Thomas P. Campbell: Történeteket szőve a múzeumok termeiben

Amikor egy karrieren gondolkoztam a művészet világában, elmentem egy kurzusra Londonban, s az egyik témavezető egy lobbanékony olasz, Pietro volt, aki túl sokat ivott, túl sokat cigarettázott, és még többet káromkodott. De egy szenvedélyes tanár volt, s emlékszem egy kezdeti órájára, mikor képeket vetített a falra, arra kérve minket, hogy gondolkozzunk róluk, és egy festményt vetített ki. Tájkép volt félmeztelen, borozó figurákkal. Egy meztelen nő volt az alsó előtérben, és a dombon a háttérben a mitológiai Bacchus isten volt. és Pietro azt kérdezte: „Mi ez?”

Mire én – senki sem akart hozzászólni, hát én feltettem a kezem: „Tiziáno, Bacchanália.”

Erre ő: „Hogy mi?”

Gondoltam, lehet rosszul ejtettem ki. „Tiziáno, Bacchanália.”

S ő: „Hogy mi?”

Mondom: „Tiziáno, Bácchánália.” (Nevetés)

Erre ő ezt mondta: „Te gerinctelen könyvmoly, ez egy kibaszott orgia!” (Nevetés) Mint mondtam, túl sokat káromkodott.

Ez egy fontos lecke volt nekem. Pietro gyanakvó volt a hivatalos művészeti, művészettörténeti képzésre, mert félt, hogy teletukmálja az embert zsargonnal, s ő majd csak minősít, mintsem nézi a dolgokat, emlékeztetni akart minket, hogy minden művészet egyszer kortárs volt, azt akarta, hogy használjuk a szemünket, s különösen szenvedélyes volt ebből a szempontból, mert egyre inkább veszítette el a látását. Azt akarta, hogy nézzük a tárgyakat, és alapvető kérdéseket tegyünk fel róluk. Mi ez? Hogyan készült? Miért lett elkészítve? Mire való? Ezek fontos tanulságok voltak számomra, mikor később hivatásos művészettörténész lettem.

A heuréka-pillanatom néhány évvel később volt, mikor az észak-európai udvarok művészetét tanulmányoztam, és persze nagyon is a korabeli festmények, szobrok, s az akkori építészet függvényében írtak róluk. De ahogy elkezdtem olvasni a történelmi dokumentumokat, és a korabeli leírásokat, rájöttem, hogy volt egy hiányzó összetevő, mert mindenhol falikárpitok leírására bukkantam. A falikárpit mindenütt ott volt a középkorban, még a késői XVIII. században is, elég nyilvánvaló, hogy miért. A falikárpit hordozható. Fel lehet göngyölíteni, előre lehet küldeni, és mire felteszik, egy hideg, nyirkos belső megtelik pompás színekkel. A falikárpit egy hatalmas vászon volt, amin a kor mecénásai megmutathatták a hősöket akikkel azonosítani akarták magukat, vagy akár önmagukat is, ezen kívül, a falikárpitok rendkívül drágák voltak. Sok, magasan képzett szövőre volt szükség, akik hosszú ideig dolgoztak nagyon drága anyagokkal – gyapjúkkal, selymekkel, még arany- és ezüstcérnával is. Mindent összevetve, egy olyan korban, amikor ritka volt minden vizuális ábrázolás, a kárpit egy hihetetlenül erős propagandaforma volt.

Nos falikárpit-történész lettem. Később kurátor lettem a Metropolitan Museum-ban, mert úgy láttam, hogy a Met egyike azon kevés helyeknek, ahol igazán nagy kiállításokat lehet szervezni a témáról, mely annyira izgatott. 1997 körül, az akkori igazgató, Philippe de Montebello szabad utat adott, hogy megszervezzek egy kiállítást 2002-ben. Általában nagyon hosszú a felkészülési idő.

Nem volt egyszerű. Nem lehet csak úgy bedobni a falikárpitot a kocsi csomagtartójába. Óriás görgőkre kell őket feltekerni, és túlméretezett áruszállítókkal szállítani. Egyesek olyan nagyok, hogy amikor be akartuk hozni őket a múzeumba, a főbejárat nagy lépcsősorán kellett felvinni őket.

Sokat gondolkoztunk, hogyan mutassuk be ezt az ismeretlen témát a modern közönségnek: a sötét színeket melyek kiemelik a műtárgy gyakran kifakult színeit; a fények elhelyezését, hogy látszódjon a selyem és arany szál; a címkézést. Tudják, manapság hozzászoktunk a TV-adásokhoz és a fényképekhez, amelyek egyszerű képek. Ezek nagy, összetett dolgok voltak, majdnem, mint a rajzfilmek, több történetszállal. Be kellett hozni a közönséget, le kellett lassítani őket, hogy vizsgálják meg a műtárgyakat.

