Romulus Whitaker: A vízben leselkedő igazi veszély

Szeretném, ha megszabadulnátok az előítéleteitektől, a hüllőkről alkotott előzetes félelmeitektől és gondolataitoktól. Ugyanis ez az egyetlen módja, hogy a történetemmel elérjelek titeket. Egyébként ha úgy tűnik, hogy én egy fanatikus hippi természetvédő vagyok, az pusztán a képzeletetek szüleménye. (Nevetés)

Oké. Valójában mi vagyunk az első olyan faj a Földön, amely annyira termékeny, hogy fenyegeti a saját túlélését. És tudom, hogy mindnyájan láttunk már dermesztő képeket a tragédiákról, melyeket ezen a bolygón követtünk el. Olyanok vagyunk, mint a kapzsi gyerekek, mindent elhasználunk, nem? És ma pedig a vízről fogok nektek beszélni. Nem csak azért, mert szeretünk sokat inni belőle és csodálatos származékaiból, mint a bor, a sör, stb. És természetesen nézni, ahogy esik az égből és folyik csodálatos folyóinkban, de számos más okból is.

New Yorkban nőttem fel, és gyerekkoromban megszállottja voltam a kígyóknak, ugyanúgy, ahogy a legtöbb gyerek megszállottja a búgócsigáknak, üveggolyóknak, autóknak, vonatoknak, krikettlabdáknak. Ez részben anyám, a bátor asszony hibája volt, mert elvitt a New York-i Természettudományi Múzeumba, kígyókról szóló könyveket vett nekem, és elindította hírhedt karrieremet, mely a tetőfokára természetesen akkor hágott, mikor hatvan éve megérkeztem Indiába, ahová anyám, Doris Norden, és nevelőapám, Rama Chattopadhyaya vitt.

Hullámvasútszerű utazás volt. Két állat, két ikonikus hüllő már nagyon korán magával ragadott. Egyikük a figyelemre méltó gaviál volt. Ez a krokodil, mely az északi folyókban közel hatméteresre nő, és ez a karizmatikus kígyó, a királykobra. A mai beszédem célja tulajdonképpen az, hogy kitörölhetetlenül az eszetekbe véssem ezeket a karizmatikus és fenséges lényeket. Mert ez az, amit innen magatokkal visztek, a természettel való újraegyesülést, remélem.

A királykobra számos okból kifolyólag nagyon figyelemreméltó. Amit itt láttok, azok mostanában készült felvételek egy közeli erdőből, amint egy nőstény királykobra fészket rak. Íme egy végtagok nélküli állat, mely képes arra, hogy egy hatalmas kupac levelet összehordjon, ahova belerakja a tojásait, mely akár 5-10 méternyi csapadékot is kibír, hogy a tojások inkubálódjanak a következő 90 napban, majd kis királykobrabébik keljenek ki belőlük. Tehát megvédi a tojásait, és három hónap múlva a bébik végre kikelnek. Többségük természetesen elpusztul majd. A halálozási arány nagyon magas a kis hüllőutódoknál, melyek csak 25-30 centiméteresek.

Az első találkozásom királykobrákkal '72-ben volt, egy Agumbe nevű varázslatos helyen, Karnatakában, ebben az államban. Ez egy lenyűgöző esőerdő. Az első találkozás olyasmi volt, mint amikor egy maszáj fiú megöl egy oroszlánt, hogy harcossá váljon. Tényleg teljes mértékben megváltoztatta az életem. És rögtön a természetvédelmi küzdelembe kerültem. Végül indítottam egy kutatási és oktatási állomást Agumbéban, ahová természetesen mindannyiótokat meghívlak.

