Shukla Bose: Egyszerre egy gyereket tanítani

Ma önök előtt állok minden alázatossággal, és szeretném megosztani önökkel az utóbbi hat évnyi utamat a szolgálat területén, és az oktatásban. És nem vagyok képzett tanár. Sem veterán szociális munkás. 26 évig voltam a közösségi világban, próbáltam jövedelmezővé tenni a szervezeteket. És azután, 2003-ban létrehoztam a Parikrma Emberiesség Alapítványt a konyha asztalomnál.

Az első dolgunk az volt, hogy végigsétáljunk a nyomornegyedeken. Amúgy tudják, 2 millió ember van Bangalore-ban, akik 800 nyomornegyedben élnek. Nem tudtunk mindegyik nyomornegyedbe elmenni, de megpróbáltunk lefedni annyit, amennyit csak tudtunk. Keresztüljártuk ezeket a nyomornegyedeket, azonosítva azokat a házakat, ahol a gyerekek soha nem mehetnek iskolába. Odamentünk a szülőkhöz, és próbáltuk meggyőzni őket arról, hogy küldjék gyermekeiket iskolába. Játszottunk a gyerekekkel, és igazán fáradtan értünk haza, kimerülten, de képekkel ragyogó arcocskákról, csillogó szemekről, és aludni tértünk.

Mindannyian izgatottak voltunk a kezdés miatt. De a számok lesújtottak minket. 200 millió gyereknek 4 és 14 éves kor között iskolába kellene járnia, de nem járnak. 100 millió gyerek, aki iskolába jár, de nem tud olvasni, 125 millió, aki nem tud alapvető matematikai műveleteket elvégezni. Ugyancsak hallottuk, hogy 250 billió indiai rúpia az állami oktatásra lett szentelve. Ennek 90%-a a tanárok fizetésére ment el és az adminisztrátorok fizetésére. És mégis, Indiának van közel a legmagasabb tanári hiányzása a világon, egy a négy tanárból az egész iskolaidő alatt nem jár be dolgozni.

Ezek a számok igazán nehezen felfoghatók, nyomasztóak, és állandóan kérdezgettek minket: "Mikor kezdesz? Hány iskolával kezdesz? Hány gyerek lesz? Hogyan fogsz terjeszkedni? Hogyan fogsz másolódni?" Nagyon nehéz volt meg nem ijedni, nem csüggedni. De nem gondoltuk meg magunkat és azt mondtuk: " Nem tömegekkel foglalkozunk." Egyszerre egy gyerekkel akarunk foglalkozni, és megfelelően végigvinni a gyereket az iskolán, főiskolára küldeni, és felkészíteni őket a jobb megélhetésre, értékes munkára.

Szóval, elkezdtük Parikrmát, az első Parikrma iskola egy nyomornegyedben kezdődött, ahol 70,000 ember élt a szegénységi küszöb alatt. Az első iskolánkat egy háztetőn kezdtük, ami a nyomornegyeden belüli épületen volt, a második emeleten, csak a második emeleten a nyomornegyeden belül. És annak a háztetőnek nem volt mennyezete, csupán félig, bádoglemezből. Az volt az első iskolánk. 165 gyerek. Az indiai tanítási év júniusban kezdődik. Szóval, júniusban elég sokszor esik, mindannyian összezsúfolódtunk a bádoglemez alatt, várva azt, hogy az eső elálljon. Istenem, milyen összekovácsoló feladat volt az! És mindannyiunk aki ott volt a tető alatt, még ma is itt együtt vagyunk. Azután jött a második iskola, a harmadik iskola, a negyedik iskola, és az ifjúsági főiskola. Hat év alatt mostmár négy iskolánk, egy ifjúsági főiskolánk és 1,100 gyerekünk van, akik 28 nyomornegyedből jönnek és négy árvaházból. (Taps)

Az álmunk igazán egyszerű, elküldeni minden egyes gyereket, felkészítve őket arra, hogy éljenek, és tanultak legyenek, de mindazonáltal békésen éljenek, elégedetten ebben a konfliktussal teli, kaotikus, globalizált világban. Nos, ha globálisan beszélsz angolul kell beszélned. És ezért az összes iskolánk angol nyelvű iskola. De tudják, van egy mítosz arról, hogy a gyerekek a nyomornegyedekből nem tudnak jól beszélni angolul. Családjukban senki sem beszéli az angolt. Generációjukban senki sem beszéli az angolt. De milyen téves is ez.

Video: Lány: Szeretem a kalandos könyveket, és az egyik kedvencem Alfred Hitchcock és [nem kivehető] és a Hardy Boys. Ez a három hasonló, habár hasonlóak különböző kontextusban, az egyik mágikus, a másik kettő nyomozás-féle, szeretem azokat a könyveket, mert van valami különleges bennük, a szókincs, amit azokban a könyvekben használnak, és az írás stílusa. Úgy értem, hogy például felkapok egy könyvet és nem tudom letenni, amíg be nem fejezem az egész könyvet. Habár ez 4 és fél óráig tart nekem, vagy 3 és fél óráig, hogy befejezzem a könyvem, ezt teszem.

