Thandie Newton: Öleljük fel a másságot, öleljük meg önmagunkat!

Felölelni a másságot. Amikor először hallottam erről a témáról, azt gondoltam, hogy hát, a másság felölelése önmagam megölelése. És az utazás a megértés és elfogadás azon szintjére nagyon érdekes volt számomra, és felismerésre jutottam ennek köszönhetően az egész "én" fogalommal kapcsolatban, amit szernitem érdemes Önökkel megosztani ma.

Mindannyiunknak van "én"-je, de szerintem nem velünk születetten. Tudják, hogy az újszülöttek mennyire azt hiszik, hogy egyek mindennel; hogy nem különállóak. Nos, ez az alapvető egység-érzet nagyon gyorsan eltűnik belőlünk. Mintha annak a kezdeti fázisnak vége szakadna -- az egységnek: a csecsemőkornak, ami kialakulatlan, kezdetleges. Mindez többé nem érvényes, nem valóságos. Ami azonban valóságossá válik, az a különlét. És a korai csecsemőkor egy bizonyos pontján az én eszméje elkezd kialakulni. Az egységből kiszakított kis rész, ami a miénk, nevet kap, mindenféle dolgokat mondanak róla. És ezek a részletek, vélemények és eszmék tényekké válnak, és ezekből épülünk fel mi magunk, a személyazonosságunk. És ez az én lesz a jármű, ami által navigálunk a társadalom világában. Az én azonban kivetítés, ami más emberek kivetítéseire alapszik! Vagy az, ami tényleg vagyunk? Vagy amik tényleg lenni akarunk, vagy kellene legyünk?

Így aztán ez az egész kölcsönhatás én és önazonosság közt, nagyon nehéz volt számomra felcseperedésem során. Az én, amit megkíséreltem kivinni a világba újra és újra el lett utasítva. És a riadalmam, hogy nem rendelkezem olyan énnel, ami megfelelő lenne, és a zavar, ami abból keletkezett, hogy az énem el lett utasítva, szorongást, szégyent és reménytelenséget eredményezett, ami hosszú időn át meghatározó volt számomra. De visszatekintve, az énem lerombolása oly sokszor ismétlődött, hogy feltűnt benne egy mintázat! Az én változott, érintkezett, összetört, lerombolódott, de egy új fejlődött ki helyette -- néha még erősebb, néha utálatos, néha nem is akart ott lenni egyáltalán. Az én egyáltalán nem volt állandó. És hányszor kellett az énemnek meghalnia, mielőtt rájöttem, hogy eleve soha nem is élt?

Anglia partvidékén nőttem fel, a 70-es években. Édesapám fehér, Cornwallból, édesanyám fekete, Zimbabwéből. Még az az elképzelés is, hogy mi egy család legyünk, kihívást jelentett a legtöbb ember számára. A természetnek azonban megvannak a komisz módszerei, és barna gyerekek születtek. De kb. ötéves koromtól fogva tudatában voltam annak, hogy nem illek a képbe. Én voltam a fekete ateista kölyök az apácák teljesen fehér katolikus iskolájában. Anomália voltam! És az énem csak kétségbeesetten próbálta beazonosítani magát, és próbált beilleszkedni. Mert az én szeret beilleszkedni, látni önmagát többszörösen, tartozni valahova. Ez igazolja a létét és a fontosságát. És ez valóban fontos. Ennek valóban nagyon fontos funkciója van! Enélkül tényleg nem lennénk képesek másokkal érintkezni! Nem lennénk képesek terveket megvalósítani, a népszerűség és a siker lépcsőjét megmászni. A bőröm színe azonban nem volt megfelelő. Meg a hajamé sem. De a történelmem sem. Az énemnek meghatározójává vált a másság, ami azt jelentette, hogy abban a társadalomban nem is léteztem igazán! És mindenek előtt 'más' voltam, bármi előtt -- még a 'lány' előtt is! Feltűnően semmibe voltam véve.

Kinyílt azonban számomra egy másik világ ezidőtájt: a színpadi előadás, a tánc. Az önmagamnak levés kínzó rettegése nem létezett, amikor táncoltam! A szó szoros értelmében elveszítettem önmagamat! És nagyon jó táncos voltam. Beletettem minden érzelmi kifejezőerőmet a táncelőadásomba. Úgy tudtam benne lenni a mozdulatban, ahogy képtelen voltam benne lenni a saját életemben.

