Stanley McChrystal: Figyelj, tanulj... és vezess.

10 évvel ezelőtt, egy kedd reggel egy ejtőernyős ugrást vezényeltem az észak-karolinai Fort Bragg közelében. Ez egy rutinugrás volt, mint sok más, amilyet csináltam mióta ejtőernyős lettem, ezelőtt 27 évvel. Jó korán kimentünk a terepre, mivel ez a hadsereg és mindig korán megy az ember. Mindenki csinál néhány bemelegítő gyakorlatot és aztán felveszi az ember az ernyőjét, egy társ segít ebben. Aztán felveszi a T10-s ejtőernyőt. Nagyon kell figyelni, hova teszed a szíjakat, különösen a lábrésznél, ezek ugyanis a két láb közé kerülnek. Aztán az ember felveszi a póternyőt és aztán a nehéz hátizsákot. Ezután jön az ugrásmester, aki egy sokatlátott tiszthelyettes. Leellenőriz, megragadja a szíjakat mindent meghúz, úgy, hogy a mellkasod összepréselődik, a vállad úgyszintén és persze a hangod néhány oktávval feljebb megy. Aztán leülsz és vársz, mivel ez a hadsereg. Üzemanyaggal töltik fel a gépet, erre felállsz, beszállsz, odavánszorogsz a géphez, libasorban, leülsz a gépen valamelyik oldalra. Még egy kicsit vársz, mivel ez a Légierő, ami türelemre tanítja a hadsereget.

Aztán felszálltok. Így ülni annyira fájdalmas, és szerintem direkt van így hogy már nagyon akarsz ugrani. Nem igazán ugrani akarsz, inkább a helyzetből szabadulni. Tehát beszálltok, repültök és olyan 20 perc után ezek az ugrásmesterek elkezdenek utasítgatni. 20 perc - figyelmeztetés. Csak ücsörögsz. Aztán 10 perc. És persze, engedelmes vagy. És ez azért van, hogy felpörgesse mindenki önbizalmát, mutatni, hogy nem féltek. Aztán a 'felkészülés"-t jelzik. Aztán: Farrésznél ülők, felállni! Ha oda tartozol, felállsz. Ha az orrnál ülsz, felállsz. Aztán odakapcsolod magad a bekötő kötélhez. Ekkor azt gondolod: "Hé, tudjátok mit?" Ebből valószínűleg ugrás lesz. Ezt most már nem lehet elkerülni. További ellenőrzések következnek, majd nyitják az ajtót.

Ez egy kedd reggel volt szeptemberben és nagyon szép volt odakinn. Friss levegő áramlik be. Az ugrásmesterek megkezdik az ajtó ellenőrzését. És amikor eljön az ugrás ideje, zöld fény villan és az ugrásmesterek "Indulj"-t kiabálnak. Az első srác elindul, te szépen sorban, odavánszorogsz az ajtóhoz. Az "ugrás" szó enyhe túlzás, inkább zuhansz. Kizuhansz az ajtón, elkap az áramlat. Amit először teszel: felveszed a megfelelő testhelyzetet, fej behúzva, két karod kitárva, előveszed a tartalékernyőt. Ezt teszed, mivel 27 éve egy ejtőernyős tiszt ezt tanította. Fogalmam sincs, hogy ettől más-e a helyzet, de szerintem igaza volt, és nem fogom kipróbálni, hogy tévedett-e. Aztán vársz a nyitási sokkra, hogy nyíljon az ernyőd. Ha nincs nyitási sokk, akkor nincs ernyő sem - egy teljesen új problémával állsz szemben. De azért általában van, általában nyílik. És persze, ha a szíjak a lábadon nincsenek jól meghúzva, akkor ez egy újabb izgalomfaktor. Bummm!

