Sherry Turkle: Kapcsolódva, mégis magányosan?

Egy perccel ezelőtt a lányom, Rebeka sms-ben kívánt jószerencsét. Ez állt a szövegben: "Anyu, döngetni fogsz!" Nagyon tetszik. Amikor ezt a szöveget megkaptam, olyan volt, mintha megölelt volna. Hát így van ez. Egy központi paradoxont testesítek meg: olyan nő vagyok, aki szeret sms-eket kapni, ugyanakkor azt vallja, hogy túl sok sms problémát jelenthet.

Tulajdonképpen a lányom emlékeztetője felidézi bennem a történetem kezdetét. 1996-ban, amikor először adtam elő a TED-en, Rebeka 5 éves volt, és itt ült a legelső sorban. Épp akkor fejeztem be egy könyvet, ami az internetet ünnepelte, és nem sokkal később szerepeltem a Wired Magazin címlapján. Azokban a mozgalmas időkben chat-szobákkal kísérleteztünk, és virtuális online közösségekkel. Önmagunk különböző új oldalait fedeztük fel. Majd kikapcsoltuk a gépünket. Nagyon izgatott voltam. És pszichológusként leginkább az izgatott, hogy fel fogjuk használni, amit a virtuális világban tanultunk magunkkal kapcsolatban, a személyiségünkkel kapcsolatban, hogy jobb lehessen az életünk a valóságban.

Most előreugrok 2012-be. Újra itt vagyok a TED színpadán. A lányom most 20 éves egyetemista. A mobiljával alszik, és én is. Épp most írtam egy új könyvet, ám ez alkalommal nem olyat, aminek segítségével a Wired Magazin címlapjára kerülhetek. Mi is történt? Még mindig izgat a technológia, ám azt gondolom, és azért vagyok itt, hogy erről beszéljek: hogy hagyjuk, hogy olyan helyekre vigyen bennünket, ahova nem is akarunk menni!

Az elmúlt 15 évben a mobil kommunikációs technológiákat tanulmányoztam, és sok száz embert kérdeztem meg, fiatalt és időset, az ilyen eszközökkel való viszonyáról. Arra jutottam, hogy ezek a kis eszközeink a zsebünben lapulva, olyan komoly jelentőséggel bírnak pszichológiai értelemben, hogy nem csupán azt változtatják meg, amit teszünk, hanem azt is, hogy kik vagyunk! Náhány dolgot, amit ma teszünk ezekkel az eszkzökkel, néhány évvel ezelőtt még nagyon furának tartottunk volna, vagy zavarónak, ám igen nagy gyorsasággal olyan hétköznapivá váltak, mint bármely más dolog.

Csak hogy néhány példát említsek: Az emberek gyakran sms-eznek, vagy emaileznek vállalati igazgatósági gyűléseken. Sms-eznek, vásárolnak és Facebookoznak iskolában az órákon, előadások során, és tulajdonképpen bármilyen találkozó alatt. Fontos új képességként említik az emberek, hogy szemkapcsolatot tudjunk tartani, miközben sms-ezünk! (Nevetés) Azt mondják nem könnyű, de meg lehet tanulni! A szülők sms-eznek és email-eznek reggeli és vacsora közben, a gyerekek meg arról panaszkodnak, hogy a szülők nem is figyelnek rájuk! Ugyanakkor ugyanazok a gyerekek nem adják meg egymásnak ezt a törődő figyelmet. Ez a kép nemrég készült a lányomról és a barátairól, amikor együtt voltak, miközben nem is voltak együtt! És még temetés közben is sms-ezünk! Megfigyeltem ilyet is! Kivonjuk magunkat a gyászból, vagy az ábrándozásból, és a telefonunkhoz fordulunk.