És 16 évesen belebotlottam egy újabb lehetőségbe, és megszereztem életem első előadószerepét egy filmben. Alig tudom szavakkal leírni azt a békét, amit akkor éreztem, amikor színészkedhettem. A működésképtelen énem gyakorlatilag bele tudott kerülni egy, az enyémen kívüli, másik énbe. És ez annyira jó érzés volt! Életemben először voltam egy jól működő énben -- egy olyanban, amit én tartottam ellenőrzés alatt, én irányítottam, aminek én adtam életet! A filmfelvétel napja azonban véget ért, és vissza kellett térnem eldeformálódott, ügyetlen énembe.

19 évesen teljesértékű moziszínész voltam, azonban még mindig definíció után kutattam. Jelentkeztem antropológia szakra az egyetemen. Dr. Phyllis Lee adott nekem egy interjút, és azt kérdezte: "Hogyan határozná meg a 'faj'-t?" Azt gondoltam, hát, erre megvan a a válasz! És azt mondtam: " Bőrszín." "Tehát a biológia, a genetika?" kérdezte. "Csak azért Thandie, mert ez nem pontos. Hiszen valójában nagyobb genetikai különbség van egy fekete kenyai és egy fekete ugandai közt, mint egy fekete kenyai és mondjuk egy fehér norvég közt! Hiszen mind Afrikából származunk. Így Afrikában több idő volt arra, hogy kialakuljon a genetikai diverzitás." Más szavakkal, a fajnak nincs sem biológiai, sem tudományos alapja! Egyrészről ez eredmény. Igaz? A másik oldalról azonban az énem definíciója jókorát vesztett hitelességéből! De ami hihető volt, ami biológiai és tudományos tény, az az, hogy mi mind Afrikából származunk -- azaz egy nőtől, akit mitokondriális Évának hívhatunk, aki 160 ezer évvel ezelőtt élt. A 'faj' pedig egy illegitim elmélet, amit az énjeink kreáltak félelemre és tudatlanságra alapozva!

Elég különös, hogy ezek a kinyilatkoztatások egyáltalán nem gyógyították meg az alacsony önértékelésemet, azt a másság-érzésemet. Az eltűnni-vágyásom még mindig erőteljesen jelen volt. cambridge-i diplomám volt; virágzó karrierem; de az énem egy roncs volt, és végül bulimiás lettem, és egy terapeuta díványán kötöttem ki. Persze, hogy ott. Még mindig azt gondoltam, hogy én az énemmel vagyok egyenlő. Az énem értékét még mindig minden más fölött tartottam. És mit lehetett ezzel szembeállítani? Egész értékrendeket alakítottunk eszerint, és egy fizikális valóságot, ami az én értékét támasztja alá. Nézzük csak meg az énkép-ipart, és hogy milyen munkaköröket hoz ez létre, hogy milyen bevételt hoz a konyhára. Egész jogosan hihetnénk azt, hogy az én egy valódi létező valami! De nem az; hanem egy kivetülés, amit az okos agyunk hoz létre, annak érdekében, hogy megóvjon bennünket a halál valóságával szemben!

Van azonban valami, ami megadhatja az énnek a végső és végtelen kapcsolódást -- és ez pedig az 'egység', ami a lényegünk! Az én küzdelme a hitelesség és definíció megszerzéséért, soha nem fog véget érni, hacsak nem kapcsolódik a teremtőjéhez -- Önökhöz és hozzám. És ez megvalósulhat tudatosság segítségével -- az egység valóságának tudatosításával, és az 'én vagyok' kivetítésének tudatosításával. El lehet kezdeni azzal, hogy végiggondolunk minden olyan alkalmat, amikor elveszítjük önmagunkat. Ez történik akkor, amikor táncolok, amikor színészkedek. Leföldelődöm a lényegemben, és az énem felfüggesztődik. Azokban a pillanatokban mindennel összeköttetésben állok -- a talajjal, a levegővel, a hangokkal, a közönség energiáival. Minden érzékszervem éber és él, egészen olyan lehet ez, mint ahogyan egy csecsemő érezhet -- az az egységérzés.