Sokan szkeptikusak voltak. A megnyitó estéjén hallottam, az egyik vezető munkatársat mondván: „Ez hatalmas bukás lesz.” De a valóságban, az elkövetkező hetekben és hónapokban több százezer ember jött, hogy lássa a kiállítást. A kiállítás célja az volt, hogy egy élmény legyen, a falikárpitot nehéz lefényképezni. Szeretném, hogy használják a fantáziájukat, és gondoljanak ezekre a fal méretű tárgyakra, némelyik 10 méter széles, melyek pazar fejedelmi jeleneteket ábrázolnak udvaroncokkal és piperkőcökkel, kik egészen jól mutatnának a mai divatlapok oldalain, sűrű erdőket, ahol a vadászok gázolnak át az aljnövényzeten vaddisznókat és szarvasokat üldözve, véres harci jeleneteket teli félelemmel és a hősiességgel. Emlékszem, elhoztam a fiam osztályát. Ő nyolcéves volt akkor, és minden fiúcska – kisfiúk voltak, s amit észrevettek az volt, hogy az egyik vadászjeleneten egy kutya pont kakált az előtérben – (Nevetés) – a művész egyfajta direkt vicce. El lehet képzelni őket. De ez mindent megelevenített számukra. Azt hiszem, hirtelen látták, hogy ezek nem csak régi, kifakult falikárpitok. Ezek képek az elmúlt világról, és ugyanezt jelentette a közönségünknek is. Én, mint kurátor, büszke voltam. Úgy éreztem, megmozdítottam valamit. Ezzel az élménnyel, amelyet csak egy múzeumban lehet megtapasztalni, a közönségnek kinyílt a szeme – a történészek, művészek, a sajtó, a nagyközönség szeme – eme elveszett művészeti forma szépségére.

Néhány évvel később, felkértek, hogy legyek a múzeum igazgatója, és miután túljutottam azon, hogy „Ki, én? A kárpit-manus? Nem hordok nyakkendőt!” – rájöttem arra, hogy szenvedélyesen hiszek a kurátor irányította múzeumi élményben. Olyan korban élünk, ahol az információ mindenütt elérhető, és a "csak adj hozzá vizet” szakértelem korában, de semmi sem hasonlítható a jelentős tárgyak egy jól elmondott történetben való bemutatásával, ami a kurátor munkája, egy komplex, ezoterikus téma értelmezése, oly módon, ami megőrzi a téma integritását, és kicsomagolja a nagyközönségnek. És ez nekem, ma, a kihívás és szórakozás a munkámban, hogy támogatom a kurátoraim vízióját, legyen ez egy szamurájkard kiállítás, korai bizánci leletek, reneszánsz portrék, vagy a kiállítás, amit korábban említettek, a McQueen kiállítás, amellyel oly nagy sikert arattunk tavaly nyáron.

Ez egy érdekes eset volt. 2010 késő tavaszán, nyár elején, röviddel McQueen öngyilkossága után, a kosztüm kurátorunk, Andrew Bolton, hozzám jött azzal, hogy „Már gondoltam rá, hogy csináljunk egy kiállítást McQueen-ről, s most itt a ideje. Meg kell csinálni, gyorsan."

Nem volt könnyű. McQueen, egész pályafutása alatt, egy kis csapat tervezővel és menedzserrel dolgozott együtt, akik nagyon is védték az örökségét, de Andrew Londonba ment, együttműködött velük a nyár folyamán, megnyerte bizalmukat, úgymint a tervezőkét, akik létre hozták a csodálatos divatbemutatóit, melyek önmagukban előadóművészeti teljesítmények voltak, és valami olyasmit csináltunk a múzeumban, amit, azt hiszem, soha azelőtt. Nem csak egy szokványos installáció volt. Lebontottuk a termek falait, hogy egészen más belsőket teremtsünk: az első műterméét, egy tükörtermet, egy kincses dobozt, egy elsüllyedt hajót, egy kiégett belsőt, videókkal és zenével, melyek operaáriáktól párosodó sertések hangjáig terjedtek. Ebben a rendkívüli környezetben, a kosztümök olyanok voltak, mint a színészek és színésznők, vagy az élő szobrok. Lehetett volna katasztrofális. Lehetett volna olyan, mint a boltok kirakatai karácsonykor a Fifth Avenue-n, de annak köszönhetően ahogy Andrew összedolgozott a McQueen csapattal, közvetítette McQueen nyersességét és zsenialitását, és a bemutató teljesen transzcendens volt, és egy jelenséggé vált önmagában. A kiállítás végére az emberek négy vagy öt órát álltak sorba, hogy bejuthassanak, de igazán senki sem panaszkodott. Hallottam újra és újra: „Hát, ez megérte." Annyira zsigeri, érzelmi élmény volt.

