Sheikha Al Mayassa: Globalizáljuk a helyit, lokalizáljuk a globálist

Én és a fivérem a 30 éven aluliak korosztályába tartozunk, ami Pat szerint 70 százalék, a mi statisztikánk szerint viszont a térség lakosságának 60 százaléka. Ez alól Qatar sem kivétel. Fiatal nemzetről van szó, melyet fiatalok vezetnek. Beszélünk a legújabb technológiákról, vagy az iPod-ról, számomra a téma az abaya, a tradicionális ruha, amelyet ma is viselek.

Nem egy vallási öltözet, nem is vallásos állásfoglalás. Hanem egy változatos kulturális állásfoglalást választottunk hordani. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt egy újságíró megkérdezte Dr. Sheikha-t, aki most épp itt ül, ő a Katari Egyetem rektora, -- aki történetesen egy nő -- azt kérdezte, hogy gondolt-e már arra, hogy az abaya gátolta-e vagy sértette-e a szabadságát bármilyen formában. A válasza épp az ellentéte volt ennek. Épp ellenkezőleg, sokkal szabadabbnak érezte magát, sokkal szabadabbnak, mert az abaya alatt viselhet amit csak akar. Jöhetett pizsamában dolgozni, senki se foglalkozott vele. (Nevetés) Nem mintha ezt tenné. Csak viccelek.

(Nevetés)

Itt a lényeg, hogy az embereknek van választása, mint ahogy egy indiai nő viselhet szárit vagy egy japán nő a kimonóját. Belülről változtatjuk meg a kultúránkat, de ugyanakkor vissza is nyúlunk a hagyományainkhoz. Tudjuk, hogy folyamatosan zajlik a modernizáció. És igen, Katar modern nemzet szeretne lenni. De ugyanakkor visszanyúlunk az arab hagyományainkhoz és erősítjük azokat. Fontos számunkra, hogy szervesen fejlődjünk. Folyamatosan tudatos döntéseket hozunk, hogy egyensúlyban maradjunk.

Valójában a kutatások bebizonyították, hogy minél laposabb a világ, Tom Friedman analógiájával szólva, azaz minél globálisabb, annál több ember szeretne különbözni a többiektől. Számunkra, fiatalok számára ez azt jelenti, hogy próbálunk egyéniségekké válni, és felfedezni, hogy miben különbözünk egymástól. Ezért kedvelem Richard Wilk analógiáját: globalizálni a helyit, lokalizálni a globálist. Nem akarunk mindannyian egyformák lenni, de szeretnénk tisztelni és megérteni egymást. Így tehát a hagyomány fontosabbá válik, nem pedig jelentéktelenebbé.

Az élethez szükséges az egységes világ, mégis hiszünk a helyi identitás adta biztonságban. És pont ez az, amit ennek a régiónak a vezetői próbálnak elérni. Próbálunk a globális falu részévé válni, de ugyanakkor mi magunk is felülvizsgáljuk magunkat a kulturális intézményeken és kulturális fejlődésen keresztül. Én vagyok az egyik képviselője ennek a jelenségnek. Szerintem ebben a teremben sok ember, látom, hogy sokan önök közül ugyanabban a helyzetben vannak, mint én. Biztos vagyok benne, hogy bár nem látjuk a washingtoniakat, de ők is ugyanebben a helyzetben vannak. Folyamatosan próbálunk egyensúlyozni különböző világok és kultúrák között és próbálunk megfelelni a saját magunk és mások elvárásainak.

Tehát a kérdésem a következő: Milyennek kellene lennie a 21. századi kultúrának? Egy olyan korban, amikor a világ egyre személyre szólóbbá válik, amikor a mobiltelefonnak, a hamburgernek, a telefonnak, mindennek megvan a személyes identitása, hogyan tekintsünk magunkra és hogyan tekintsünk másokra? Milyen hatással van a sivatagi kultúránkra?

