraim nyugtattak, azt mondták: "Ne aggódj. Minden nap lesznek japán óráid, hogy boldogulhass. Különleges élmény lesz." Első tengerentúli élményem, ami azt illeti. Tehát a szüleim bátorítottak, hogy menjek. Hát mentem.

Megérkeztem Tokióba. Lenyűgöző. Nem hittem el, hogy a világ túlfelén vagyok. Találkoztam a házigazda családommal. A dolgok egész jól alakultak, a körülményekhez képest. Az első estén, az első iskolanap előtt, azt mondtam az anyának, nagyon udvariasan, "Kérem ébresszen fel reggel nyolckor." Tehát, (japán szöveg) De nem azt mondtam, hogy (japán szöveg). Azt mondtam (japán szöveg). Majdnem jó. Hanem azt mondtam: "Kérem hágjon meg reggel nyolckor." (Nevetés) Még nem láttál japán nőt nagyobb zavarban. (Nevetés)

Bementem az iskolába. Odajött egy tanár, és a kezembe nyomott egy papírt. Semmit nem értettem abból, ami rajta állt. Hieroglifák is lehettek volna. Merthogy Kanji volt. Kínai írásjelek japán nyelvre adaptálva. Megkérdeztem őt, mi is ez. Ő meg: "Ó, oké, oké, ööö, vilagtörtenelem, öö, ánálízisz, Hágyományas japán." És így tovább. Így jött, hullámokban. Valami elveszett fordítás közben. A japán órák nem japánt oktató órák voltak. Inkább teljesen normális középiskolai tananyag japán diákoknak. A többi 4.999 diáknak a suliban, akik japánok voltak. Az amerikain kívül. Nagyjából ez volt a reakcióm. (Nevetés)

Ez indított engem a tökéletes nyelvtanuló módszer pánikszerű keresésére. Mindent kipróbáltam. Kinokuniya-ra mentem. Kipróbáltam minden lehetséges könyvet és CD-t. Semmi nem működött, mígnem megtaláltam ezt. Ez a Joyo Kanji. Ez itt inkább egy tábla vagy egy plakát a legelterjedtebb 1.945 írásjelről, a Nevelésügyi Minisztérium 1981-es megállapítása szerint. Sok japán publikáció ezekre az írásjelekre korlátozza magát, a műveltség terjesztése érdekében. Egyeseknek kötelező is. És ez lett az én Szent Grálom, az én Rosetta kövem.

Amint erre az anyagra koncentráltam, elindultam. A végén képes voltam olvasni az Asahi Shinbu-t, az Asahi újságot, mintegy hat hónappal később, tehát összesen 11 hónap után. És Japán I szintről, Japán VI szintre jutottam. 16 éves koromban, az Államokba való visszatértem után fordítani kezdtem. És ezt az "anyag a módszer helyett" megközelítést alkalmaztam már közel egy tucat nyelvre. Olyasvalaki, aki borzasztó volt a nyelvtanulásban, és bármikor beszél, olvas és ír öt-hat nyelven. Ezzel eljutunk a lényeghez, ami ez: gyakran nem az a meghatározó, hogyan csinálod, sokkal lényegesebb az, hogy mit csinálsz. Ez a különbség a között, hogy valaki hatékony, és a fontos dolgokat végzi el, vagy termelékeny, tehát jól dolgozik, de nem válogat fontosság szerint.

Ez ugyanúgy érvényes a nyelvtanra is. Sok kísérletezés után ezzel a hat mondattal álltam elő. Egy anyanyelvi embert kérj meg, hogy segítsen elemeire bontani nyelvtanát, a következő mondatok múlt, jelen, jövő időbe történő fordításával, megtanulhatod az alanyt, a tárgyat, az igét, a direkt és indirekt tárgyak elhelyezését, nemeket, és így tovább. Ettől a ponttól kezdve, ha akarsz, megtanulhatsz több nyelvet, váltogathatod őket úgy, hogy nincs interferencia. Beszélhetünk erről, ha valakit érdekel. És már imádom a nyelveket.

Nos, a társastánc, implicit kontra explicit. Nagyon fontos. Rám nézel és azt mondod: "Ez a fickó valószínűleg táncos." De tévednél, mert a testem nagyon gyatrán tervezett a legtöbb dologhoz, talán nagyon jól tervezett nehéz kövek emeléséhez. Sokkal nagyobb voltam, sokkal izmosabb. És végül így jártam. Eléggé úgy néztem ki, mint egy orángután, közeli rokonunk, vagy mint Hihetetlen Hulk. Nem túl jó a társastánchoz.

2005-ben Argentínában találtam magam. Elhatároztam, hogy megnézek egy tangó órát. Nem állt szándékomban részt venni. Bementem, kifizettem a tíz pesó-mat. Besétáltam, tíz nő, két férfi, általában jó arány. Az oktató kijelentette: "Részt veszel." Azonnal halálosan leizzadtam. (Nevetés) Akut stresszválasz hideg izzadás. Merthogy már próbáltam a táncot főiskolán. Sarkammal a lány lábára léptem, ő sikoltott. Annyira átéreztem az ő értelmezését arról, amit tettem, hogy az arcomba robbant, soha nem fogok visszatérni a társastánchoz. A tanárnő odajött, és ilyesmi volt a hozzáállása. "Oké, gyere, fogj meg." Dögös oktatósegéd. Nagyon fel volt húzva, mert a haladó kurzusáról rángattam ki. Tehát a legtöbbet hoztam ki magamból. Nem tudtam, hova tegyem a kezem. Hátralépett, leengedte a karját, csípőre tette a kezét, megfordult és átkiabált a termen: "Ez a fickó olyan felépítésű, mint egy istenverte izomhegy, és úgy fog meg, mint egy kibaszott francia." (Nevetés) Amit én bíztatónak találtam. (Nevetés) Mindenki nevetésben tört ki. Meg voltam szégyenítve. Visszajött. Azt mondja: "Gyerünk. Nem érek rá egész nap." Olyasvalakiként, aki nyolcéves kora óta birkózik, megpróbáltam összenyomni. "Egerek és emberek" stílusban. Felnézett és azt mondta: "Na, ez már jobb." Egyhónapnyi órát vettem. (Nevetés)