Ez alapvetően egy bázis, ahol megpróbálunk összegyűjteni és felfedezni gyakorlatilag mindent ennek a hihetetlenül összetett erdőrendszernek a biodiverzitásáról, és próbáljuk ezt megőrizni is, biztosítani, hogy a vízforrások védettek és tiszták legyenek, és természetesen eközben jól szórakozunk. Szinte hallani lehet a dobok lüktetését abban a kis kunyhóban, ahol élünk, amikor ott vagyunk. Számunkra nagyon fontos volt, hogy elérjük az embereket is. Általában ez a gyerekeken keresztül történik. Őket lenyűgözik a kígyók. Bennük nincs meg az a hajthatatlanság, ami miatt végül legtöbben félnek tőlük, utálják, megvetik vagy gyűlölik őket. Őket érdeklik a kígyók. És nagyon bevált, hogy velük kezdtünk. Ez alapján el tudjátok képzelni néhány ilyen kígyó méreteit.

Ez egy átlagos méretű királykobra, olyan 3,5 méter hosszú. Ez tényleg bemászott valakinek a fürdőszobájába, és két-három napig ott lógott. India ezen részén az emberek imádják a királykobrát. Így nem ölték meg. Kihívtak minket, hogy elfogjuk. Több mint száz királykobrát fogtunk el az elmúlt három év során, majd közeli erdőkbe helyeztük át őket.

De annak érdekében, hogy ezen lények igazi titkait felfedjük, szükséges volt minden kígyóba beültetni egy kis rádió adóvevőt. Így már követhetjük őket és felfedezhetjük titkaikat, hogy hová mennek a kicsik kikelés után, és ehhez hasonló figyelemre méltó dolgokat, melyeket mindjárt láthatunk. Ez csupán néhány napja volt Agumbéban. Abban az örömben volt részem, hogy ennek a nagy királykobrának a közelében lehettem, amint elfogott egy mérgező viperát. Ezt olyan módon teszi, hogy közben őt nem harapja meg. A királykobrák csak kígyókat esznek. Ez a kis kígyó csak egy kis falatka volt neki, amit mi "vadai"-nak vagy fánknak vagy ilyesminek hívnánk. (Nevetés)

Általában ennél nagyobbakat esznek. Egy rendkívül különös és megmagyarázhatatlan eset történt a legutóbbi párzási időszakban, amikor egy nagy hím királykobra elkapott egy nőstény királykobrát, de nem párzott vele, hanem megölte és lenyelte. Még mindig próbáljuk megmagyarázni és megérteni, hogy ennek mi az evolúciós előnye.

De egy csomó más figyelemre méltó dolgot is csinálnak. Ez itt ismét olyasmi, amit annak köszönhetően láthattunk, hogy volt egy rádió adóvevő az egyik kígyóban. Ez a 3,5 méteres hím kígyó találkozott egy másik hím királykobrával. És ezt a lenyűgöző rituális harci táncot adták elő. Ez nagyon hasonló az emlősök üzekedéséhez, az embereket is beleértve, tudjátok, rendezni a nézeteltéréseket, de finomabban, harapni nem szabad. Ez csak egy birkózómérkőzés, de figyelemre méltó tevékenység.

Hogy mihez kezdünk mindezzel az informácóval? Mi a lényege mindennek? Nos, a királykobra szó szerint kulcsfontosságú faj ezekben az esőerdőkben. A mi feladatunk az, hogy meggyőzzük a hatóságokat, hogy ezeket az erdőket meg kell védeni. Ennek az egyik módja ez, hogy megtudjuk a lehető legtöbbet egy ilyen figyelemre méltó és ikonikus dologról az itteni esőerdőkben annak érdekében, hogy megvédjük a fákat, az állatokat és természetesen a vízforrásokat.

Talán mindannyian hallottatok a Tigris Projektről, mely még a korai '70-es években indult, ami valójában a természetvédelem nagyon dinamikus időszaka volt. Minket mondhatni kormányzott egy igencsak önkényeskedő politikusnő, akinek ugyanakkor hihetetlen szenvedélye volt a környezet. Ebben az időszakban jelent meg a Tigris Projekt. És csakúgy, mint a Tigris Projektnél, a királykobrával kapcsolatban is a teendőnk, hogy vizsgáljuk ezt az állatfajt, hogy meg tudjuk védeni az élőhelyét és mindent, ami benne van. A tigris tehát egy ikon. A királykobra most egy új ikon.

