Scott McCloud a képregényekről

Az öt érzék közül A látás az, amely a legközelebb áll hozzám, és az egyetlen, amelyikre biztosan támaszkodhatok. Ez részben azért is lehet, mert édesapám vak volt. Ebből a tényből általában nem csinált nagy ügyet. Egyszer amikor Nova Scotiába mentünk, hogy teljes napfogyatkozást lássunk -- Igen, ugyanaz, mint a Carly Simon dalban, amely egyébiránt vonatkozhat is meg nem is James Taylorra, Warren Beattyre vagy Mick Jaggerre. Nem tudjuk biztosan. Olyan sötét, műanyag szemüvegeket osztottak ki, amikkel közvetlenül a napba nézhettünk anélkül, hogy a szemünknek baja esne. De apa nagyon megijedt: nem akarta, hogy azokat használjuk, helyette inkább azt akarta, hogy az olcsó papírszemcsiket tegyük fel, hogy még véletlenül se sérülhessen meg a szemünk. Akkor furcsállottam a dolgot.

De akkoriban még nem tudtam, hogy apám tökéletes látással született. Amikor ő és a nővére Martha nagyon picik voltak, nagyanyám elvitte őket teljes fogyatkozás-nézőbe -- vagyis napfogyatkozás-nézőbe -- és nem sokkal ezután mindkettejük látása romlani kezdett. Évtizedekkel később kiderült, hogy a vakságuk valószínűleg valamiféle bakteriális fertőzésből eredt. Az alapján, amit tudunk, semmi köze nem volt ahhoz a bizonyos napfogyatkozáshoz, de nagyanyám ekkorra már eltávozott közülünk, s élete végéig vádolta önmagát.

Szóval, apa 1946-ban diplomázott a Harvardon ezután elvette anyát, házat vettek Massachussettsben, Lexingtonban, az első lövéseket itt adtuk le a britek ellen 1775-ben, igaz Concordig egyet sem találtunk el közülük. A Raytheonnál kapott munkát, ahol irányítórendszereket tervezett, a hely pedig a 128-as út menti hi-tech tengely része volt akkoriban -- szóval a Szilikonvölgy 70-es évekbeli megfelelője. Nem volt ő különösebben militarista, de nagyon rosszul élte meg, hogy nem harcolhatott a II. világháborúban a fogyatékossága miatt, bár hozzá kell tenni, azért végigcsináltatták vele a hosszú órákon át tartó alkalmassági vizsgálatokat, mielőtt az utolsóhoz értek volna, a látásvizsgálathoz. (nevetés)

Eztán apa szabadalmat szabadalomra halmozott A "vak géniusz, rakétatudós és feltaláló" híre meg csak terjedt. De nekünk csak apu maradt, A családi életünk meg teljesen hétköznapi volt. Gyerekként sok-sok tévét néztem Csomó "pedálgép" hobbim volt, mint az ásványtan, a mikrobiológia és az űrprogram, meg egy kis politika. Sokat sakkoztam. De 14 éves koromban. egyik barátom belevitt a képregények világába, és úgy döntöttem, ebből szeretnék majd megélni.

Szóval itt van apám: tudós, mérnök és szerződésben áll a sereggel. És van neki négy gyereke. Az egyik felnő, számítástechnikus lesz. A másik felnő, csatlakozik a haditengerészethez. A harmadik felnő és mérnök lesz belőle. És itt vagyok én: a képregényrajzoló. (Nevetés) Ami egyébként pont Dean Kamen ellentétévé tesz engem, mert feltaláló apa képregényrajzoló fia vagyok, míg ő képregényrajzoló apa feltaláló fia. (Nevetés) Tényleg. (Taps)

Az érdekes az, hogy borzasztóan hitt bennem. Hitt a képességeimben, mint rajzoló, Függetlenül attól, hogy semmi sem bizonyította számára, hogy akármire is képes vagyok: csak egy nagy elmosódott pacát látott. Egész új értelmet nyert számomra a "vak hit" kifejezés. Ami így nem hordoz számomra olyan negatív áthallásokat, mint másoknak. Nos, a hit az olyan dolgokban, amiket nem láthatunk, nem bizonyíthatunk, nem az a fajta hit, ami valaha is közel állt volna hozzám. A tudományt kedvelem, ahol amit látunk és bebízonyíthatunk, az szolgál a tudásunk alapjául.