Miért számít mindez? Nekem azért fontos, mert szerintem most megyünk fejjel a falnak -- abban az értelemben, ahogy egymáshoz viszonyulunk, de abban az értelemben is, ahogy magunkhoz viszonyulunk, és hogy milyen lesz a kapacitásunk az önvizsgálatra! Kezdünk hozzászokni egy új létformához: a társas magányhoz. Az emberek akarnak együtt lenni egymással, de ugyanakkor máshol is akarnak lenni -- kapcsolatban lenni mindazokkal a helyekkel, ahol lenni akarnak. Az emberek maguk akarják irányítani az életüket. Maguk akarják megmondani, hogy ide, vagy oda menjenek-e, mert az a legfontosabb számukra, hogy maguk döntsék el, hova irányítják a figyelmüket. Tehát el akarsz menni arra a vezetőségi ülésre, de csak azokra a dolgokra akarod a figyelmedet pazarolni, amik tényleg érdekelnek. Vannak, akiknek ez meg is felel. Ám így előfordulhat, hogy jól elrejtőzünk egymás elől, még úgy is, hogy közben folyamatosan kapcsolatban vagyunk!

Egy 50-es üzletember azt hozta fel nekem, hogy nagy sajnálatára, mintha nem lennének többé kollégái a munkahelyén! Amikor munkába megy, nem áll meg senkivel beszélgetni egyet, nem is telefonál. És azt mondja, nem akarja a többi kollégáját megzavarni, mivel "nagyon elfoglaltak a sok email-ezéssel." Ám aztán megtorpant, és azt mondta: "Tudja, nem az igazat mondtam. Én vagyok az, aki nem akarja, hogy megzavarják. Nekem kellene kezdeményeznem, de valójában inkább elkütyüzöm a Blackberry-men."

Generációkon át azt látom, hogy az embereknek nem jut elég egymásból, de csak és kizárólag kellő távolságból és ha irányíthatják az együttlét mennyiségét. Goldilock [Aranyfürtöcske] effektusnak hívom én ezt, sem nem közel, sem nem távol, csak éppenhogy. Ám ami éppen megfelelhet ennek a középkorú üzletembernek, probléma lehet egy tininek, akinek személyes kapcsolatok kialakulására lenne szüksége. Egy 18 éves fiú, aki szinte mindent sms-ben intéz, vágyakozva mondta nekem: "Egy nap majd, majd egyszer, de egész biztos, hogy NEM MA, szeretném majd megtanulni, hogy kell beszélgetni."

Amikor arról kérdezem az embereket, hogy: "Mi a baj a beszélgetéssel?" Azt válaszolják: "Na majd én elmondom, mi a baj vele. Az, hogy valódi időben játszódik le, és így nem tudod uralni, hogy mit fogsz mondani." Tehát ez a lényeg! Sms, email, posztolás, az összes ilyesmi lehetővé teszi azt, hogy úgy nyilvánuljunk meg, mint amilyenek lenni akarunk! Kijavíthatjuk, beleértve azt is, hogy akár ki is törölhetjük, ami pedig azt jelenti, hogy retusálhatjuk az arcunkat, a hangunkat, a húsunkat, a testünket -- nem kicsit, nem nagyon, csak amennyire kell.

Az emberi kapcsolatok gazdagok, ám zavarosak, és mindenképpen nagy követelményeket támasztanak. Ezt tisztítjuk le a technológia által. És amikor ezt tesszük, az egyik dolog, ami ennek következtében történhet, az, hogy feláldozzuk a beszélgetést, a puszta kapcsolódás érdekében, Rövidre vágjuk magunkat. És idővel még meg is feledkezünk erről, illetve úgy tűnik, mintha elfelejtettük volna, mi az a törődés.