És azzal folytattam, hogy megnéztem -- Versenyezni akartam, hogy legyen egy határidőm. Parkinson törvénye, egy feladat érzékelt összetettsége kitölti a végrehajtására allokált időt. Tehát nagyon rövid határidőt szabtam a versenyre. Először is, szereztem egy női oktatót, hogy megtanítsa nekem a női szerepet, a követést. Mert meg akartam érteni az érzékenységet és a képességet, amire a vezetettnek szüksége van, hogy ne essen meg újra a főiskolai élmény. Azután számba vettem az egyedi vonásokat, vele együtt, amikkel egyrészt a bajnok táncosok, másrészt az általuk használt elemek rendelkeztek. Kikérdeztem ezeket az embereket, mert mindannyian Buenos Airesben oktattak. Összehasonlítottam a két listát, és ami kitűnik, az az, hogy ott van expliciten, a szaktudás, amit javasolnak, bizonyos képzési módszerek. Azon túl voltak implicit közös vonások, amiket egyikük sem gyakorolt. Na most, az argentin táncoktatók protekcionizmusát félretéve, ezt nagyon érdekesnek találtam. Ezért elhatároztam, hogy három közös vonásra fókuszálok. Hosszú lépések. Sok milonguero, azaz tangó táncos, nagyon rövid lépést használ. Azt találtam, hogy a hosszabb lépések sokkal elegánsabbak. Valahogy így -- És valójában nagyon kis helyen is meg tudod tenni. Másrészt, különböző fajtájú fordulatok. Harmadrészt, a változó ütem. Ez volt az a három terület, ami kiaknázhatónak tűnt, hogy versenyezhessek, ha versenyezni akarnék, olyan emberek ellen, akik 20 - 30 éve gyakorolnak.

Ez a kép a Buenos Aires-i bajnokság középdöntőjén készült négy hónap múlva. Majd egy hónap múlva a világbajnokságra mentem, ahol középdöntőig jutottunk. Majd világrekordot állítottam be, azután, két hétre rá. Megmutatom egy részét annak, amit gyakoroltam. Előretekerek. Ez az oktató, akit Elysia és én a férfi szerepre választottunk. A neve Gabriel Misse. Nemzedékének egyik legelegánsabb táncosa, hosszú lépéseiről, ütemváltásairól, és forgásairól ismert. Elysia, a maga módján, szintén nagyon híres. Nos, gondolom egyetértünk, elég jól mutatnak együtt. És azt szeretem ebben a videóban, hogy valójában ekkor táncoltak életükben először együtt. Ez a vezetésének a műve. Nagyon határozottan vezetett. Nem a mellkasával vezetett, amihez előre kellene hajolni. Nem tudtam kialakítani a tulajdonságokat a lábujjamban, az erőt a lábamban, hogy ezt megtehessem. Tehát ő olyan vezetési technikát használ, ami a vállövére és karjára fókuszál. Így például felemelheti a nőt, hogy eltörje. Ez csak az egyik előnye ennek. Később elemeire szedtük. Ez egy példa a forgásra. Ez egy hátralépős forgás. Még sokféle van. Több száz óra anyagom van még. Kategorizálva, valahogy úgy, ahogy George Carlin kategorizálta a vígjátékait. Így használtam az ős ellenség spanyolt arra, hogy megtanuljak tangózni.

A félelem tehát a barátod. A félelem egy mutató. Néha azt mutatja, mit ne tegyél. De gyakrabban épp azt mutatja, mit tegyél. És életem legjobb eredményei, és a legélvezetesebb időm, mind egy kérdés feltevéséből származtak. Mi a legrosszabb, ami történhet? Főleg az olyan félelmek kapcsán, amiket gyerekkorban szereztél. Vedd az analitikus megközelítést, a képességeid, és alkalmazd őket régi félelmeidre. Alkalmazd őket nagyon nagy álmaidra.

És amikor arra gondolok, mitől félek most, az nagyon egyszerű. Amikor elképzelem az életemet, milyen lenne az oktatási lehetőségek nélkül, amikben részem volt, elgondolkodom. Az elmúlt két évet az amerikai közoktatási rendszer elemeire bontásával töltöttem, hogy vagy megjavítsam, vagy lecseréljem. És mintegy 50.000 tanulóval kísérleteztem már. Felépítettem vagy fél tucat iskolát, az olvasóimmal, eddig. És ha érdekel benneteket, szívesen beszélek veletek erről. Nem tudok semmit, kezdő vagyok. De sokat kérdezek, és örülnék a tanácsaitoknak. Nagyon köszönöm. (Taps)