Shirin Neshat: Emigráns művészet

A történet, amit ma meg szeretnék osztani veletek, az az iráni művészként átélt kihívás, az iráni művésznőé, az emigrációban élő iráni művésznőé. Nos, megvannak az előnyei és a hátrányai. A negatív oldala az, hogy, úgy tűnik, a politika mindenképpen nyomot hagy a hozzám hasonlók életében. Valamilyen formában minden egyes iráni művész politizál. A politika életünk meghatározójává vált. Ha Iránban élsz, cenzúrával, zaklatással, letartóztatással, kínzással, néha kivégzéssel kell szembenézned. Ha Iránon kívül élsz, mint én, az emigránsok életét éled, a szeretteidtől és a családodtól való távolság, a honvágy fájdalmával. Ezért nem vagyunk képesek erkölcsileg, érzelmileg, pszichológiailag és politikailag távol maradni a társadalmi felelősségvállalás valóságától.

Furcsa módon a hozzám hasonló művészek a honfitársaik szószólójává, hangadójává is válnak, még akkor is, ha nem léphetnek saját hazájuk földjére. A hozzám hasonlókra az is igaz, hogy egyszerre két különböző csatát vívnak. Kritikusak vagyunk a Nyugattal szemben, azzal szemben, ahogy érzékeljük a Nyugatot, és az identitásunkkal szemben -- a rólunk kialakított képpel szemben, az iráni nőkkel, a politikánkkal és a vallásunkkal szemben. Az a dolgunk, hogy büszkén vállaljuk magunk és tiszteljük egymást. Ugyanakkor egy másik csatát is vívunk. A rendszerünkkel, a kormányunkkal -- a rémes kormányunkkal, ami minden bűnt elkövetett, hogy hatalmon maradhasson. A művészeink veszélynek vannak kitéve. Veszélyben vagyunk. Szembefordulunk a rendszerrel.

Fonák módon, ez a helyzet csak megerősített bennünket, mert művészekként a kultúrához, az iráni politikához, a társadalmi párbeszédhez közelinek tekintenek bennünket. Inspirálnunk, provokálnunk, mozgósítanunk kell az embereinket, reményt kelteni bennük. A honfitársaink tolmácsai vagyunk, a külvilág számára. A művészet a fegyverünk. A kultúra az ellenállás egy formája. Olykor irigylem a Nyugat művészeit a véleménynyilvánítási szabadságuk miatt -- mert ők megtehetik, hogy eltávolodnak a politikai kérdésektől -- hiszen tény, hogy ők egyetlen közönséget szolgálnak, vagyis főként a Nyugati kultúrát. Ugyanakkor aggódom a Nyugatért, mert ezekben az országokban, a nyugati világban a kultúra ki van téve annak, hogy szórakozási formává válik. Honfitársainknak szüksége van a művészetünkre, márpedig a kultúra a kommunikáción túl van.

Művészi pályámnak egy nagyon-nagyon személyes oldaláról kezdtem beszélni, nem boncolgattam hazám társadalmi helyzetét. Az első kép, amit most láthattok, akkor készült, amikor először tértem vissza Iránba, 12 évnyi távollét után. Az 1979-es iszlám forradalom után. Amíg távol voltam, Iránban kitört az iszlám forradalom és az ország perzsa kultúráját teljes mértékben felváltotta az iszlám kultúra. Elsősorban azért mentem haza, hogy a családommal ismét felvegyem a kapcsolatot, és visszataláljak a társadalomba. Ennek ellenére egy olyan országba érkeztem, ami teljesen ideologikus volt, rá sem ismertem. Annyira, hogy személyes dilemmáim és kérdéseim folytán egyre inkább érdekelt, egyre inkább elmélyedtem az iszlám forradalom tanulmányozásában -- valójában miképpen is változtatta át ilyen hihetetlen mértékben az iráni nők életét. Az iráni nő témája mérhetetlenül érdekes lett számomra, az, ahogyan az iráni nők láthatóan a politikai átalakulás történelmi megtestesítői. A nők megfigyelésével valamiképpen érthetővé válik az ország szerkezete és ideológiája.

Elkészítettem tehát néhány munkát, mellyel egyszersmind saját személyes kérdésemmel is szembesültem, és mely tágabban is értelmezhetővé vált -- ez a mártírság kérdése, azoké, akik készakarva állnak Isten szeretete, a hit, valamint az erőszak, a bűnözés és kegyetlenség metszéspontjába. Hihetetlenül fontossá vált ez számomra. Mégis, szokatlan szemszögből néztem mindezt. Kívülállóként jöttem vissza Iránba, hogy megtaláljam a helyem, de nem voltam abban a helyzetben, hogy kritizálhatnám a kormányt vagy az iszlám forradalom ideológiáját. Amint megtaláltam a hangot, lassan változott ez a helyzet, és olyan dolgokat fedeztem fel, amiket soha nem gondoltam volna. Egyre kritikusabb lett a művészetem. A késem élesebbé vált. Emigrációba kényszerültem. Nomád művész vagyok. Marokkóban, Törökországban, Mexikóban dolgozom. Mindenfelé elhitetem, hogy az ott éppen Irán.