Körbenézel, valami ezt súgja: ez jó. Felkészülsz az elkerülhetetlenre. A becsapódásra. Nagyon nem tudod késleltetni. És nagyon nem választhatod meg, hogy hova érkezel mert bár úgy csinálsz, mintha irányíthatnád, de inkább csak ki vagy szolgáltatva. Körbenézel, hova fogsz landolni, próbálsz felkészülni. És aztán ahogy közeledsz, lejjebb engeded a hátizsákod, hogy landoláskor ne legyen rajtad, és felkészülsz az ejtőernyős landolásra. A sereg egy, öt pontból álló cselekvésre tanít, a lábujjaktól a vádlin és a combokon át a fenékig és a mellizmokig. Elegáns kis landolás, forgás, pörgés. És így nem fog fájni. 30 évnyi ugrás alatt egyszer sem sikerült így. (nevetés) Mindig úgy érkeztem meg, mint egy harmadikról kidobott görögdinnye.

(nevetés)

Amint földet értem, az első, hogy ellenőrzöm, eltörött-e valami fontos. Megráztam a fejem, és felvetődött az örök kérdés: 'Miért nem mentem a bankszakmába?' (nevetés) Körbenéztem, és megláttam egy másik ejtőernyőst, egy fiatal fiút vagy lányt, elővették az M-4-s karabélyaikat, és felszedték a felszerelésüket. Mindent úgy tettek, ahogy tanítottuk nekik. És eszembe jutott, hogy ha harcba kéne menniük, akkor mindent úgy tennének, ahogy tanítottuk őket és követnék a vezetőiket. És ha visszatérnek az ütközetből, akkor az azért van, mert jól vezettük őket. És újra azon elmélkedtem, hogy milyen fontos, amit tettem.

Tehát megvan ez a kedd délelőtti ugrás, de ez nem akármilyen ugrás, 2001. szeptember 11-e volt. Amikor felszálltunk a reptérről, Amerikában békeidő volt. Amikor leszálltunk a célnál, minden megváltozott. És amiről azt hittük, azaz hogy ezek a fiatal katonák harcba vonulnak, szóval, hogy ez csak elmélet, mostanra nagyon is igaz volt - és fontosnak tűnt a vezetés. A dolgok megváltoztak - 46 éves dandártábornok voltam. Sikeres múltam volt, de a dolgok annyira megváltoztak, hogy néhány jelentős változtatást kellett megtegyek, és ezt akkor reggel még nem tudtam.

A vezetés hagyományos történetein nőttem fel: Robert E. Lee, John Buford Gettysburg-nél. Személyes példák is lebegtek előttem. Ez apám Vietnámban. Úgy neveltek, hogy a katonák erősek és bölcsek és bátrak és hűségesek - nem hazudnak, csalnak vagy lopnak, és nem hagyják cserben bajtársaikat. És még mindig ezt gondolom az igazi vezetőkről. Pályafutásom első 25 évében, egy csomó másfajta tapasztalatom volt.

Az egyik első alezredesem, 18 hónapig dolgoztam ebben az ezredben, szóval az egyetlen beszélgetés, ami köztünk zajlott, az egy 25 mérföldes menet 18. mérföldjénél történt, és kb. egy 40 másodperces fejmosásból állt. Nem biztos, hogy igazi eszmecsere volt. De néhány évvel később, amikor századparancsok voltam, kimentem a nemzeti képző központba. Egy műveletet vezényeltünk, a századom hajnali támadást hajtott végre, tudják, a klasszikus hajnali támadás: egész éjjel készülődni, eljutni a tűz kezdővonaláig. Abban az időben felfegyverzett egység volt a kezem alatt. Haladunk előre, és teljesen lealáztak minket, de azonnal. Az ellenségnek ez meg se kottyant. Az ütközet után hozzák ezt a mobil színházat, amit 'bevetés utáni vizsgálat'-nak hívnak, hogy megtanítsák, mit csináltál rosszul. Vezetés - megalázással összekötve. Felhúznak egy nagy képernyőt és végigvisznek mindenen. "... és itt ezt nem csináltad meg, ott meg ezt...stb." Olyan érzéssel sétáltam ki onnan, mint aki a béka segge alatt van. Megláttam az alezredesem. Cserbenhagytam. Odamentem bocsánatot kérni, erre ő azt mondta: ' Stanley, szerintem remekül csináltad.' És azzal az egy mondattal felemelt, talpra állított, és megtanított rá, hogy a vezetők engedik, hogy elbukj, de nem engedik, hogy kudarc légy.