De van egy köztes tér is. Köztes tér, amin olyan emberek járnak, mint jó öreg Charles Babbage, és a gőzmeghajtású számítógépei, amiket soha sem építettek meg. Senki nem is értette igazán, mi járt az fejében. Ada Lovelace-t leszámítva. és Babbage sírba vitte az álmát. Vannevar Bush a Memex-szel -- Az ötlet - Minden tudás az ujjad hegyénél -- volt víziója. S életében talán sokan mások fantasztának vélhették. És igen, visszanézhetünk és mondhatjuk, na persze, há-há -- mikrofilm, ember. De ez -- nem ez a lényeg. Értette, miként alakul majd a jövő. J.C.R. Liklider szintén, a számítógép-ember interakcióra vonatkozó elképzeléseivel. Ugyanaz: értette, miként alakulnak majd a dolgok, annak ellenére, hogy gondolatait majd csak jóval később, mások valósíthatták meg. Vagy akár Paul Barron, a csomagcserére vonatkozó látomásával. Alig figyelt rá valaki életében. Vagy akár azok, akik konkrétan megcsinálták, emberek a Bolt, Beranek és Newmannál, Bostonban, akik csak felvázolták ezeket a szerkezeteket, amikből később a világháló nőtt ki, és szalvétákra, jegyzetlapokra firkálgattak mindenfélét és a Howard Johnson's-ban vitatkoztak vacsora közben. a massachussettsi Lexingtonban, a 128-as út mellett, alig két mérföldre onnan, ahol én az elutasított királynőcserét tanultam, és Gladys Knight & the Pips-et hallgattam, énekeltem a "Midnight Train to Georgia"-t, mialatt -- (Nevetés) -- apa nagy karosszékében üldögéltem, értik?

Tehát három különféle látás, igaz? Látás, amely a láthatatlanon alapszik: a látatlan és a megismerhetetlen víziója. Azon dolgok látása, amelyek bebizonyosultak, és meggyőződhetünk róluk. És van ez a harmadik fajta látás, olyan dolgoké, amik csak lehetnek, az alapján amit tudunk, de még nem bizonyították őket. Nagyon sok példa van az ilyen víziókat kereső emberekre a tudományban. De véleményem szerint igaz a művészetekre, a politikára, sőt még a személyes törekvésekre is.

Az egész négy alapvető elvben összesűríthető: Tanulj mindenkitől. Ne kövess senkit, Keress mintázatokat és dolgozz mint a barom. Ezen a négy alapelven múlik az egész. És legfőképp a harmadik az, ahol a jövőre vonatkozó látomások megmutathatják magukat. Ebben a világnézetben az a legérdekesebb, hogy csak egy a négy mód közül, amelyek a különféle emberi törekvésekben megnyilvánulnak. A képregényekkel kapcsolatban tudom, hogy egyfajta formalista felfogást eredményez, amellyel a működési elvek megismerésére törekszünk. De van egy másik, klasszikusabb felfogás, amely a szépségre és a mesterségre helyezi a hangsúlyt. Egy másik, amely a tartalom teljes átláthatóságában hisz. És még egy, amely az emberi tapasztalat autentikusságát hangsúlyozza. -- valamint az őszinteséget és nyerseséget.

Négy teljesen különböző módja a világ vizsgálatának. Még el is neveztem őket. Klasszicista, animista, formalista és ikonoklasztikus. Érdekes módon többé kevésbé egybevág Jung az emberi gondolkodásra vonatkozó felosztásával. Kettőségget is tükröznek, bal oldalon a művészettel a jobbon pedig az életörömmel. Tradíció és forradalom fent és lent. Átlósan nézve pedig tartalom és forma -- valamint szépség és igazság. És ez valószínűleg ugyanúgy vonatkozik a zenére, a filmre és a szépművészetekre. És ezeknek mind semmi köze a vízióhoz, vagy ha már itt tartunk, a konferencia témájához, ami pedig "Inspiráló természet" -- csak annyira, amennyire a béka meséje engedi összekapcsolni. A béka a hátára engedi a skorpiót, hogy keresztülmenjenek a folyón, mert a skorpió megígéri, hogy nem csípi meg, de végül mégis megcsípi és mindketten elpusztulnak, de előtte a béka még megkérdezi tőle, miért tette. A skorpió pedig így szól: "Mert ez a természetem" -- Ebben az értelemben van köze. (Nevetés) Tehát -- Tehát ez volt természetem. Láttam ezt az utat, amit a felfedezéshez választottam, ezt a bizonyos fókuszt a munkámban, hogy ki vagyok én, Útnak tekintettem a felfedezés érdekében. Lényegében csak kinyilvánítottam a természetemet, ami azt is jelenti, hogy az alma végtére is nem esett messze a fájától.

