Stefana Broadbent: Ahogy az internet elősegíti az intim szféra kiterjesztését

Azt hiszem, hogy újfajta, lappangó feszültségek vannak kialakulóban, tulajdonképpen az emberek és azon intézmények között, amelyekben a mindennapjaikat töltik: iskolák, kórházak, munkahelyek, gyárak, hivatalok és a többi. Emellett még valamit tapasztalok, amit leginkább úgy neveznék, hogy a "magánélet demokratizálódása". Mit is értek ezalatt? Azt, hogy az emberek a kommunikációs csatornák segítségével kitörnek az eddig kényszerű elszigeteltségből, melyet az említett intézmények erőltetnek rájuk. Mégis hogyan teszik ezt? Egész egyszerűen. Felhívják az édesanyjukat a munkahelyükről, chatelnek az irodában a barátaikkal, SMS-eznek az asztal alatt. A mögöttem látható képeken olyan emberek vannak, akiket az előző pár hónapban kerestem fel, és megkértem őket, hogy hozzák magukkal azt, akivel a legtöbbet beszélgetnek. Volt, aki a barátját és olyan is, aki az édesapját hozta. Egy fiatal hölgy a nagypapáját hozta el. Húsz éve tanulmányozom, hogy az emberek hogyan használják az olyan eszközöket, mint az e-mail, a mobiltelefon, az SMS, és így tovább. Amit tulajdonképpen tapasztalhatunk az az, hogy alapjában véve az emberek rendszerint az öt, hat, hét legbizalmasabb ismerősükkel társalognak. Most lássunk néhány adatot. Facebook. Néhány szociológus nemrégiben a következőket mondta a Facebookról: A Facebook várhatóan a legnagyobb mértékben bővülő kommunikációs csatorna lesz. Szóval egy átlagos Facebook-felhasználónak, Cameron Marlow állítása szerint körülbelül 120 ismerőse van. De akikkel tényleg beszélget, rendszeresen, oda-vissza üzeneteket vált, az nemi hovatartozástól függően 4-6 személy. A chateléssel kapcsolatos tudományos kutatások szintén az mutatják, hogy a partnerlistákon nagyjából 100 ember szerepel, de alapvetően kettő, három, négy személlyel beszélgetnek az emberek -- ötnél mindenképp kevesebbel. A mobiltelefonokra és az internetes hanghívásokra vonatkozó saját kutatásaim szerint a hívások 80 százalékát tulajdonképpen négy fővel folytatjuk. 80 százalékát. És ha Skype-olunk, ez lecsökken két főre. Sok szociológus meglehetősen csalódott. Érthető, hogy jómagam is csalódott voltam kissé ezektől a számoktól és a következtetésektől, hogy csupán öt emberért van az egész. A szociológusok egy része tulajdonképpen úgy véli, hogy ez egy olyan leszűkítés, korlátozás, amit mi váltunk ki a közösségből. És én tulajdonképpen azt szeretném bemutatni Önöknek, hogy ha megfigyeljük, hogy kik viselkednek így, és honnan teszik ezt, akkor egy hihetetlen társadami átalakulást láthatunk. Van három történetem, melyek úgy gondolom jól példázzák azt, amiről beszélek. Az első úriember egy pék. Így minden reggel négykor kezdi a munkát. És nyolc óra tájban megpróbál távolabb osonni a kemencétől, lemossa a lisztet a kezéről, és felhívja a feleségét. Csak szép napot akar kívánni neki, mivel párja ilyenkor ébred. A következő történetet már számtalanszor hallottam. Egy fiatal gyári munkás, aki éjjeli műszakban dolgozik, és arrébb tud lopakodni a munkaterülettől, ahol mellesleg kamerák figyelik, és talál egy sarkot, ahol este 11-kor fel tudja hívni a barátnőjét, csak hogy jó éjszakát kívánjon neki. Vagy egy édesanya, aki négykor rögtön keres egy zugot a mosdóban, hogy ellenőrizze, gyermekei biztonságban hazaértek-e? Aztán van egy másik pár, egy brazil pár. Ők évek óta Olaszországban élnek. A családjaikkal Skype-olnak párszor egy héten. De kéthetente egy alkalommal a számítógépet az étkezőasztalra teszik, bekapcsolják a webkamerát és tényleg együtt vacsoráznak a Sao Pauloban élő családjukkal. És ez egy nagy esemény a számukra. Pár éve hallottam először ezt a történetet egy Svájcban, nagyon szerény körülmények között élő koszovói bevándorló családtól. Ők egy nagy képernyőt állítottak a nappalijukba, és minden nap együtt reggeliztek a nagymamával. De Danny Miller, aki egy kiváló antropológus, és olyan Fülöp-szigetekről származó bevándorló nőkkel foglalkozik, akik hazájukban hagyták gyermekeiket, ő mesélt nekem arról, hogy hányszor nevelik a gyerekeket a Skype-on keresztül, és hogy hány anyuka foglalkozik gyermekével a Skype-on. És akkor itt a harmadik pár. Két barát, akik minden nap chatelnek egymással, pontosabban többször is egy nap. És végre valahára sikerült nekik telepíteni a chatet a munkahelyi gépre. És most már nyilvánvalóan meg is nyitották. Valahányszor csak alkalmuk adódik, chatelnek egymással. És pont ez az, amit láthatunk a tizenéveseknél és a gyerekeknél az iskolában, mikor az asztal alatt SMS-eznek a barátaikkal. Szóval az eddigiek közül egyik eset sem egyedi. Hasonlók százait mesélhetném. De ami tényleg rendkívüli, az a környezet. Vagyis gondoljanak arra a három környezetre, amiket említettem: gyár, bevándorlók, iroda. De lehetne