Amikor eljött szeptember 11., a 46 éves McChrystal dandártábornok már egy egészen új világot lát. Először is, a dolgok nyilvánvalóak, amik ismertek: a környezet megváltozott, a sebesség, a vizsgálódás, a dolgok érzékelése annyira gyors, néha gyorsabb, mintsem hogy tudnánk rá reagálni. Viszont minden, amit teszünk más összefüggésben van. Ennél is fontosabb, akiket vezettem 20 különböző országban voltak szétszórva. Ahelyett, hogy képes lettem volna a fontosabb vezetőket összehívni egy döntés erejéig egy helyre, a szemükbe nézni és erősíteni az önbizalmukat és bizalmat kapni tőlük, ehelyett egy olyan csapatot vezetek, amely szétszóródott, így más technikákat kell alkalmaznom. Videó-konferenciákat, chat-t, e-mailt, telefonhívásokat kell intéznem - minden olyan eszközt kell használnom, amit csak tudok, nem csak kommunikációs, hanem vezetői szempontból is. Egy munkáját egyedül végző 22 éves többezer mérföldnyire tőlem bizalommal kell kommunikáljon felém. Bíznom kell bennük és nekik is bennem. Erősítenem kell a hitüket. Ez egy újfajta vezetési stílus számomra.

Van egy művelet, amit több helyszínről kell levezényelnünk. Jött egy lehetőség, nincs idő mindenkit összecsődíteni. Összetett hírszerzéshez kellett folyamodnunk, együtt, meg kellett találnunk a cselekvés módját. Nagyon necces volt, ki kellett járnunk az utasítások útvesztőjét, meggyőzni a parancsnokokat, hogy ez a helyes és mindezt elektronikus médiumon keresztül. Elbuktunk. A küldetés kudarcba fulladt. Amit ezután tennünk kellett, az az, hogy újra kellett próbálkoznom a csapat erejét felépíteni, újraépíteni a bizalmukat, köztem és köztük, és a vezetőink és közöttünk, mint egy csapat - anélkül, hogy a kezemet a vállukra helyezhetném. Teljesen új követelmény.

Az emberek is változtak. Talán azt gondolják, hogy az általam vezetett csapat mind acélos tekintetű kommandósokból állt, hatalmas ökleikkel és különleges fegyverekkel. Igazából a csapat nagy része ugyanolyan volt, mint Önök. Férfiak, nők, fiatalok és idősebbek - nem csak a seregből, különféle szervezetekből, nagyrészüket csak egy kézszorításból ismertem. Parancsok kiosztása helyett konszenzusra törekszel és a közös cél érzetét kelted benned. Talán a legnagyobb változás a nemzedéki különbségek megértése volt, sokat változtak az idők. Afganisztánban egy művelet helyszínén jártam egy Ranger szakasszal. Abban a műveletben egy őrmester a szakaszból elvesztette a fél karját, amikor egy tálib kézigránátot dobott vissza az ellenségre, miután az a tüzérségén landolt. Beszélgettünk a műveletről, és aztán megkérdeztem, amit gyakran szoktam csapatoknál: Hol voltál szeptember 11-n? Az egyik fiatal Ranger, haja kusza, arca vörös és meggyötört a hideg afgán széltől, azt felelte: 'Uram, én hatodikos voltam.' Ez arra emlékeztetett, hogy egy olyan csapattal dolgozunk, amelynek közös célja kell hogy legyen, közös tudata, és mégis mennyire más tapasztalatai vannak ennek a srácnak, más szókincse, teljesen eltérő képességei, a digitális média tekintetében, mint mondjuk nekem és más felsővezetőknek. És mégis kell, hogy legyen közös nevező.