Nem vagyok biztos, hogy Washingtonban tisztában vannak azzal, hogy milyen kulturális fejlődés zajlik a régióban. Például nemrégiben az Iszlám Művészeti Múzeum nyitotta meg kapuit 2008-ban Katarban. Én magam is megszemélyesítem ezeket a kulturális fejlődéseket, de azt is értem, hogy ezt szervesen kell véghezvinni. Igen, rendelkezésünkre áll az összes erőforrás, amire szükségünk van, hogy új kulturális intézményeket alakítsunk ki, de azt gondolom sokkal fontosabb, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy olyan előrelátó vezetőink vannak, akik megértik, hogy ez nem tud kívülről megtörténni, hanem csakis belülről. És mit gondolnak? Biztosan meglepődnek, hogy az öbölben élő emberek nagy része, akik a kulturális kezdeményezések élére álltak, véletlenül épp nők.

Mit gondolnak, mi miért van ez? Vajon azért, mert ez egy könnyű választás; mert nincs más választásunk? Nem, nem hiszem. Szerintem a nők a világnak ezen a részén megértették, hogy a kultúra fontos elem, hogy összekössük az embereket helyileg és regionálisan. Ez egy természetes módja összehozni az embereket, megvitatni az ötleteket -- pont úgy, mint ahogy a TED-en csináljuk. Itt vagyunk, része vagyunk egy közösségnek, megosztjuk és megvitatjuk a gondolatainkat. A művészet nagyon fontos része a mi nemzeti identitásunknak. Az egzisztenciális, szociális és politikai hatás, amellyel egy művész bír, hogy építse nemzetének kulturális identitását, nagyon fontos.

A művészet és a kultúra nagy üzlet ám! Kérdezzenek csak engem! Vagy a Sotheby`s és a Christie`s elnökeit és vezérigazgatóit. Kérdezzék csak Charles Saatchi-t arról, milyen nagyszerű a művészet! Nagyon is jól keresnek! Szerintem közülünk azért kerül ki olyan sok női vezető, mert ők felismerik, hogy az elkövetkező generációk szempontjából nagyon fontos a kulturális identitásunk megőrzése. Máskülönben miért követelnék vissza a görögök az Elgin-márványokat? Miért kezdenek el lázongani, ha egy magángyűjtő egy külföldi múzeumnak akarja eladni a gyűjteményét? Miért telik bele hónapokba, hogy Londonból vagy New Yorkból kiviteli engedélyhez jussak, hogy az országomba vihessek műtárgyakat?

Néhány órán belül Shirin Neshat, egy iráni barátom, aki számunkra egy nagyon fontos művész, fog önökhöz beszélni. New York-ban él, de nem próbál nyugati művész lenni. Ehelyett egy nagyon fontos párbeszéddel igyekszik foglalkozni a kultúrájáról, nemzetéről és örökségéről. Fontos vizuális eszközökön keresztül teszi ezt, mint a fotó vagy a film.

Ugyanígy Katar is igyekszik fejleszteni a nemzeti múzeumait belső, szerves folyamatok által. A kulturális integráció és függetlenség a küldetésünk. Nem szeretnénk, hogy ugyanaz legyen nálunk is, mint Nyugaton. Nem vágyunk a gyűjteményeikre. A saját identitásunkat, saját anyagainkat szeretnénk felépíteni, nyílt párbeszédet folytatni, ezért megosztjuk a gondolatainkat és osszák meg önök is velünk. Néhány nap múlva megnyitjuk az Arab Modern Művészet Múzeumát. Alapos kutatást végeztünk, hogy biztosak legyünk, hogy az arab és muszlim művészek és az arabok, akik nem muszlimok -- egyébként nem minden arab muszlim -- tehát biztosak legyünk, hogy ők képviselve vannak ebben az új intézményben. Ez az intézmény kormányzati háttérrel rendelkezik és ugyanez volt a helyzet az elmúlt három évtizedben. Néhány napon belül megnyitjuk a múzeumot és bíztatom önöket, hogy üljenek fel egy Quatar Airways járatra és jöjjenek el, csatlakozzanak hozzánk.