Dél-India minden jelentős folyója a Nyugati-Ghatokban ered, az India nyugati partvonala mentén végighúzódó hegyvonulatban. Óránként több millió liternyi víz ered itt, és legalább háromszázmillió embert lát el ivóvízzel, és sok-sok csecsemőt fürdet, és persze sok-sok állatot itat, házi- és vadállatokat egyaránt, és több ezer tonnányi rizst termel.

Mi pedig mit teszünk? Hogyan reagálunk erre? Nos, alapvetően: gátakat építünk, szennyezzük, rovarirtókat, gyomirtókat, gombaölőket öntünk bele. Életveszélyes meginni. És az a helyzet, hogy ez nem csak a nagyipar. Nem a félrevezetett vízmérnökök azok, akik ezt teszik; hanem mi. Úgy tűnik, hogy a lakosság szerint vízforrásaink a legjobb helyek a szemétlerakásra. Oké. Most északra megyünk, a nagyon messzi északra.

A bázisunk Észak-Közép-Indiában van, a Chambal folyónál. Ez az otthona a gaviálnak, ennek a lenyűgöző krokodilnak. Ez egy olyan állat, mely a Földön él mintegy százmillió éve. Túlélte azt az időszakot is, mikor a dinoszauruszok kihaltak. Figyelemre méltó tulajdonságai vannak. Bár hat méteresre is megnő, kizárólag halakkal táplálkozik, így az emberekre nem veszélyes. Viszont nagy fogai vannak, és elég nehéz az embereket meggyőzni, hogy ha egy állatnak nagy fogai vannak, az egy ártalmatlan lény.

Igazából még a korai 70-es években végeztünk kutatásokat, és rájöttünk, hogy a gaviálok rendkívül ritkák. Sőt, ha ránéztek a térképre, az eredeti élőhelyük területe egészen az Indus pakisztáni részétől a burmai Irrawaddy-ig terjedt. Most pedig mindössze néhány foltot látni Nepálban és Indiában. Valójában ebben a pillanatban mindössze 200 nemzőképes gaviál maradt a vadonban. Szóval a 70-es évek közepétől kezdve, amikor a természetvédelem nagyban futott, képesek voltunk olyan, a kormány által támogatott projekteket indítani, melyek során tojásokat gyűjtöttünk a vadonban fennmaradt néhány fészekből, majd ötezer kisgaviált engedtünk vissza a vadonba. És hamarosan ilyen látványban volt részünk. Úgy értem, lenyűgöző a gaviálok csoportjait újra látni, amint a folyónál sütkéreznek.

De az elégedettség általában megvetést szül. És persze a folyó egyéb kényszerei miatt, mint például a homokbányászat, vagy a nagyon-nagyon elterjedt földművelés egészen a folyó széléig, nem teszi lehetővé az állatok számára a szaporodást, emiatt úgy tűnik, hogy a kezdeti jó szándék ellenére egyre több problémával szembesülnek a gaviálok. A folyó mentén fekvő fészkeikből fiókák százai kelnek ki. Igazán lenyűgöző látvány. Ezt valójában tavaly fényképeztük. De aztán megérkezik a monszun, és a folyón lefelé sajnos mindig van egy gát vagy egy vízlépcső, és hopp, egyből a pusztulásba mossa őket a víz.

Szerencsére még mindig nagy az érdeklődés. A barátaim a Természetvédelmi Világszövetség Krokodilokra Specializálódott Csoportjában, a Madrasi Krokodil Bank, mely egy civil szervezet, a Természetvédelmi Világalap, az Indiai Vadvilág Intézet, Állami Erdei Hivatalok, és a Környezetvédelmi Minisztérium, mi mind együtt dolgozunk. Ám ez valószínűleg, sőt biztosan nem elég. Példának okáért 2007-2008 telén a Chambal folyóban volt egy hihetetlen gaviálpusztulás. Hirtelen gaviálok tucatjai jelentek meg a folyón holtan. Miért? Hogyan történhetett?