Ez egy olyasmit is létrehozott, amit én a szakértelem megfordulásának hívok, mivel annyiféle változást éltünk meg a technológia, a taktika és miegymás alsóbb szintjein, hogy hirtelen a dolgok, amiken felnőttünk, már nem azok, melyeket a csapat csinál most. Hogy lehet hát egy vezető hiteles, amikor nem azt csinálta, amit az emberei, akiket vezet, csinálnak? És ez egy vadiúj kihívás a vezetők számára. Arra késztetett, hogy sokkal világosabb legyek, sokkal inkább figyeljek, és sokkal inkább képes legyek a beosztottaktól tanulni. És mégis, megint csak azt mondom, nem tartózkodtok egy helyen. Egy másik dolog. Valami hatással van rád és a vezetőidre. Egy befolyás, egyre csak halmozódik. Nem mindig töltöd újra az elemeidet.

Egy éjjel Irakban egy képernyő előtt álltam az egyik vezetővel és néztük az egyik csapatunk tűzharcát. Beugrott, hogy a fia is a mi csapatunkban van. Megkérdeztem: ' John, hol a fiad? Mi van vele?' Ezt válaszolta: 'Uram, jól van. Köszönöm a kérdését.' Erre én: 'Hol van most?' Erre a képernyőre mutatott: 'Éppen a tűzharcban.' Gondoljanak arra, hogy a testvérüket, apjukat-anyjukat, házastársukat nézik, amint éppen egy tűzharcban vesz részt. És nem tehetnek semmit. Gondoljanak bele, hogy ezt tudják. Újra és újra. Ez egy új fokozódó nyomás a vezetőkön.

Figyelni kell és vigyázni egymásra. Talán a legtöbbet az emberi kapcsolatokról tanultam. Megtanultam, hogy ez az összekötő kapocs, amely összetart egy csapatot. Pályám nagy részét a Ranger ezredben töltöttem. A Ranger-öknél minden reggel, minden Ranger, és kb. 2000-n vannak, elmond egy 6 részből álló hitvallást. Talán ismerik az egyik sorát, így szól: 'Soha nem hagyom, hogy egy elesett bajtárs az ellenség kezei közé jusson.' Ez nem egy agyatlan mondóka, és nem egy vers. Ez egy ígéret. Ígéret, amelyet minden Ranger tesz a többi Ranger-nek. Nem számít, mi történik, nem számít, mivel jár, ha szükséged van rám, jövök. Ezt az ígéretet minden Ranger megkapja az összes többi Ranger-től. Gondoljanak csak bele. Rendkívül erőteljes. Talán erősebb a házastársi eskünél. És megfeleltek ennek, ami külön erőt ad neki. És az a szervezeti kötődés, amely összekapcsolja őket az egyszerűen elképesztő.

És megtanultam, hogy a személyes kapcsolatok fontosabbak, mint valaha. 2007-ben Afganisztánban voltunk egy nehéz műveleten, egy régi barátom, akivel hosszú éveket töltöttem pályafutásom különböző pontjain, keresztapja vagyok az egyik gyereküknek, szóval küldött nekem egy üzenetet, egy borítékban, amiben egy idézet volt, Sherman-tól Grant-nek, így szólt: Tudtam, hogy ha valaha is szorul a hurok körülöttem, ha életben vagy, eljössz.' Számomra az ilyen kapcsolatok rendkívül fontosnak bizonyultak pályafutásom során többször is.

És megtanultam, hogy ebben a környezetben ezt kell adnod, mert kemény. Ez az én utazásom. Remélem, nincs vége. Úgy jöttem ide, hogy hiszem: egy vezető nem attól jó, mert igaza van; azért jó, mert hajlandó tanulni és megbízni másokban. Nem könnyű! Ez nem a tévéshopos hasprés, ami havi 15 perccel kockahasat biztosít. (nevetés) Nem is mindig fair. Földre kerülhetsz, ami fáj és sebhelyeket hagy hátra. De ha vezető vagy, az emberek, akikre számítasz, majd felsegítenek. És ha vezető vagy, az emberek, akik számítanak rád, a talpadon akarnak látni

Köszönöm.

(taps)