Teljesen kiakadtam. amikor Stephen Colbert feltett nekem egy nagyon egyszerű, egy végtelenül egyszerű kérdést. Így hangzott: "Nem adódik össze az összes ilyen twitterezés, csetelés az online kommunikációs eszközökön, egy nagy nyelésnyi valódi beszélgetés-értékűvé?" Válaszom: "Nem, nem adódnak össze! Kortyolásnyi kapcsolódások működhetnek, amikor apró kis információkat gyűjtögetünk, működhetnek, amikor ilyesmit mondunk: "Rád gondolok," vagy még akkor is, mikor ilyesmit: "Szeretlek!" -- abban az értelemben, mint ahogy pl. én éreztem magam, amikor megkaptam azt az sms-t a lányomtól -- ám akkor nem működnek, amikor egymásról akarunk megtudni dolgokat, amikor tényleg meg akarjuk ismerni és érteni egymást. És az egymással való beszélgetéseket valójában arra használjuk, hogy megtanuljuk, hogyan folytassuk a párbeszédet önmagunkkal! Ilyen értelemben egy párbeszédből való kimenekülés nagyon sokat nyomhat a latban, mivel veszélyeztetheti az önmagunkkal való kapcsolódás képességét! A cseperedő gyermekek számára ez a képesség a fejlődés sarokköve!

Újra és újra azt hallom, "Inkább írok, mint beszélek." És közben meg azt látom, hogy az emberek annyira hozzászoktak ahhoz, hogy kurtán-gyorsan kiszálljanak a valódi beszélgetésekből, annyira hozzászoktak ahhoz, hogy kevéssel is beérik, hogy már majdnem ott tartanak, hogy hajlandóak lennének szinte eltekinteni mindennemű emberi kapcsolattól! Például, sokan osztották meg velem a következő vágyukat: szeretnék, hogy egy nap, a Siri egy fejletteb alkalmazása, ami az Apple iPhone-jának a digitális segédje, olyasmivé válna, mint egy legjobb barát, aki meghallgat, akkor is, amikor mások nem! Szerintem ez a vágy azt a fájdalmas valóságot tükrözi, amit az elmúlt 15 évben tapasztaltam meg. Hogy az az érzés, hogy senki sem kíváncsi rám, nagyon jelentős a technológiával való viszonyunkban. Ezért olyan klassz, hogy lehet Facebook oldalunk, vagy egy Twitter adatlapunk -- komoly mennyiségű automatikus hallgatóság. És az az érzés, hogy senki sem kíváncsi rám, okozza, hogy olyan gépekkel akarunk időt tölteni, amelyek látszólag törődnek velünk!

Robotokat fejlesztünk, társasági robotoknak nevezik őket, amiket kifejezetten arra építenek, hogy partnerek legyenek -- idősek számára, a gyerekeink számára, számunkra. Ennyire elveszítettük a bizalmunkat abban, hogy ott lehetünk egymás számára? Kutatásom során dolgoztam nyugdíjas otthonokban, és behoztam néhány társasági robotot, amiket kifejezetten arra terveztek, hogy az idősekben meglehessen az érzés, hogy megértik őket. Egy nap az történt, hogy megláttam, ahogy egy idős hölgy, aki elvesztette egy gyermekét, egy robottal beszélget, aminek bébi fóka formája volt. Olyan volt, mintha tényleg a szemébe nézett volna. olyan volt, mintha értené a beszélgetést. Megvígasztalta a hölgyet. Sokan az ilyesmit lenyűgözőnek tartják.

Ám ez a hölgy próbált értelmet adni az életének egy olyan gép segítségével, aminek semmi tapasztalata nincs az emberi élet menetéről! Ez a robot óriásit alakított. Sebezhetőek vagyunk. Az emberek úgy állnak a tettetett empátiához, mintha valódi lenne. Úgyhogy abban a pillanatban, amikor az a hölgy megtapasztalta azt az ál-empátiát, eszembejutott: "Hiszen ez a robot nem képes empátiára! Nem ismeri a halált! Nem ismeri az életet!"

És ez a hölgy abban lelte vígaszát, hogy egy robottal társalkodott, engem egyáltalán nem nyűgzött le; 15 évi munkám egyik leggyötrelmesebb, legbonyolultabb pillanataként éltem meg. Ám amikor hátrébb léptem, egy igazi vihar kellős közepén találtam magam. Egyre többet várunk el a technológiától, és kevesebbet egymástól. Azt a kérdést teszem fel magamban: "Hogy jutottak idáig a dolgok?"