Amit leírtam, két nagyon immerzív kiállítás volt, de azt gondolom, hogy a gyűjteményeknek, az egyedi tárgyaknak is ugyanilyen nagy a varázsuk. A Met-et nem azért hozták létre, hogy az amerikai művészetet mutassa be, hanem azért, hogy egy enciklopédikus múzeum legyen, és ma, 140 évvel később, ez a meglátás még mindig egészen előrelátó, mert persze, egy olyan világban élünk, mely tele van válsággal, kihívással, s mi ki vagyunk téve ennek a 24 órás hírcsatornákon keresztül. A múzeumokban tudjuk kicsomagolni a civilizációkat, a kultúrákat, melyeknek a pillanatnyi megnyilvánulásait látjuk. Legyen ez Líbia, Egyiptom, Szíria, a múzeumokban tudjuk megmagyarázni, és mélyebb megértést lehetővé tenni.

Az új iszlám termek jó példák erre, majdnem egy hétre pontosan 10 évvel 9/11 után nyitottak meg. Azt hiszem, a legtöbb amerikai eléggé felületesen ismerte az iszlám világot 9/11 előtt, és hirtelen szakadt ránk Amerika egyik legsötétebb órájában, és az arab világ megismerése e szörnyű esemény szűrőjén keresztül történt. Most a múzeumban, 14 századot felölelő különböző iszlám kultúrák fejlődését mutatjuk be, hatalmas földrajzi elterjedésben, s újból, több százezer ember jött el megnézni ezt a kiállítást, amióta megnyitott tavaly októberben.

Gyakran kérdezik tőlem: „Vajon a digitális média a múzeumok helyébe lépett?” és azt hiszem, e számok hangosan megcáfolják ezt a gondolatot. Úgy értem, félre ne értsenek, nagy pártolója vagyok az internetnek. Egy eszköz a közönség eléréséhez mindenütt a világban, de semmi sem helyettesíti a szenvedélyes tudással bemutatott tárgy hitelességét . Szembehozni az embert a tárggyal egy módja annak, hogy összehozzunk embereket időn és téren keresztül, akiknek az élete ugyan lehetett nagyon eltérő a miénktől, de akiknek, mint nekünk, voltak reményeik és álmaik, voltak csalódottak és eredményesek az életük során. Hiszem, hogy ez egy olyan folyamat, mely segít jobban megérteni önmagunkat, segít jobb döntéseket hozni arról, hogy merre tartunk.

A Met Nagyterme egyike a világ nagy bejáratainak, bámulatos, mint egy középkori katedrális. Innen, bármely irányba el lehet sétálni, majdnem minden kultúrába. Gyakran kimegyek a hallba és a galériákba, s nézem, hogy jönnek be a látogatók. Egyesek nyugodtak. Otthon érzik magukat. Tudják, mit keresnek. Mások pedig nagyon nyugtalanak. A hely riasztó. Úgy érzik, az intézmény elitista. Próbálom lebontani az elitizmus érzését. Az embereket egy elmélkedő hangulatba akarom hozni, ahol hajlandóak egy kicsit elveszni, felfedezni, hogy meglássák az ismeretlent az ismerősben, vagy próbálják ki az ismeretlent. Mert számunkra ez arról szól, hogy összehozzuk őket nagy művekkel, hogy kapjuk el őket abban a kellemetlen pillanatban, mikor hajlamosak vagyunk, hogy fogjuk az iPhone-t, a Blackberry-t, és inkább hozzunk létre egy olyan zónát, ahol a kíváncsiságuk ki tud bontakozni. És ha ez lehet egy görög szobor arckifejezése, ami emlékeztet egy barátra, vagy a falikárpit sarkában kakáló kutya, vagy, hogy térjek vissza a tanáromra, Pietrora, azok a táncoló figurák akik valóban vedelik a bort, és az a meztelen női alak az előtér bal oldalán. Hú. Ő a fiatalos szexualitás egy gyönyörű megtestesítője. Abban a pillanatban a mi tudományos műveltségünk mondhatja, hogy ez egy bacchanália, de ha jól tesszük a dolgunkat, s ha a bejárati ajtónál leadták a zsargont, bízzanak az ösztöneikben. Tudják, hogy ez egy orgia. Köszönöm. (Taps) (Taps)