Szóval mit keres egy "tudóselme" a művészetekben? Elkezdtem képregényeket csinálni, de ezzel egyidőben meg is akartam érteni őket, szinte azonnal. És az egyik legfontosabb felfedezésem a képregényekkel kapcsolatban az volt, hogy a képregény egy vizuális médium, és mégis megpróbálja az összes érzéket magába foglalni. A képregény különféle elemei, képek és szavak, a különféle szimbólumok és minden ami közte van, ami a képregényben található, mindez a látás kizárólagos szűrőjén keresztül tárul fel. Van olyanunk, mint például a hasonlatosság, amikor is valami fizikai tárgyhoz hasonló dolgot elvonatkoztathatunk néhány különböző irányba: absztrahálhatunk hasonlóságtól a teljes értelem megőrzése mellett, de absztrahálhatunk a képi sík felé, a hasonlóság rovására.

Ha ezt a hármat összerakjuk, egy szép térképét kapjuk a vizuális ikonográfia által felölelt egésznek. A képregény ezeket mind hasznosíthatja. És ha tovább megyünk jobbra, akkor a nyelvet kapjuk. Ez még messzebb tolódik a hasonlóságtól, de megőrzi a jelentést. A látás segítségével jelenítjük meg a hangokat, és hogy megértsük a kettő közös tulajdonságait s hogy visszafejtsük rokonságukat. Használjuk a hang jellegének megjelenítésére, hogy vizuálisan ragadjuk meg a lényegi karakterét. Aztán persze egyensúly van a látható és láthatatlan között is a képregényben. Egyfajta oda-vissza játék a készítő és az olvasó között, ami arra hív, hogy láss valamit a paneleken belül, majd képzelj el valamit közöttük.

Egy másik koncepció ami nagyon fontos a képregény látásmódjában, az idő. A szekvencia nagyon fontos a képregényekben. Egyfajta időbeliséget jelölő térkép. És ez a fajta időbeliség villanyozta fel a modern képregényt, de én azon gondolkodtam, hogy talán mást is energiával tölt fel, és találtam is ilyet a történelemben. Ugyanazt az elvet láthatják mozgásban itt, ugyanazon ötlet ősi formájában. Ami itt történik, az a művészeti forma és az adott technológia ütközése. Legyen az festék vagy kő, mint az írnoki sír az ősi Egyiptomban, vagy Tiberiusz kőoszlopa. vagy 200 lábnyi hímzés, festett szarvasbőr és fakéreg, ami 88 hajtogatott oldalon terül el.

Érdekes, hogy amint beköszöntött a nyomtatás kora -- amúgy 1450-től kezdve -- a képregény összes modern eleme felbukkan. négyzetrácsos panel-elrendezés, tónusmentes, egyszerű vonalrajzok, balról-jobbra való olvasási sorrend. És 100 éven belül, már itt is vannak a szövegdobozok és a feliratok, egy-két szökellés, meg egy rövid sprint innen -- idáig. Minderről írtam egy könyvet '93-ban, de ahogy a végéhez közeledtem, volt egy kis szedési munka hátra. Elegem volt, hogy mindig a helyi nyomda csinálja meg, ezért vettem egy számítógépet. Apró holmi volt - szövegbevitelen kívül sok mindenre nem volt jó. De apám mesélt nekem a Moore-törvényről, még a 70-es években, és én tudtam, hogy mi várható. Úgyhogy nyitva tartottam a szememet, hátha valami olyan változás történik a nyomtatott képregény kora után, mint amikor a nyomtatás előttiből kialakult a nyomtatás korának képregénye.

Az első javaslatok egyike azt mondta, hogy összekeverhetnénk a képregény látványát a hanggal, mozgással és interakcióval. amit az akkori CD-ROM-ok biztosítottak. És ez még a web előtt volt. Az első dolog, amivel próbálkoztak, megkísérelték a képregény cakkumpakk átültetését a monitorra, ami egy klasszikus McLuhan-i hiba volt, mellyel eltulajdonították az előző technológia formáját az új technológia tartalmaként. Szóval, úgy nézett ez ki, hogy voltak képregény oldalak, olyanok mint a nyomtatottak. És hozzáadtak hangot és mozgást. Az volt a baj, hogy ez az alapötlet -- hogy tér = idő a képregényben -- ha hangot és mozgást viszünk bele, amelyek valós térjelenségek és csak valós időben reprezentálhatóak, akkor a prezentáció folytonossága megtörik.

Az interaktivitás megint más. Voltak hipertext képregények. De a hipertext-tel az a baj, hogy minden vagy itt van, vagy nem itt van, vagy pedig ide kapcsolódik; mérhetetlenül térfüggetlen. A távolság Abraham Lincolntól a Lincoln penny-ig, onnan Penny Marshallhoz, a Marshall-tervhez, egészen a "9-es Terv"-ig, a kilenc életig: Ugyanott vagyunk. (Nevetés) És -- de a képregényben a munka minden aspektusa és eleme folyamatos térbeli kapcsolatban van a többivel.

