Paul Bloom: Az öröm forrásai

Ma a mindennapi élet örömeiről fogok beszélni. Azonban egy szokatlan és szörnyű ember történetével szeretnék kezdeni. Ő Hermann Göring. A Hitler utáni második vezető volt a II. világháborúban, Hitler kijelölt utódja. Hitlerhez hasonlóan sokra tartotta magát műgyűjtőként. A második világháború során bejárta Európát, különböző festményeket lopott, zsarolt ki, vagy alkalomadtán vásárolt gyűjteménye számára. Nagyon ácsingózott egy Vermeer után. Hitlernek kettő is volt, neki egy sem. Végül talált egy holland műkereskedőt, akit Han van Meegeren-nek hívtak, aki eladott neki egy csodás Vermeer-t, annyi pénzért, ami ma 10 millió dollárt érne. Ez volt mind közül a legkedvencebb műalkotása.

A második világháború véget ért, Göringet elfogták, Nürnbergben bíróság elé állították és végül halálra ítélték. Aztán a szövetségesek átbújták a gyűjteményeit, megtalálták a festményeket és felkeresték azokat, akik eladták neki. Egyszer a holland rendőrség Amszterdamba jött és letartóztatta Van Meegeren-t. Felségárulással vádolták, mely már önmagában is halálbüntetéssel büntetendő. Miután hat hetet töltött börtönben, Van Meegeren vallott. De nem az árulást vallotta be. Azt mondta: "Én nem eladtam egy remekművet annak a nácinak! Én magam festettem! Hamisító vagyok." Ekkorr senki sem hitt neki. Erre ő: "Bebizonyítom. Hozzanak vásznat és festéket, sokkal jobb Vermeer-t fogok festeni annál, mint amit annak a rohadt nácinak adtam el. Alkohol és morfium is kell, mert csak úgy tudok dolgozni." (Nevetés) Hoztak neki mindent. Gyönyörű Vermeer-utánzatot készített. Az árulás vádját ejtették. A csekélyebb súlyú hamisítás bűntettével vádolták, egy évet kapott, és a hollandok hősként temették el. Még lehetne Van Meegeren-ről beszélni, de most Göringre akarok összpontosítani, akiről ez a kép a nürnbergi kihallgatás során készült.

Göring, minden szempontból szörnyű ember volt. Még egy nácihoz képest is szörnyű volt. Amerikai vallatói barátságos pszichopatának írták le. De szimpátiát váltott ki azzal, ahogy reagált, amikor megmondták neki, hogy kedvenc képe tulajdonképpen hamisítvány. Életrajzírója szerint: "Úgy nézett, mint aki életében először rádöbben, hogy létezik gonosz is a világon." (Nevetés) Nem sokkal ezután, öngyilkos lett. Végül rájött, hogy a kép, amit ennek gondolt, az valójában ez. Ugyanúgy nézett ki, de más az eredete, egy teljesen más műalkotás.

Nem csak ő kapott sokkot. Amint Van Meegeren bíróságra került, be nem állt a szája. Dicsekedett mindazokkal a mesterművekkel, amiket ő maga festett, és amelyeket más alkotóknak tulajdonítottak. Különösképpen "Az emmauszi vacsora", amit Vermeer legkifinomultabb munkájának tekintettek, ám valójában az ő munkája -- a világ minden sarkából eljöttek emberek, hogy láthassák -- valójában hamisítvány volt! Nem az a kép volt, hanem amaz. Amikor ez napvilágot látott, minden értékét elvesztette és elvitték a múzeumból.

Miért is számít ez? Ti, pszichológusok, nektek miért olyan fontosak a források? Miért ennyire fontos nekünk tudni azt, hogy honnan származik valami? Nos, van egy válasz, amit sokan adnának erre a kérdésre. Sok szociológus, mint Veblen és Wolfe úgy érvelnének, hogy azért vesszük a forrásokat ennyire komolyan, mert sznobok vagyunk, mert a státuszra összpontosítunk. Sok egyéb dolog közepette, ha meg akarjuk mutatni, mennyire gazdagok, mennyire erősek vagyunk, akkor jobb, ha az eredeti van a birtokunkban, mint a hamisítvány, mert mindig sokkal kevesebb eredeti lesz, mint hamisítvány. Nem kétlem, hogy ez is közrejátszik, de amiről ma meg akarom meggyőzni Önöket, az az, hogy itt azért még másról is van szó. Arról akarom meggyőzni Önöket, hogy az emberek, bizonyos fokig, született esszencialisták. Azt értem ez alatt, hogy nem csupán az alapján reagálunk a dolgokra, ahogy látjuk, érezzük vagy halljuk azokat. A reakciónk sokkal inkább alapszik a hiedelmeinken, mint azon, hogy valójában mik is ezek, miből lettek, miből készültek, mi a titkos természetük. Azt akarom sugallani, hogy ez nem csak arra igaz, ahogy gondolunk a dolgokra, hanem arra is, ahogy reagálunk rájuk.