Most filmeket készítek. Tavaly készült el a "Nők férfiak nélkül" című film. A "Nők férfiak nélkül" visszapillantás a történelemben, az iráni történelem egy másik szeletébe. 1953-ban, amikor az amerikai CIA puccsot követett el, és eltávolított egy demokratikusan megválasztott vezetőt, Dr. Mossadeghet. A könyvet egy Shahrnush Parsipur nevű iráni nő írta, mágikus-realista regény. A könyvet betiltották, és az írónő öt évig börtönben ült. Azért ragaszkodom ehhez a könyvhöz, és azért filmesítettem meg, mert egyfelől a női lét kérdését feszegeti -- azt, hogy milyen Iránban a hagyomány és a történelem szerint nőnek lenni -- másfelől pedig négy nő életét követi nyomon, akik mind keresnek valamit, változást, szabadságot, demokráciát -- míg Irán mint ország, bármilyen más szereplőhöz hasonlóan szintén a szabadságért, demokráciáért és az idegen megszállástól való függetlenségért harcolt.

Azért készítettem ezt a filmet, mert fontosnak éreztem, hogy a nyugati világ is tudjon országunkról, történelmünkről. Azért, hogy mindannyian tudjunk az iszlám forradalmat követő Iránról. Azért, hogy tudjuk, hogy Irán valaha egy világi társadalom volt, demokrácia volt, de ezt a demokráciát elvette tőlünk az amerikai kormány és a brit kormány. A film az irániakat is megszólítja, azzal a kérdéssel fordul hozzájuk, hogy térjenek vissza a történelmükhöz, nézzenek magukba, térjenek vissza egykori önmagukhoz, ahhoz, ahogyan zenéltek, amilyen kulturális életük volt, mielőtt teljesen iszlamizálódnak. Legfőképpen azt ne feledjék el, hogy megküzdöttek a demokráciáért. Néhány jelenet a filmemből. Képek a puccsról. Kaszablankán forgattuk az összes valósághű jelenetet.

A filmmel egyensúlyba akartuk hozni a politikai történet és a női történet elmesélését. Vizuális művészként valóban elsősorban az alkotásban vagyok érdekelt -- olyan alkotások létrehozásában, mellyekkel a politikát, a vallást a feminizmus kérdését is megértjük, s mellyel egy fontos, időtlen és egyetemes műalkotás jön létre. Azzal a kihívással találom magam szemben, hogy mindezt hogyan kivitelezem -- Hogyan mondjak el egy politikai történetet allegorikusan -- hogyan ragadjam meg az érzelmeket, hogy egyben elgondolkodtató is legyen. Néhány kép és szereplő a filmből. Azután jött a zöld mozgalom -- 2009. nyara, amikor bemutatták a filmem -- Teheránban felkelések törtek ki az utcán.

A dolog hihetetlen iróniája, hogy az az időszak, amit a filmben akarunk megeleveníteni, a demokrácia és a társadalmi igazság utáni vágy, most visszatért Teheránban. A zöld mozgalom jelentős hatással volt a világra. Erősen felhívta a figyelmet azokra az irániakra, akik kiálltak az alapvető emberi jogaikért és küzdöttek a demokráciáért. Ami számomra a legjelentősebb volt, még egyszer mondom, az a nők jelenléte volt. Abszolút inspiráló erővel hatottak rám. Az iszlám forradalom idején készült képeken a nők láthatóan alázatosak, és nincs hangerejük, ezzel szemben most feministákat láthatunk Teherán utcáin -- tanult, haladó gondolkodású, hagyományokkal szemben menő szexuálisan nyitott, felszabadult és komolyan feminista nőket. Ezek a nők és azok a fiatal férfiak világszerte, kül- és belföldön egyesítették az Irániakat.

Akkor fedeztem fel, hogy miért merítek olyan sok inspirációt az iráni nőkből. Minden körülmények között kitolták a határokat. Szembeszálltak a hatóságokkal. Áthágtak minden szabályt minden téren. És még egyszer: nem okoztak csalódást. Bizton mondhatom, hogy az iráni nők új hangra leltek, s az ő hangjuk adja az én hangom. Nagy megtiszteltetés iráni nőnek lenni, iráni művésznek lenni, még akkor is, ha nyugaton tevékenykedek egy ideig.

Köszönöm szépen.

(Taps)