Rebecca Onie: Mi lenne, ha az egészségügyi rendszer egészségesen tartana?

Az egyetem első évében gyakornoknak jelentkeztem a Greater Boston Legal Services jogi cég lakásügyi egységéhez. Az első nap készen álltam rá, hogy kávét főzzek és fénymásoljak, de Jeff Purcellhez, ehhez a tisztességes, mélyen elhivatott ügyvédhez osztottak be, aki a legelső napomon bedobott a mély vízbe.

Az elkövetkező kilenc hónapban lehetőségem nyílt Boston olyan alacsony jövedelmű családjaival beszélgetések tucatját lefolytatni, akik lakhatási problémákkal jelentek meg, de a háttérben mindig állt egy egészségügyi probléma is. Az egyik ügyfelem a kilakoltatás szélén állt, mert nem fizetett lakbért. A lakbért persze azért nem fizette ki, mert meg kellett vennie a HIV-gyógyszerét és a kettőt egyszerre nem engedhette meg magának. Anyák jöttek be hozzánk, akiknek a lánya asztmás volt, és minden reggel csótányok között ébredt. A pereskedési stratégiáink közé tartozott, hogy nagy üvegekkel kiküldtek engem ezeknek az ügyfeleknek az otthonába. Én pedig összeszedtem a csótányokat, egy plakáthoz ragasztó-pisztolyoztam őket, és ezt aztán bevittük a tárgyalóterembe. A bírókat annyira undorította, hogy mindig nyertünk. Meg kell mondjam, sokkal hatásosabb volt, mint bármi amit később a jogi egyetemen tanultam.

De ez alatt a kilenc hónap alatt egyre jobban frusztrált a gondolat, hogy az ügyfeleink életébe túl későn avatkozunk be -- hogy mire eljönnek hozzánk, már válságban vannak. Az első évem végén olvastam egy cikket Dr. Barry Zuckerman munkájáról, mint a Bostoni Egészségügyi Központ gyermekgyógyászati osztályának elnöke. Az első alkalmazottja egy jogi ügyvéd volt, aki a pácienseit képviselte.

Szóval felhívtam Barryt és az ő áldásával 1995 októberében besétáltam a Bostoni Egészségügyi Központ gyermekgyógyászati klinikájának várótermébe. Sosem fogom elfelejteni, a TV-ben rajzfilmek mentek végtelenítve. Szinte kézzelfogható volt az anyák kimerültsége, akik kettő, három, néha négy buszra is szálltak, hogy orvoshoz hozzák a gyereküket.

Úgy tűnt, hogy az orvosoknak egyszerűen soha nem volt elég idejük az összes páciensre, bárhogy is próbálkoztak. Az elkövetkező hat hónap alatt sarokba szorítottam őket a folyosón, és feltettem a kissé naiv, de mindenképpen alapvető kérdést: "Ha végtelen forrásai lennének, mi az az egyetlen dolog, amit a pácienseinek adna?"

Újra és újra ugyanazt a történetet hallottam, azt a történetet, amit azóta több százszor is. Azt mondták, "Minden nap jönnek be páciensek a klinikára -- a gyereknek fülgyulladása van, én pedig antibiotikumot írok fel. De az igazi probléma az, hogy nincs otthon étel. Az igazi gond az, hogy a gyerek 12 másik emberrel él együtt, egy két hálószobás lakásban. Én pedig nem is kérdezősködöm, mert semmit sem tudok tenni. Minden páciensre 13 perc jut. A páciensek gyűlnek a váróteremben. Fogalmam sincs, hogy hol van a legközelebbi éléskamra. És semmilyen segítséget nem kapok." Azon a klinikán még ma is két szociális munkás dolgozik 24.000 beteggel, ami sokkal jobb, mint a legtöbb klinikán.

A Health Leads (Egészségügyi vezetők) mozgalom ezekből a beszélgetésekből született -- egy egyszerű modell, amiben az orvosok és nővérek a betegeiknek felírhatnak tápláló ételt, télen fűtést és egyéb alapvető forrásokat, mintha csak gyógyszert írnának fel. A páciensek ezeket a recepteket elhozzák a váróteremben az asztalunkhoz, ahol képzett egyetemista szószólóink szorosan együttműködnek ezekkel a családokkal, hogy összekapcsolják őket a létező közösségi forrásokkal.

Egy kis asztallal kezdtük a váróteremben -- limonádéstand stílusban. Ma már több ezer egyetemista szószólónk van, akik azon dolgoznak, hogy majd' 9000 pácienst és családjaikat összekössék azokkal az eszközökkel, amikre az egészséghez szükségük van.