Szerintem ennek az az oka, hogy a technológia ott csíp minket fülön, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk! Mert sebezhetők vagyunk! Magányosak vagyunk, ugyanakkor félünk az intimitástól. És így a közösségi oldalaktól a társasági robotokig, mindenféle technológiát létrehozunk, ami a társaság illúzióját adja, ám a barátság követelményei nélkül! Azért fordulunk a technológiához, hogy segítsen minket abban, hogy kapcsolódhassunk, kényelmesen ellenőrizhető módon. De nem vagyunk annyira kényelmesek! Nem is vagyunk nagyon urai.

Manapság ezek a zsebünkben lévő telefonok hatással vannak az elménkre, a szívünkre, mivel 3 fantáziánk kielégülését vetítik elénk. Az első, hogy magunk fogjuk tudni irányítani a figyelmünket, ahova mi akarjuk; a második, hogy mindig meg leszünk hallgatva; a harmadik, hogy soha nem kell egyedül lennünk többé. És ez a harmadik elképzelés, hogy sohasem kell többé egyedül lennünk, központi jelentőségű a pszichénk szemszögéből. Mert abban a pillanatban, hogy az emberek magukra maradnak, még ha csak pillanatokra is, aggódni, pánikolni, nyugtalankodni kezdenek, egy eszköz után nyúlnak. Gondoljanak csak azokra, akik sorban állnak a boltban vagy a piros lámpánál állnak. Magunkra maradni - ez megoldásra váró problémának tűnik. Ezt aztán az emberek azzal próbálják megoldani, hogy "kapcsolódnak". Ám itt a "kapcsolódás" inkább szimptóma, mint gyógyulás! Kifejezi, de nem oldja meg a valódi problémát! Ám még szimptómánál is jobban megváltoztatja a folyamatos "kapcsolódás" azt, ahogy az emberek magukra tekintenek. Egy új fajta létezés formálódik általa.

A legjobban azzal tudnám kifejezni, hogy: "Megosztok, tehát vagyok!" Arra használjuk a technológiát, hogy meghatározzuk magunkat, azáltal, hogy megosztjuk gondolatainkat és érzéseinket még ha úgy is, ahogy vannak. Ezelőtt tehát így nézett ki: Valamilyen érzés keletkezett bennem, telefonálni akarok. Ma ez van: "Érezni akarok valamit, úgyhogy sms-eznem kell." Ezzel az újonan kialakuló "Megosztok, tehát vagyok" rendszerrel az a baj, hogy amennyiben nincs kapcsolatunk, nem is érezzük magunkat önmagunknak! Majdhogynem nem is érezzük magunkat! Mit teszünk tehát? Még többet és többet kapcsolódunk. Ám a folyamat során az történik, hogy elszigeteljük magunkat.

Hogyan jutunk el a kapcsolódástól az elszigetelődéshez? Akkor válunk elszigeteltté, ha nem fejlesztjük ki az egyedüllétre való képességet, a különlét képességét, hogy összeszedhessük magunkat. A magány célja az, hogy megtaláld önmagadat, hogy aztán másokkal kapcsolatba léphess, és valódi szeretetkapcsolatokat alakíthass ki. Amikor nincs meg bennünk az egyedüllétre való képesség, akkor azért fordulunk másokhoz, hogy enyhítsünk szorongásunkon, hogy végre élőnek érezhessük magunkat. Amikor ez történik, akkor nem vagyunk képesek értékelni őket a maguk valójában. Olyan ez, mintha pótalkatrészként használnánk őket törékeny önértékelésünk támogatása érdekében! Abba ringatjuk magunkat, hogy a folyamatos kapcsolatfenntartás eredménye az lesz, hogy majd kevésbé érezzük magunkat magányosnak. Ám veszélyben vagyunk, ugyanis valójában épp az ellenkezője igaz! Amíg nem vagyunk képesek egyedül ellenni, addig magányosabbak leszünk. És amíg nem tanítjuk meg gyermekeinket ellenni egyedül, addíg csak azt fogják tudni, hogyan kell magányosnak lenni!