Ez egy viszonylag tiszta folyó. Ha megnézitek, a Chambal vize tiszta. Az emberek vizet mernek a Chambalból és megisszák, ez olyasmi, amit a legtöbb észak-indiai folyón nem lehet megtenni. Így annak érdekében, hogy erre magyarázatot találjunk, a világ minden tájáról jöttek hozzánk állatorvosok, akik együtt dolgoztak az indiai állatorvosokkal, próbálván rájönni, hogy mi történt. Sok boncoláson részt vettem a folyóparton. Ténylegesen megvizsgáltuk minden szervüket és próbáltunk rájönni, hogy mi történt. Kiderült, hogy egy köszvény nevű dologról van szó, mely tulajdonképpen a veseelégtelenség következtében a test egészében felhalmozódó húgysavkristályok sokasága, különösen az ízületekben, minek következtében a gaviálok képtelenek voltak úszni. Ez egy borzalmasan fájdalmas halál.

A Chambaltól lejjebb található a szennyezett Yamuna folyó, a szent Yamuna folyó. Gyűlölök ennyire ironikusnak és szarkasztikusnak lenni, de ez az igazság. Ez az egyik legkoszosabb elképzelhető emésztőgödör. Átfolyik Delhin, Mathurán, Agrán, és az elképzelhető összes ipari szennyvizet begyűjti. Tehát úgy tűnt, hogy a gaviálokat pusztító toxin a táplálékláncból származott, abból a halból, amit ettek. És mint tudjuk, amint egy toxin bekerül a táplálékláncba, az mindent befolyásol, minket beleértve.

Mert ezek a folyók éltetik a partjuk mentén élő összes embert. Annak érdekében, hogy választ kapjunk ezekre a kérdésekre, ismét a technológiához fordulunk, ez esetben biológiai technológiához, a telemetriához, mely során rádiót tettünk 10 gaviálra és nyomon követtük mozgásukat. Figyelemmel kísérjük őket minden egyes nap még most is, hogy megpróbáljunk rájönni, mi is ez a titokzatos toxin.

A Chambal folyó egy teljes mértékben lenyűgöző hely. Egy olyan hely, mely híres sokatok számára, ha tudtok a banditákról, a dakoitokról, akik ott dolgoztak. Még most is van belőlük néhány. Poolan Devi egy volt közülük. Amiről Shekhar Kapur egy elképesztő filmet készített, "A banditák királynőjét", melyet látnotok kell. Láthatjátok benne a lenyűgöző chambali tájat is.

De térjünk vissza a halászati kényszerhez. Ez az egyik utolsó gyűjtőhelye a gangeszi folyamidelfineknek, teknősök különböző fajtáinak, költöző madarak ezreinek, a halászat pedig ehhez hasonló problémákat okoz. És most az emberi türelmetlenség új elemei azt eredményezik a gaviálok és más folyami lények számára, hogy ha nem fulladnak meg a hálóban, akkor egyszerűen levágják a csőrüket. A gangeszi folyamidelfinek száma szintén csupán néhányra csökkent, és ők is súlyosan veszélyeztetettek.

Ki lesz hát a következő? Mi? Mert mi mindannyian ezektől a vízforrásoktól függünk. Mindannyian ismerjük a Narmada folyót, a gátak tragédiáit, azon hatalmas projektek tragédiáit, melyek kiszorítják az embereket és tönkreteszik a folyórendszert anélkül, hogy megélhetést biztosítanának. A fejlesztés pedig egyre dühödtebbé válik, hogy a növekedési index két számjegyű legyen, tulajdonképpen. Szóval nem tudjuk biztosra, hogy hol ér véget a történet, hogy boldog vagy szomorú vége lesz. A klímaváltozás pedig bizonyosan a feje tetejére állítja majd minden elméletünket és előrejelzésünket. Még mindig keményen dolgozunk rajta. Nagyon sok jó csapatunk dolgozik ott fenn.