Fiú: Végeztem egy jó kutatást és megismertem a világ leggyorsabb autójait. Szeretem a Ducati ZZ143-at, mert az a leggyorsabb, a világ leggyorsabb motorja. És szeretem a Pulsar 220 DTSI-t, mert az India leggyorsabb motorja.

Nos, az a lány, akit láttak, az apja virágokat árul az országúton. És ez a kisfiú 5 éve jár iskolába. De nem furcsa, hogy a világon minden kisfiú szereti a gyors motorokat? Nem látott egyet sem. Nem motorozott egyiken sem, természetesen, de sokat kutatott a Google keresőn keresztül. Tudják, mikor kezdtünk az angol nyelvű iskoláinkkal szintén eldöntöttük, hogy a lehető legjobb tantervet alkalmazzuk, az ICSE tantervet. És ismét, voltak emberek, akik nevettek rajtam és mondták: " Őrült vagy, hogy olyan nehéz tantervet választasz ezeknek a tanulóknak? Soha nem lesznek képesek megbirkózni vele." Nemcsak nagyon jól megbirkóztak vele a gyerekeink, de kiemelkedően teljesítenek. El kellene jönniük, hogy lássák milyen jól csinálják a gyerekeink.

Szintén van egy mítosz arról, hogy a szülőket a nyomornegyedekből nem érdekli, hogy gyerekeik járnak-e iskolába, sokkal inkább munkára fognák őket. Ez abszolút sületlenség. Minden szülő az egész világon szeretné, hogy gyermekének jobb élete lehessen mint neki. De szükséges elhinniük, hogy a változás lehetséges.

Video: (Hindi)

Shukla Bose: 80%-os részvételi aránya van az összes szülői értekezletünknek. Néha 100 százalék, sokkal több, mint számos elit iskoláé. Apukák kezdtek el részt venni. Nagyon érdekes. Amikor elkezdtük az iskolánkat a szülök ujjlenyomatot adtak a részvételi nyilvántartásba. Most elkezdtek aláírni. A gyerekeik megtanították őket. Lenyűgöző, mennyit tanítanak a gyerekek.

Van nekünk, néhány hónappal ezelőtt, pontosan múlt év végén, volt pár anyánk, akik eljöttek hozzánk és mondták: "Tudják, szeretnénk megtanulni, hogyan kell olvasni és írni, meg tudnak tanítani minket?" Úgyhogy elkezdtünk egy iskola utáni foglalkozást a szülőknek, az anyáknak. 25 anya volt, aki rendszeresen eljött az iskola után, hogy tanulhasson. Szeretnénk folytatni ezzel a programmal és kiterjeszteni azt, az összes iskolánkra.

Az apáink 98%-a alkoholista. Tehát, el tudják képzelni, milyen traumatizált és mennyire nem megfelelő környezetből jönnek a gyerekeink. El kell küldenünk az apákat leszoktató laborokba és mikor visszatérnek többnyire józanon, munkát kell találnunk számukra, hogy ne essenek vissza. Körülbelül három apa van, akiket szakáccsá képeztünk ki. Megtanítottuk nekik az élelmezést, higiéniát. Segítettünk nekik konyhát felállítani és most az összes gyerekünket élelemmel látják el. Nagyon jó munkát végeznek, mert az ő gyerekeik eszik meg az ő főztjüket, de legfőképp, ez az első alkalom, hogy tiszteletet kapnak, és úgy érzik, hogy valami hasznosat csinálnak.

A nem tanító munkatársaink aránya 90% fölötti, akik mind szülők és kiterjesztett családok. Sok programot kezdtünk el csak azért, hogy biztosítsuk, hogy a gyerekek iskolába jöjennek. Szakmai készségfejlesztő program az idősebb testvéreknek, így a fiatalabbak nincsenek megakadályozva abban, hogy iskolába jöhessenek.

Szintén van egy mítosz, hogy a gyerekek a nyomornegyedekből nem tudnak beilleszkedni a fő irányvonalba. Vessenek egy pillantást erre a kislányra, aki egyike annak a 28 gyereknek, akik elit iskolából jöttek, a legjobb iskolák az országban akik ki lettek választva a Duke Egyetem tehetségkutató programjára és elküldték IIM-Amedabad-ba.