Szóval 18 hónapja kaptam egy e-mailt, ami megváltoztatta az életem. Ez az e-mail Dr. Jack Geigertől jött, aki gratulált nekem a Health Leadsért, és megosztott egy, ahogy ő mondta, történelmi összefüggést. 1965-ben Dr. Geiger megalapította az ország egyik első közösségi egészségügyi központját, a Mississippi deltájának egy hihetetlenül szegény részén. Annyira sok páciens jelentkezett alultápláltsággal, hogy elkezdett számukra ételt felírni. Ezeket a recepteket elvihették a helyi szupermarketbe, ahol beváltották, és a költségeket a klinika gyógyszerészeti költségvetésére hárították. És mikor a Geiger klinikáját finanszírozó washingtoni Office of Economic Opportunity (Gazdasági Lehetőségek Hivatala) ezt megtudta, dühösek voltak. És elküldtek egy bürokratát, hogy megmondja Geigernek, hogy a pénzüket gyógyászati kezelésre kell fordítania -- amire Geiger logikusan és azóta elhíresülten azt válaszolta, "Mikor utoljára megnéztem a könyveimet, az alultápláltság kezelése az étel volt."

(Nevetés)

Szóval mikor megkaptam ezt az e-mailt Dr. Geigertől, tudtam, hogy büszkének kellene lennem, amiért a történet része lehetek. De az igazság az, hogy szörnyen éreztem magam. Itt vagyunk, 45 évvel azután, hogy Geiger ételt írt fel a pácienseinek, és az orvosok azt mondják, "Ezekben az ügyekben a '"Ne kérdezz! Ne áruld el!' módszert alkalmazzuk." Negyvenöt évvel Geiger után, a Health Leadsnek újra fel kell találnia az alapvető források felírását. Órákat és órákat töltöttem azzal, hogy értelmet találjak ebben a furcsa "Idétlen időkig" szituációban. Hogyan lehet, hogy évtizedeken keresztül volt egy egyszerű eszközünk a páciensek, különösen az alacsony jövedelmű páciensek egészségének megőrzésére, és mégsem használtuk? Ha tudjuk, hogy mire van szükség az egészségügyhöz nem a betegápolásügyhöz, miért nem csináljuk?

Ezek a kérdések szerintem nem azért nehezek, mert a válasz bonyolult, hanem mert a megválaszolásukhoz őszintének kell lenni önmagunkkal. Úgy érzem már-már túl fájdalmas kifejezni az egészségügyi rendszerünk iránti vágyainkat, vagy akár bevallani, hogy vannak. Mert ha megtennénk, annyira távol állnának a valóságtól. De ez nem változtat azon, hogy mindannyian, titokban, ebben a teremben és szerte az országban ugyanazokkal a vágyakkal rendelkezünk. Hogy ha őszinték vagyunk önmagunkkal, és odafigyelünk, mindannyian egyetlen heves vágyat érzünk az egészségügy iránt: hogy egészségesen tartson minket.

Ez a vágy, hogy az egészségügy egészségesen tartson hihetetlenül erős. Úgy gondolom, hogy az egészségügy olyan, mint bármilyen másik rendszer. Csak emberi döntések sorozata. Mi lenne, ha máshogy döntenénk? Mi lenne, ha úgy döntenénk, hogy az egészségügy eltávolodó részeire annyit mondanánk, "Nem. Ezek a miénk. A mi céljainkra fogjuk használni. A törekvéseink megvalósítására fogjuk használni"? Mi van akkor, ha minden, amire szükségünk van az egészségügy iránti vágyaink megvalósítására a szemünk előtt van, arra várva, hogy elvegyük?

Ezért született meg a Health Leads. A recepttömbbel kezdtük -- egy egyszerű papírlappal -- és kérdeztünk, nem azt, hogy a betegeknek mi kell a gyógyuláshoz -- antibiotikumok, inhalálók, gyógyszer -- hanem hogy mi kell az egészséghez, ahhoz, hogy meg se betegedjenek? És a receptet választottuk ennek az elérésére. Innen csupán néhány mérföldre a Nemzeti Gyermekgyógyászati Központban, mikor a beteg belép a rendelőbe, feltesznek neki néhány kérdést. Azt kérdezik, "A hónap végére elfogy Önöknél otthon az étel? Biztonságosak a lakókörülményeik?" És mikor az orvos elkezdi a vizsgálatot, tudja a magasságot, a súlyt, hogy van-e otthon étel, hogy egy menhelyen él-e a család. Ez nemcsak jobb klinikai döntésekhez vezet, de az orvos forrásokat is felírhat a betegnek a Health Leadset szakterületi ellátóként használva.