(Nevetés)

Ez a múzeum olyan fontos számunkra, mint a Nyugat. Néhányan hallhattak már az algériai művészről, Baya Mahieddine-ről, de kétlem, hogy sokan tudnak arról, hogy ez a művész Picasso stúdiójában dolgozott Párizsban az 1930-as években. Számomra ez egy új felfedezés. Szerintem idővel, a következő évek során sokat fogunk tanulni a saját Picasso-inkról, Leger-inkről és Cezanne-jainkról. Vannak művészeink, de sajnos még nem fedeztük fel őket.

A vizuális kifejezés a kulturális integrációnak csak az egyik formája. Arra jöttünk rá, hogy mostanában egyre több ember használja a YouTube és a közösségi hálók lehetőségeit, hogy elmondják a történeteiket, megosszák a fotóikat és a saját történetüket a saját hangjukon mondják el. Hasonló módon létrehoztuk a Doha Filmintézetet. A Doha Filmintézet egy olyan szervezet, amely a filmre és filmkészítésre tanítja az embereket. Tavaly egyetlen katari női filmesünk sem volt. Most viszont büszkén jelentem, hogy kitaníttattunk több mint 66 katari női filmkészítőt, hogy szerkesszék meg és mondják el a saját történeteiket a saját hangjukon.

(Taps)

Ha megengedik, szeretnék megosztani egy egyperces filmet, amely bebizonyítja, hogy egy hatvan másodperces film is lehet olyan hatékony, mint egy haiku hogy egy nagyobb történetet meséljen el. Ez az egyik filmesünk munkája.

(Video) Fiú: Hé, figyelj! Tudod, hogy magasan vannak a részvények? Kit játszol? Lány: Khaled bácsit. Tessék, vedd fel a fejkendőt. Khaled: Miért kellene felvennem? Lány: Tedd, ahogy mondták, ifjú hölgy. Fiú: Nem, te leszel anya, én meg apa. (Lány: De ez az én játékom.) Akkor játssz egyedül. Lány: Nők! Egy szó, és ők máris kiborulnak. Mihaszna. Köszönöm! Köszönöm!

(Taps)

SM: Visszatérve a Kelet és Nyugat közötti egyensúlyozásra a múlt hónapban volt a második Doha Tribeca Filmfesztivál itt, Doha-ban. A Doha Tribeca Filmfesztivált az új kulturális központunkban, Katara-ban rendezték. 42.000 ember látogatta és 51 filmet vetítettünk. A Doha Filmfesztivál nem egy importált fesztivál, hanem egy jelentős fesztivál New York és Doha között. Két dolog miatt fontos. Egyrészt lehetővé teszi, hogy bemutassuk az arab filmeseinket és a hangjukat a világ egyik legkozmopolitább városában, New York-ban. Miközben arra invitáljuk őket, hogy jöjjenek és fedezzék fel a világ ezen részét. A kultúránkról, nyelvünkről és örökségünkről hallhatnak és rájöhetnek, hogy csak annyira különbözünk egymástól, mint amennyire hasonlítunk egymásra.

Újra meg újra azt mondják emberek: "Építsünk hidakat!", és őszintén szólva én ennél többet szeretnék tenni. Szeretném lerombolni a tudatlanság falait Kelet és Nyugat között. Nem, nem azokkal a könnyű választásokkal amelyekről az előbb beszéltünk, hanem inkább a puha erővel, amelyről Joseph Nye beszélt ezelőtt. A kultúra nagyon fontos eszköz, hogy összehozzuk az embereket. Nem szabad alábecsülnünk.

"Ismerd meg önmagad!" ez az önkifejezés és önmegvalósítás útja amelyen mi járunk. Nem teszek úgy, mintha tudnám a válaszokat de tudom, hogy én, mint egyén és mi, mint nemzet üdvözöljük a a terjesztésre érdemes gondolatok közösségét. Ez egy nagyon érdekes utazás. Üdvözlöm önöket a fedélzeten, vitassunk meg új gondolatokat arról, hogy hogyan hozzuk össze az embereket a kulturális kezdeményezéseken és párbeszédeken keresztül. A megismerés elpusztítja és kiüti a félelmet. Próbálják ki!

Hölgyeim és Uraim, köszönöm szépen! Köszönöm. Shokran.

(Taps)