Video: Lány: [nem kivehető] Valahányszor látunk [nem kivehető] olyan nagy büszkeség volt számunkra, hogy elmehetünk és táborozhatunk. És elmentünk oda. Mindenki nagyon barátságos volt, leginkább sok barátot szereztem. És úgy éreztem az angolom sokat javult elmentem és beszélgettem barátokkal és mindenki mással. Ott találkoztak gyerekekkel, akik különböző életszínvonallal rendelkeznek és különböző gondolkodásmóddal, teljesen más társadalom. Majdnem mindenkihez odamentem. Nagyon barátságosak voltak. Sok igazán jó barátom volt ott, akik Delhi-ből jöttek, Mumbai-ból jöttek. Még most is kapcsolatban vagyunk a Facebook-on keresztül.

Ezután az amedabad-i kirándulás után teljesen másképp viszonyulok az emberekhez és mindazokhoz. Azelőtt úgy éreztem, mintha nem ilyen lettem volna. Nem közeledtem vagy kezdtem el beszélgetni valakivel olyan gyorsan. Az angol akcentusom sokat javult és megtanultam focizni, röplabdázni, frizbizni és még sok játékot. Nem akarok visszamenni Bangalore-ba. Hadd maradjak itt. Olyan szép az étel. Élveztem. Olyan gyönyörű volt. Élveztem enni az ételt mintha [nem kivehető] jönne és kérdezné, "Igen hölgyem, mit szeretne?" Olyan jó volt hallani!

(Nevetés) (Taps)

Ez a lány cselédként dolgozott mielőtt iskolába jött volna. És ma neurológus akar lenni.

A gyerekeink ragyogóan teljesítenek a sportokban. Igazán kiemelkedőek. Van egy iskolák közötti atlétikai verseny, amit minden évben megtartunk Bangalore-ban, ahol 5,000 gyerek vesz részt a város 140 legjobb iskolájából. A legjobb iskola díjat három éve folyamatosan elnyertük. És hazajönnek a gyerekeink medálokkal teli táskával, sok csodálóval és baráttal. Múlt évben volt pár gyerek, akik elit iskolákból jöttek és felvételt kértek a mi iskolánkba. Szintén megvan a mi álom csapatunk.

Miért történik ez? Miért van ez az önbizalom? Talán a felfedés? Professzoraink vannak a MIT-ről, Berkeley-ből, Stanford-ról, Indiai Tudományos Intézetből, akik eljönnek és tanítják a gyerekeinket sok tudományos képletre, kísérletre, sok a tanterven túl van. A művészetet, a zenét terápiának és a kifejezés közegének tekintjük. Szintén hiszünk abban, hogy a tartalom a legfontosabb. Nem az infrastruktúra, nem az illemhelyek, nem a könyvtárak, hanem ami valójában az iskolában történik az a legfontosabb. Környezetet teremteni a tanulásnak, az érdeklődésnek, a felfedezésnek, ez az igazi oktatás.

Amikor elkezdtük Parikrmát nem volt elképzelésünk arról, hogy milyen irányba menjünk. Nem alkalmaztuk McKinsey-t, hogy készítsen egy üzleti tervet. De biztosan tudtuk, hogy amit szeretnénk ma csinálni az az, hogy egy gyereket tanítsunk egyszerre, nem megrekedni a számokkal, és valójában látni a gyereket egészben az élet folyamatát, és szabadjára engedni a gyerek lappangó lehetőségét. Nem hiszünk a mennyiségben, mert mi a minőségben hiszünk, és a mennyiség automatikusan meg fog történni. Cégek vannak, melyek támogattak, és most képesek vagyunk több iskolát megnyitni. De azzal az ötlettel kezdtünk, hogy egyszerre egy gyerek.

Ez az öt éves Parusharam. Koldult a buszmegállóban pár évvel ezelőtt, összeszedték és most árvaházban van, az utóbbi négy és fél hónapban iskolába járt. Óvodában van, angolul tanul beszélni. Van egy modellünk aminek a segítségével a gyerekek három hónap alatt tudják beszélni és megérteni az angolt. Angolul tud történeteket mondani neked a szomjas tehénről, a krokodilról és a zsiráfról. És ha megkérdezed tőle, hogy mit szeret csinálni azt fogja mondani: "Szeretek aludni. Szeretek enni. Szeretek játszani." És ha megkérdezed tőle, hogy mit szeretne csinálni azt fogja mondani: "Szeretnék lovalni." Nos, a "lovalás" lovaglást jelent. Szóval Parusharam minden nap eljön az irodámba. Azért jön, hogy megdörzsöljem a pocakját, mert hiszi, hogy ez szerencsét hoz nekem.

Mikor elkezdtem Parikrmá-t nagy adag arroganciával kezdtem, hogy megváltoztassam a világot. De mára megváltoztam. A gyerekeimmel együtt megváltoztam. Olyan sokat tanultam tőlük, szeretetet, könyörületet, képzeletet és sok kreativitást. Parusharam maga Parikrma, egy egyszerű kezdéssel, de nagy jövővel. Megígérem önöknek, hogy Parusharam beszélni fog a TED konferencián pár éven belül. Köszönöm. (Taps)