iskola, lehetne hivatal, lehetne kórház. Három környezet, ami, ha 15 évet visszamegyünk az időben, ha csupán visszaemlékszünk 15 évvel ezelőttre, amikor blokkoltunk, amikor blokkolni kellett a hivatalba érkezve, amikor blokkolni kellett a gyárba érkezve, ott az egész munkaidő alatt semmi kapcsolat nem volt, semmi kapcsolat nem volt a privát szféránkkal. Szerencsés esetben lógott egy nyilvános telefon a folyosón vagy valahol. Ha vezetőként dolgoztál, nos, az egy másik történet. Talán közvetlen vonalad volt. Ha nem, talán egy telefonkezelőnek kellett közvetítenie. De alapvetően, mikor besétáltál azokba az épületekbe, a magánéletedet a szögre akasztottad. És ez a szakmai életünk egyfajta normájává vált, egyfajta normává, egyfajta elvárássá. És ennek semmi köze nem volt a technikai lehetőségekhez. A telefonok ott voltak, de az volt az elvárás, hogy ha egyszer beléptél kötelességed teljes mértékben a feladatra és a körülötted lévő emberekre koncentrálnod. Ezen kellett lennie a hangsúlynak. És ez vált valamiféle kulturális normává, aminek a követésére tulajdonképpen a gyermekeinket is neveljük. Gondolhatunk a bölcsődére, az óvodára, az első iskolai évekre, melyek pont a gyermekek felügyeletére hivatottak, arra, hogy hozzászoktassák őket a hosszabb ideig tartó távolléthez a családtól. Az iskola tökéletesen szentesíti, tökéletesen utánozza mindazokat a szertartásokat, amiket később az irodákban kezdünk majd el. A belépés szertartásait, a kilépés szertartásait, az időbeosztást, az egyenruhákat, a ránk jellemző dolgokat, a csapatépítő tevékenységeket, a csapatépítést, ami lehetővé teszi, hogy alapjában véve gyerekek egy véletlenszerű csoportjával együtt legyünk vagy olyan emberek véletlenszerű csoportjával, akikkel több időt is együtt kell majd töltenünk. És természetesen, a legfontosabb dolog: megtanulunk figyelni, koncentrálni és összpontosítani a figyelmünket. Ez csak úgy százötven éve kezdődött, a modern bürokrácia születésekor, az ipari forradalom kezdetén. Amikor az embereknek lényegében valahova máshova kellett dolgozni menniük és elvégezniük a munkát. A modern bürokráciával együtt járt egy nagyon ésszerű megközelítés, melyben világosan elkülönült a privát és a nyilvános szféra. Egészen addig az emberek a saját kereskedéseik felett laktak. Annak a földterületnek a szélén, ahol dolgoztak. A műhelyek fölött, melyekben munkájukat végezték. Gondoljanak arra, hogy mindez áthatotta az egész kultúránkat, még a városainkat is. Gondolhatnak akár a középkori városokra. Mindegyik rész az ott működő céhekről és szakmákról kapta a nevét. Manapság a burjánzó elővárosainkban élünk, melyek jól elkülönülnek a termelési övezetektől és a kereskedelmi területektől. És ezalatt a 150 év alatt egy nagyon világos osztályozási rendszer is megjelent. Vagyis minél alacsonyabb volt a munkának és az azt elvégző személynek az elismertsége, annál inkább eltávolodott az illető a magánéletétől. Az emberek tehát kapva kaptak ezen a csodálatos lehetőségen, hogy tényleg kapcsolatban lehetnek a nap folyamán mindenkivel, mindenféle helyzetben. És ezt határozottan így is történik. A Pew Intézet, amelyik rendszeresen szolgáltat jól használható adatokat, például az Egyesült Államokról, azt állítja -- és szerintem ez egy konzervatív becslés --, hogy a munkahelyeken e-mail hozzáféréssel rendelkezők fele tulajdonképpen magánlevelezést folytat az irodájából. Szerintem ez tényleg egy konzervatív becslés. A saját kutatásunkban azt láttuk, hogy reggel 11-kor a legmagasabb a magáncélú e-mailek száma, függetlenül az országtól. Az emberek 75 százaléka elismeri, hogy mobiltelefonon magánbeszélgetéseket folytat a munkahelyén. 100 százalékuk SMS-ezik. Lényegében arról van szó, hogy a magánszférának ez az átértékelődése nem minden intézmény esetében sikeres. Mindig meglepődöm, mikor az amerikai hadsereg szociológusai például annak a hatását vitatják meg, hogy az Irakban szolgáló katonák naponta kapcsolatba léphetnek a családjaikkal. De számos intézmény teljesen elzárja ezt a hozzáférést. És minden nap, minden egyes nap, megalázó híreket olvasok arról, hogy 15 dollárra bírságolnak gyerekeket Texasban minden egyes alkalommal, mikor az iskolában használják a mobiljukat. Azonnal elbocsátanak new yorki buszvezetőket, ha egy mobilt meglátnak a kezükben. A cégek letiltják a hozzáférést a chathez vagy a Facebookhoz. A biztonsági problémák hangoztatása mögött, amelyek mindig is a társadalmi kontroll mellett szóló érvek voltak, valójában az húzódik, hogy ezek az intézmények megkérdőjelezik, hogy az embereknek jogukban áll önállóan meghatározni, éppen mire figyeljenek, jogukban áll eldönteni, hogy izolálódnak a magánéletüktől vagy sem. És tulajdonképpen, bizonyonyos értelemben megpróbálják megakadályozni az intim szféra kiterjesztésének ezt a mozgalmát.