Azt akarom sugallani, hogy az öröm nagyon mély dolog -- és hogy ez nem csak a magas szintű élvezetekre, mint például a művészetre igaz, hanem a látszólag legegyszerűbb örömöket is befolyásolja az, hogy hogyan vélekedünk a dolgok rejtett lényegéről. Vegyük példának az ételt. Ezt megennék? Nos, a jó válasz: "Az attól függ. Mi ez?" Néhányuk megenné, ha disznó, de nem, ha marha. Néhányuk megenné, ha marha, de nem, ha disznó. Csak nagyon kevesen ennék meg Önök közül, ha patkány, vagy ha emberhús lenne. Néhányan Önök közül csak akkor ennék meg, ha egy darab fura színű tofu lenne. Ez nem meglepő.

Ami ennél is érdekesebb az az, hogy az, hogy hogyan ízlik, egyértelműen attól függ, hogy mit gondolunk: mit eszünk. Kisgyerekeken keresztül lehet ezt pl. szemléltetni. Hogyan veszed rá a gyerekeket nemcsak arra, hogy lehetőség szerint répát egyenek és tejet igyanak, hanem hogy ennek még jobban is örüljenek -- hogy azt gondolják: finomabb is? Egyszerű: azt kell nekik mondani, hogy ez McDonald's-os kaja. Azt gondolják, hogy a McDonalds's-os kaja finomabb, és ez ahhoz vezet, hogy finomabbnak is élik meg.

Hogyan éred el, hogy a felnőttek élvezzék a bort? Egyszerű: drága üvegből kell szervírozni. Ma már több tucatnyi, vagy talán több száz tanulmány van, ami azt mutatja, hogy ha valaki azt gondolja, hogy drágát iszik, akkor az jobban is ízlik. Ezt egy idegtudományos trükkel csinálták. Alávetettek embereket egy fMRI vizsgálatnak, és amíg ott feküdtek, kaptak bort, egy csövön keresztül. Előttük egy képernyőn adatokat olvashattak a borról. Természetesen mindenki teljesen ugyanazt a bort issza. De ha azt hisszük, hogy drágát iszunk, akkor az agyunk bizonyos örömmel és jutalmazással társított részei úgy világítanak, mint egy karácsonyfa. Nem csak arról van szó, hogy azt mondjuk, hogy élvezetesebb, hogy jobban ízlik, hanem tényleg máshogyan éljük meg!

Vagy vegyük a szexet. Ezek a képingereket használtam néhány tanulmányomban. Ha egyszerűen megmutatjuk ezeket a képeket embereknek, akkor azt fogják mondani, hogy a képen szereplő személyek meglehetősen vonzóak. Azonban az, hogy mennyire vonzónak találjuk őket, szexuálisan vagy érzelmileg mennyire mozgatnak meg, azon múlik, hogy mit gondolunk, kit nézünk! Valószínűleg úgy gondolják, hogy a baloldali képen férfi van, a jobboldalin pedig nő. Ha ez a hiedelem hamisnak bizonyul, az bizony egész más eredményt ad ki! (Nevetés) Óriási lesz a különbség akkor is, ha kiderül róluk, hogy sokkal fiatalabbak vagy idősebbek, mint amennyinek gondoljuk őket. Egészen más a helyzet, ha arra a felfedezésre jutunk, hogy a személy, akire vággyal tekintünk tulajdonképpen a fiunknak vagy a lányunknak, anyánknak vagy apánknak az elmaszkírozott változata. Ha valakiről megtudjuk, hogy a vérrokonunk, az általában kiöli a libidót. Talán az egyik leginkább szívet melengető érzés az öröm pszichológiájából az, hogy több a fizikai megjelenésnél az, hogy valaki jól néz ki. Ha kedvelünk valakit, akkor szebbnek tűnik számunkra. Ezért van, hogy a boldog házasságokban a házasfelek úgy gondolják, hogy a férjük vagy feleségük jobban néz ki, mint ahogy azt mások gondolják.

(Nevetés)

Ennek egy Capgras-szindrómaként ismert neurológiai zavarból származik egy különösen drámai példája. Tehát a Capgras-szindróma egy rendellenesség, ami egy sajátos tévképzetben jelenik meg. A Capgras-szindrómában szenvedők azt hiszik, hogy az embereket, akiket a legjobban szeretnek, tökéletes másolatokra cserélték ki. Gyakran tragikus a Capgras-szindróma kimenetele. A betegek meggyilkolták szeretteiket, abban a hitben, hogy az imposztort ölik meg. Van azonban legalább egy eset, amikor a Capgras-szindróma 'happy end'-del zárult. Ezt 1931-ben jegyezték fel. "A kutatás leírt egy Capgras-szindrómás nőt, aki panaszkodott szerény férfiassággal rendelkező, alkalmatlan szeretőjére." Ez azonban azelőtt történt, hogy Capgras-os lett volna. Miután beteg lett: "Boldogan számolt be róla, hogy felfedezett egy férfit, aki gazdag, macsó, jóképű és nemeslelkű". Természetesen ugyanarról a férfiról volt szó, csak a hölgy máshogyan tekintett rá.