A gond az, hogy ha egyszer belekóstolsz milyen realizálni az egészségügy iránti törekvéseidet, többet akarsz. Szóval arra gondoltunk, hogy ha egy-egy doktort rá tudunk venni, hogy ezeket az alapvető forrásokat felírja a betegeinek, talán az egész egészségügyi rendszer hozzáállását megváltoztathatnánk? Szóval megpróbáltuk.

Mikor a Harlemi Kórházközpontba egy magas testtömegindexszel rendelkező beteg érkezik, az elektronikus egészségügyi aktája azonnal generál egy receptet a Health Leads számára. Az önkénteseink pedig együtt dolgoznak velük, hogy összekössék a betegeket a lakóközösségeikben lévő egészséges étkezési és mozgási programokkal. Úgy véljük, hogy egy magas testtömegindexszel rendelkező kórházi beteg az orvosi iroda négy fala között valószínűleg nem fog mindent megkapni az egészséghez. Többre van szükség.

Szóval egyrészt ez csak az elektronikus egészségügyi akta egyszerű újrakódolása. Másrészt az elektronikus egészségügyi akta radikális átalakítása, a diagnózisok statikus gyűjteményéből egészségfejlesztési eszközzé. Mikor a privát szektorban ilyen plusz értéket facsarsz ki egy rögzített árú befektetésből, milliárdos üzletnek hívják. De az én világomban csökkenő elhízásnak és cukorbetegségnek nevezik. Egészségügy a neve -- egy rendszer, ahol az orvosok megoldásokat írhatnak fel az egészség javítására, nem csak a betegség kezelésére.

Ugyanez a klinikák várótermeiben. Szóval ebben az országban minden nap hárommillió beteg fordul meg az ország körülbelül 150.000 várótermében. És mit csinálnak, amíg ott vannak? Ülnek, az aranyhalat figyelik az akváriumban, háztartási magazinok hihetetlenül régi példányait olvassák. De leginkább csak örökké ülünk és várunk. Hogy jutottunk el ide, ahol több száz hektárt és több ezer órát áldozunk a várakozásra? Mi lenne, ha a várótermekben nemcsak akkor ülnénk, ha betegek vagyunk, hanem ha egészségesek akarunk lenni. Ha a repülőterek bevásárlóközpontok lehetnek, a McDonald's pedig játszótér, biztos újra tudjuk gondolni a várótermeket.

Ezt próbálta a Health Leads megtenni, visszakövetelni az ingatlant és az időt és átjárónak használni ahhoz, hogy a betegeket összekösse a forrásokkal, amikre az egészséghez szükségük van. Szóval északkeleten brutális tél tombol, a gyereked asztmás, a fűtést éppen kikapcsolták, úgyhogy éppen a sürgősségi váróban ülsz, mert a hideg levegő előhozta a gyerek asztmáját. De mi lenne, ha az órákig tartó ideges várakozás színtere helyett a váróterem az a hely lenne, ahol a Health Leads visszakapcsolja a fűtésedet?

És persze ehhez csak nagyobb munkaerőre van szükség. De ha kreatívak vagyunk, már ez is megvan. Tudjuk, hogy az orvosok, nővérek és szociális munkások nem lesznek elegek, hogy az egészségügyben ketyegő percek túl korlátozóak. Az egészséghez egyszerűen több idő kell. Nem klinikai közösségi egészségügyi dolgozók és ügyintézők hadseregére van szükség, és még sokkal többre.

Mi lenne, ha a következő egészségügyi munkaerő kis részét az országban tanuló 11 millió egyetemista adná? A klinikai felelősség terhétől mentesek, a 'nem' választ a betegeket letörni hajlamos bürokratáktól nem fogadják el, és a Google használatával töltött évek páratlanná tették az információkeresési képességeiket.