És az a helyzet, tudjátok, hogy akik a döntéseket hozzák, a hatalommal bíró emberek, a nyaralóikban ücsörögnek Delhiben, a fővárosban. Mindannyian bőségesen el vannak látva vízzel. Jól van. De a folyók mentén még mindig emberek milliói vannak igazán rossz helyzetben. Számukra ez sivár jövőt jelent. Van tehát a Gangesz és Yamuna takarítási projektünk. Több százmillió dollárt költöttünk el rá, eredmény nélkül. Eszméletlen. Az emberek beszélnek a politikai akaratról. A gaviálok pusztulásának idején rengeteg akciót szerveztünk. A kormány megnyitotta a határokat, jöttek a külföldi állatorvosok. Nagyszerű volt. Tehát képesek vagyunk rá. De ha lesétálsz a Yamunához, vagy a lucknowi Gomatihoz, vagy a chennai Adyar folyóhoz, vagy a punei Mula-Mutha folyóhoz, akkor figyeljétek meg, mit tudunk tenni egy folyóval. Szomorú.

De azt hiszem, a végső megjegyzés az, hogy képesek vagyunk rá. A vállalatok, a művészek, a vadon megszállottjai, a régi jó közemberek tényleg vissza tudjék hozni ezeket a folyókat. A végszó pedig az, hogy egy királykobra figyel a vállunk felett. A folyóból pedig egy gaviál figyel minket. Ezek erőteljes vízi totemek. És álmunkban fognak háborgatni minket addig, míg a helyes dolgot nem tesszük. Namaste. (Taps)

Chris Anderson: Köszönöm, Rom. Köszönöm szépen. Tudod, a legtöbb ember retteg a kígyóktól. És talán jó néhány ember van, akik nagyon örülnének, ha az utolsó királykobra is elpusztulna. Szoktál ilyesmiről beszélgetni emberekkel? Hogy éred el, hogy törődjenek vele?

Romulus Whitaker: Én egyfajta szerény megközelítést végzek, azt hiszem. Nem mondom azt, hogy a kígyók ölelgetni valóak. Nem olyanok, mint egy plüssmaci. De valahogy -- ezekben az állatokban van ártatlanság. És mikor egy átlagember lát egy kobrát, amint az "Sssssssz!" sziszeg, azt mondják, "Úristen, nézd ezt a mérges, veszélyes lényt." Én ránézek erre a lényre, aki nagyon meg van ijedve egy olyan veszélyes dologtól, mint az emberi lény. És ez az igazság. Ez az, amit terjeszteni próbálok. (Taps)

CA: Hihetetlen felvételeket mutattál arról, ahogy a viperát megölték. Azt mondtad, hogy előtte ilyet még nem vettek filmre.

RW: Igen, ez ténylegesen az első alkalom, hogy akárki is tudott róla, először is. Amint mondtam, neki ez csak egy kis nassolnivaló, érted? Általában nagyobb kígyókat esznek, például siklóféléket, vagy akár kobrákat is. De ez a fickó, akit most követünk, a dzsungel mélyén van. Míg más királykobrák gyakran ütköznek emberi épületekbe, tudod, az ültetvények, ahol nagy siklókat találnak, meg ilyesmi. Ez a fickó viperákra specializálódik. És a férfi, aki ott dolgozik velük, és Maharashtrából való, azt mondta, "Szerintem csak a nushára pályázik." (Nevetés) A nusha a betépettséget jelenti. Amikor megeszik egy viperát, kap egy kis méreglövést. (Nevetés)

CA: Kösz, Rom. Köszönöm. (Taps)