És amikor egy szerepet játszom el éppen, beleköltözök egy másik énbe és életet adok neki egy kis időre. Mert amikor az én felfüggesztődik, akkor az elkülönülés is felfüggesztődik, és az ítélkezés is! Már mindent játszottam, a rabszolgaság idején megjelenő bosszúálló szellemet, vagy akár Államtitkárt 2004-ben. És teljesen mindegy, mennyire 'mások' ezek az 'én'-ek, bennem mind össze vannak kapcsolódva. És őszintén hiszek abban, hogy sikeres színészi karrierem, valamint személyem fejlődésének kulcsa abban állt, hogy hiányzott az énem, s ettől voltam olyan szorongó és bizonytalan régen. Mindig érdekelt, hogy miért érzem olyan intenzíven mások fájdalmát, hogy miért ismerem fel a valakit a senkiben. Hát azért, mert nem volt 'én', ami útját állta volna ennek a felismerésnek! Azt hittem, hogy hiányzik belőlem a lényeg, és az a tény, hogy annyira éreztem másokat, amiatt volt, hogy nem tudtam magamból érezni semmit. Ami akkor szégyen forrása volt, valójában a megvilágosodás forrása lett!

És amikor rájöttem, és tényleg megértettem, hogy az énem egy kivetülés, aminek funkciója van, egy furcsa dolog történt. Nem adtam neki többé akkora hatáskört, hatalmat. Csak a saját feladatát. Elviszem terápiára. Nagyon jól tisztába kerültem a rosszul működő viselkedésével. De nem szégyenlem többé az énemet. Hanem ellenkezőleg, tisztelem az énemet, a funkciójával együtt. És idővel és gyakorlással megtanultam egyre inkább a lényegemből élni. És ha ezt meg tudjuk tenni, akkor hihetetlen dolgok történnek.

Kongóban jártam februárban, táncolni és ünnepelni olyna nőkkel együtt, akik megmenekültek énjük romjai alól, szó szerint leírhatatlan módokon -- tönkretette őket az, hogy vannak olyan brutális, pszichopata 'én'-ek azon a gyönyörű vidéken mindenütt, akik csak erősítik az éneink iPodoktól, Pad-ektől, csecsebecséktől való függését, ami csak még jobban elkülönít minket attól, hogy valaha is érezzük mások fájdalmát, mások szenvedését, mások halálát. Mert hát, hé, ha mind önmagunkba zárva éljük az életünket, és elrontjuk egy életre, akkor magát az életet értékeljük le és tesszük érzéketlenné! És abban az elkülönült állapotban, hát igen, abban vagyunk képesek arra, hogy ablak nélküli farm gyárakat építsünk, tönkretegyük a tengeri élővilágot, és harci eszközként használjuk a nemi erőszakot! Úgyhogy itt egy üzenet az 'én' számára: Repedések keletkeztek megszerkesztett világunkon, és az óceánok továbbra is át fognak csapni a törésvonalak fölött, az olajon, a véren, akár folyónyin.

A legfontosabb az, hogy még nem találtuk ki, hogyan éljünk egységben a Földdel, és minden más élő lénnyel. Csak azt próbáljuk őrülten kibogozni, hogy egymással hogyan boldoguljunk -- sok milliárdnyi egymással. Csakhogy nem élünk együtt; hanem az őrült énjeink élnek egymással, és állandósítanak egyfajta járványszerű elkülönülést.

Éljünk hát együtt, és egyszerre csak egy lélegzetet vegyünk! Bárcsak bejuthatnánk az alá a súlyos 'én' alá, és meggyújthatnánk a tudatosság fáklyáját, és meglelhetnénk végre a lényegünket, a végtelennel, s minden más élőlénnyel való kapcsolatunkat! Ismertük már ezt születésünk pillanatától fogva! Ne boruljunk hát ki burjánzó semmisségünk megtapasztalása során. Sokkal inkább valóság ez, mint amiket az 'én'-eink hoztak létre! Képzeljük csak el, micsoda létünk lehetne, ha tisztelnénk az énünk elkerülhetetlen halálát, megbecsülnénk az élet privilégiumát, és csodálattal várnánk azt, ami következik! Egyszerű tudatossággal kezdődik.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(Taps)