Ha netalántán valószerűtlennek érzik, hogy egy egyetemi önkéntes ilyen elkötelezettségre képes, két szót tudok mondani: March Madness. [márciusi őrület, egyetemi kosárlabdabajnokság az USA-ban] Az átlagos első osztálybeli egyetemista kosárlabdajátékos heti 39 órát szentel a sportágnak. Ha jónak, ha rossznak érezzük, mindenképpen igaz. A Health Leads azon a feltételezésen alapul, hogy túl sokáig kértünk túl keveset az egyetemistáinktól, mikor a sebezhető közösségekben elérthető dolgokról van szó. Az egyetemi sportcsapatok azt mondják, "Órák tucatjait töltjük majd istentelenül korán, az egyetem túloldalán lévő pályán és mérjük a teljesítményedet, a csapat teljesítményét, és ha nem lesz elég jó, vagy nem jössz el akkor kirakunk a csapatból. De rengeteget fogunk beleölni az edzésedbe és a fejlődésedbe, és egy rendkívüli közösség tagja leszel." És az emberek sorban állnak, hogy esélyük legyen bekerülni.

Szóval úgy érezzük, hogy ha ez elég jó a rögbicsapatnak, elég jó lesz az egészségügynek és a szegénységnek is. A Health Leads is versenyeztetve toboroz, intenzíven edz, professzionálisan képez, rengeteg időt kíván, összetartó csapatot épít és teljesítményt mér -- szinte a Teach for America [Taníts Amerikáért] program az egészségügyben.

Mára az USA 10 legtöbb Medicaid [biztosító] beteggel rendelkező minden egyes városában legalább 20,000 egyetemista van. Csak New Yorkban fél millió egyetemista tanul. És ez nemcsak egy rövidtávú munkaerő, ami összeköti a betegeket alapvető forrásokkal, hanem az egészségügyi vezetők következő generációja, akik két, három, négy évet töltöttek klinikák várótermeiben, betegekkel alapvető egészségügyi szükségletekről beszélve. És meggyőződéssel, képességgel és hatékonysággal mennek el, hogy megvalósítsák az egészségügyre vonatkozó alapvető vágyainkat. És a helyzet az, hogy ilyen emberekből több ezer van odakint.

Mia Lozada a Belgyógyászat Főrezidense a UCSF Egészségügyi Központban, de egyetemistaként három évig a Health Leads önkéntese volt a Bostoni Egészségügyi Központ várótermében. Mia azt mondja, "Mikor az évfolyamtársaim írnak egy receptet, azt hiszik, a munkájuknak itt vége. Mikor én írok egy receptet, arra gondolok, el tudja ezt olvasni a család? El tudnak jutni a gyógyszertárba? Van étel otthon, amivel beveszik a gyógyszert? Van biztosításuk, ami fedezi a gyógyszert? Ezeket a kérdéseket a Health Leadsnél, nem az orvosi egyetemen tanultam meg."

Ezek közül a megoldások közül -- a recepttömb, az elektronikus egészségügyi akta, a váróterem, az egyetemisták hada -- egyik sem tökéletes. De a mi rendelkezésünkre állnak -- egyszerű példák a kihasználatlan egészségügyi források tömegére, amiket ha birtokba vennénk és átcsoportosítanánk, megvalósíthatnánk velük a legalapvetőbb egészségügyi vágyainkat.

Szóval körülbelül 9 hónapja voltam a Legal Servicesnél mikor a Health Leads ötlete elkezdett formálódni az agyamban. Tudtam, hogy meg kell mondanom Jeff Purcellnek, az ügyvédemnek, hogy el kell mennem. És annyira ideges voltam, mert azt hittem, csalódott lesz amiért elhagyom a klienseinket valami őrült ötletért. És leültem vele és azt mondtam, "Jeff, van egy olyan ötletem, hogy meg tudnánk mozgatni az egyetemistákat, hogy kiálljanak a betegek legalapvetőbb egészségügyi szükségleteiért." Őszinte leszek, csak annyit akartam, hogy ne legyen mérges rám. De azt mondta, "Rebecca, ha van egy álmod, köteles vagy megvalósítani. Követned kell azt az álmot." Be kell vallanom, úgy éreztem "Ó. Ez elég nagy nyomást jelent." Csak egy áldást akartam, nem valami ilyen megbízást. De az igazság az, hogy azóta szinte minden ébren töltött percemet ennek az álomnak a kergetésére szántam.

Hiszek benne, hogy mindannyiunknak ebben az országban van egészségügyre vonatkozó álma. Hiszem, hogy ha egy nap elkezdjük felmérni az egészségügyet, nem a meggyógyított betegségek alapján fogjuk, hanem a megelőzöttek alapján. Nem a technológia kiválósága vagy a specialisták kifinomultsága alapján, hanem az alapján, milyen ritkán van rájuk szükség. És a legfontosabb, úgy hiszem, ha felmérjük az egészségügyet, nem az alapján fogjuk, hogy milyen rendszer volt, hanem hogy milyennek választottuk.

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps.)