Amikor 1996-ban előadtam itt a TED-en a korai virtuális társaságokról szóló tanulmányom bemutatása során, azt mondtam, hogy "Akik életük legnagyobb részét a képernyő előtt töltik, az önmagukkal való szembenézés szellemében teszik." És most ez a felhívásom: szembenézés, és annál is több, párbeszéd arról, hogy a technika jelenlegi felhasználása hova vezethet bennünket, illetve mi lehet az ára! Belehabarodtunk a technológiába! És félünk, mint a fiatal szerelmesek, hogy a túl sok beszéd elronthatja a kapcsolatot! Ám most eljött az ideje, hogy beszéljünk is! A digitális technológiával nőttünk fel, így látjuk az egészet felnőve. De nem így van, mert ezek csak az első napjai! Rengeteg idő áll még rendelkezésre ahhoz, hogy újragondoljuk, hogyan is akarjuk használni, milyen irányba is akarjuk továbbfejleszteni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy fordítsunk hátat az eszközeinknek, hanem csak azt, hogy alakítsunk ki egy sokkal tudatosabb kapcsolatot velük, egymással, valamint önmagunkkal.

Látok néhány kezdeményezést ebbe az irányba. Kezdjünk el az egyedüllétre úgy tekinteni, mint ami jó dolog! Adjunk neki lehetőséget! Keressük az alkalmat arra, hogy meg tudjuk mutatni gyermekeinknek, hogy milyen értékes ez! Teremtsünk otthon "szent" helyeket -- a konyhát, az étkezőt -- és vegyük birtokba ezeket beszélgetés céljával! Tegyük ugyanezt a munkahelyünkön! Ott annyira el vagyunk foglalva a kommunikációval, hogy gyakran nem marad időnk gondolkodni, nem marad időnk arra, hogy megvitassuk azokat a dolgokat, amik igazán fontosak! Változtassunk ezen! A legfontosabb, hogy tényleg komoly szükségünk van arra, hogy meghallgassuk egymást, beleértve az unalmas részeket is! Mert amikor akadozunk, vagy bizonytalankodunk, vagy épp nem találjuk a szavakat, akkor fedjük fel valódi énünket egymás előtt.

A technológia megpróbálja újradefiniálni az emberi kapcsolatokat -- hogyan törődjünk egymással, vagy éppen magunkkal -- ám arra is lehetőséget teremt, hogy megerősítsük az értékeinket, és az irányultságunkat. Optimista vagyok. Mindenünk megvan a kezdéshez! Itt vagyunk egymásnak. Minden esélyünk megvan a sikerre, amennyiben felismerjük a sebezhetőségünket. Hogy odafigyeljünk, amikor a technológia szerint valami nagyon bonyolult lesz, és helyette egyszerűbbet ajánl.

Tehát a munkám során azt hallom, hogy milyen nehéz az élet, a kapcsolatok tele vannak kockázattal. És akkor itt van a technológia -- egyszerűbb, reményteljesebb, optimistább, örökké megújuló. Olyan ez, mintha a lovasságot hívnák segítségül. Egy hirdetési kampány pl. azt ígéri, hogy az avatárok segítségével online üzemmódban "végre szerethető barátokra lelsz, szerethető lesz a tested is, az életed is, online, mindez az avatárok segítségével." Vonzanak a virtuális szerelmek, olyan számítógépes játékok, amelyek egész világoknak tűnnek, az az elképzelés, hogy a robotok, a robotok lesznek egyszer majd az igaz társaink! Eltöltjük az esténket a közösségi oldalon, ahelyett, hogy elmennénk a pub-ba a barátainkkal.

Ám a helyettesítésről való fantáziálásnak súlyos ára van. Most mindünknek arra kell fókuszálnunk hogy a technológia hány és hány féle módon vezethet bennünket vissza a valódi életünkhöz, saját testünkhöz, saját társaságunkhoz, saját politikánkhoz, saját bolygónkhoz. Mert ennek mind szüksége van ránk! Beszéljünk hát arról, hogyan lehet a digitális technológiát oly módon használni, - álmaink technológiáját -, hogy ezt az életünket szerethetővé tegyük!

Köszönöm

(Taps)