A kérdés tehát az volt: Van mód arra, hogy fenntartsuk a térbeliséget és mellette kihasználjunk minden előnyt amit a digitális forma biztosít számunkra? Személy szerint megtaláltam a választ a kérdésre azokban az ősi képregényekben, amelyeket az előbb mutattam. Mindegyik törésmentes olvasási sorokkal rendelkezik, attól függetlenül, hogy a falakon halad cikkcakkban vagy spirálisan egy oszlopra tekeredik vagy csak egyszerűen balról jobbra, vagy fordított cikkcakkban olvasandó azon a 88 harmonikahajtásos lapon. Ugyanaz történik most is, az alapötlet az, hogy ahogy a térben mozogsz, úgy mozogsz az időben is. Ez kompromisszum nélkül is lehetséges volt, egészen a nyomtatás beköszöntéig. Az érintkező terek nem voltak többé folytatólagos pillanatok, tehát a képregény alapötletében újra és újra törés keletkezett. És újra és újra.

Én meg azt gondoltam, oké, ha ez így van, van-e módja, hogy a mai nyomtatáson túllépve visszahozhassuk a régit? Nos, a monitor technikailag ugyanolyan limitált, mind a papír, igaz? Az alakja más, de ezen kívül ugyanazok az alapvető korlátai. De ez csak akkor igaz, ha mint lapra tekintünk rá, akkor viszont nem, hogyha mint ablakot nézzük.

Ezt javasoltam: hogy talán létrehozhatnánk olyan képregényeket, amelyek végtelenített vászonra készülnek. az X tengely, az Y tengely mentén és lépcsősen. Lehetne körkörös narratívánk, amely szószerint köralakú. Lehetne fordulatos, a szó szoros értelmében. A párhuzamos cselekményszálak szó szerint párhuzamosak. X, Y sőt Z tengely mentén. Hát ilyen elképzeléseim voltak. Ez még a '90-es évek végén volt. Más szakmabeliek azt gondolták, teljesen megőrültem, de sokan fogták magukat és megcsinálták. Mutatok egy párat.

Ez a korai kollázs-képregény egy Jason Lex nevű úr műve. Nézzék, mi folyik itt. Amit én keresek, az egyfajta tartós mutáció -- mindannyian ezt keressük. Ahogy a média az új kor felé halad, olyan mutációkat keresünk, amelyek tartósak, erejük van megmaradni. Most a képregény vizuális média-alapötletet vesszük, s aztán ától-cettig véghezvisszük. Az egész képregény ennyi, amit most láttak. Itt van a képernyőn. De bár csak szeletenként tudjuk megtapasztalni, nos, itt tart most a technológiánk. Ahogy a technológia fejlődik, ahogy teljesen immerzív kijelzőket, miegymást szerzünk, az ilyen dolgok csak növekedni fognak. Adaptálódnak. Adaptálódnak a környezetükhöz: tartós mutációt képeznek.

Itt van egy másik, amit megmutatok. Drew Weing készítette; a címe, "Pop az univerzum hőhalálán elmélkedik." Nézzék, miről van szó, ahogy végtelenített vászonra tesszük ezeket a történeteket, azzal sokkal tisztább kifejeződését tesszük lehetővé a médium leglényegének. Egy kicsit gyorsabban menjünk -- értik, miről van szó. Az utolsó panelhez akarok eljutni. (Nevetés) És itt is van. (Nevetés) (Nevetés) Na, még egyet. Na ez aztán végtelenített vászon. Egy angol pasas, bizonyos Daniel Merlin Goodbrey készítette.

Miért fontos ez? Azt gondolom, azért fontos, mert a média, minden médium, ablakot nyit a saját világunkra. Persze lehetséges, hogy a mozgóképek -- majd később a virtuális valóság, vagy valami egyenértékű -- valami immerzív kijelző a legtökéletesebb menekülési módszer lesz, amivel eltávolodhatunk a világunktól. Elvégre ezért fordulnak sokan a történetmeséléshez, hogy meneküljenek. De a média ablakot biztosít, amin keresztül a saját világunkat láthatjuk. És ahogy fejlődik, ezzel egyre sajátosabb identitást alakíthat ki magának. Mert amit az imént láttatak, az a képregény a köbön: olyan képregények, amelyek képregényszerűbbek, mint valaha bármikor. Amikor ez megtörténik, az embereknek módjukban áll majd többféle ablakon keresztül visszalépni a saját világunkba. És ha így cselekszünk, akkor lehetővé válik az általunk megélt világ kiháromszögelése. S a formája feltárul. Ez az oka, hogy mindezt fontosnak tartom. Ez az egyik oka, de most mennem kell. Köszönöm, hogy itt lehettem.