Harmadik példa: gondoljunk a fogyasztási cikkekre. Egyik ok, amiért kedvelhetünk valamit, az a hasznossága. Hordhatunk cipőt a lábunkon, golfozhatunk golfütőkkel; ám a már megrágott rágóguminak - semmi haszna. Mindhárom tárgynak az értéke, azon túl, hogy mire használhatjuk, a történetén alapszik. A golfütők John F. Kennedy ütői voltak, és háromnegyed millió dollárért kelt el egy aukción. A rágót Britney Spears popsztár rágta, több száz dollárért vették meg. Egyébként fellendülőben van a kedvencek által félig-meddig megrágott ételek piaca. (Nevetés) A pár cipő talán a legértékesebb mind közül. Egy meg nem erősített forrás szerint egy szaudi milliomos 10 millió dollárt ajánlott ezért az egy pár cipőért. Néhány évvel ezelőtt ezzel dobálták meg George Bush-t egy iraki sajtótájékoztatón.

(Taps)

Ez a fajta vonzódás bizonyos tárgyakhoz nem csak a hírességek tárgyainál működik. Mindannyiunknak, a legtöbb embernek, van valamije az életében, ami szó szerint pótolhatatlan, mivel története miatt értékes -- talán az eljegyzési gyűrű, a gyerek babacipői, ha ez elvész, nem kaphatjuk vissza. Kaphatunk valamit, ami úgy néz ki, hasonló, de ugyanazt nem. George Newman és Gil Diesendruck munkatársaimmal megvizsgáltuk, miféle tényezők, miféle történet az, ami számít az emberek által kedvelt tárgyak estében. Egyik ilyen kísérletünkben megkérdeztünk embereket, hogy nevezzenek meg egy hírességet, akit csodálnak, egy élő személyt.

Az egyik ilyen volt George Clooney. Megkérdeztük: "Mennyit fizetnének George Clooney pulcsijáért?" A válasz egy tisztességes összeg -- többet, mint amennyit egy vadiúj pulcsiért fizetne, vagy egy pulcsiért, ami valaki olyané, akiért nem rajongunk. Aztán más tárgyakra is rákérdeztünk -- különböző megszorításokat és feltételeket vezettünk be. Például, néhány embernek ezt mondtuk: "Nézze, megveheti a pulcsit, de nem mondhatja el senkinek, hogy az öné, és nem is adhatja el." Ez jelentősen csökkenti az értékét, azt sugallva, hogy ez az egyik oka, amiért tetszik. Aminek igazán nagy hatása van, az a következő: "Nézze, éppenséggel eladhatja, dicsekedhet vele, de mielőtt megkapja, alaposan kimossák." Ez óriási értékzuhanást eredményezett. Ahogy a nejem megjegyezte: "Kimostad a Clooneysságát."

(Nevetés)

Térjünk vissza a művészethez. Szeretnék egy Chagall-t. Imádom Chagall művészetét. Ha valamivel meglepnének a konferencia végén, akkor az egy Chagall legyen. De nem akarok másolatot, még ha meg se tudnám különböztetni. Nem azért, ill.nem csak azért, mert sznob vagyok, és dicsekedni akarok azzal, hogy eredetim van! Inkább azért, mert olyat akarok, aminek különleges története van. Egy művészeti alkotás esetében a történet valóban különleges. Denis Dutton filozófus "A művészösztön" című csodás könyvében azt állítja, hogy "Egy műalkotás értéke abban a feltételezésben rejlik, hogy megalkotásában rendkívül fontos szerepet játszik az emberi teljesítmény." Ez magyarázatul szolgálhat arra, hogy mi a különbség az eredeti és a hamisítvány között. Lehet, hogy hasonlóak, de különböző a történetük. Az eredeti jellegzetesen egy alkotó folyamat eredménye, míg a hamisítvány nem. Azt hiszem ez a megközelítés megmagyarázhatja a különbséget emberek ízlése között, ami a művészetet illeti.

Ez egy Jackson Pollock. Ki szereti itt Jackson Pollock műveit? Rendben. Ki nem? Egyszerűen nem jön be. Nem fogok állást foglalni, hogy kinek van igaza, de teszek egy tapasztalati megállapítást az emberi megérzésekről, amely úgy szól, hogy ha valaki szereti Jackson Pollock műveit, akkor inkább hajlamos azt hinni, hogy ezeket a műveket nehéz megalkotni, időt, erőt és kreativ energiat igenyelnek, mint akik nem szeretik Szándékosan használom Jackson Pollockot példaként, mert van egy fiatal amerikai művész, aki sokat fest az ő stílusában és művészi alkotasai sok tízezer dollárt értek -- többnyire azért, mert nagyon fiatal művészről van szó.

Ő Marla Olmstead, aki alkotásai nagyrészét három éves korában hozta létre. Az érdekes dolog vele kapcsolatban, hogy a családja bizony hibázott, amikor meghívta magukhoz a '60 perc' című televízióműsort, hogy megörökítsék a kislányt alkotás közben. És akkor ők beszámoltak arról, hogy az apja hogyan irányítja. Amikor ez megjelent a TV-ben, művészetének értéke nullára zuhant. Ugyanaz a mű volt, fizikailag, de a története változott meg.

Most a képzőművészetre összpontosítottam, de két zenei példát akarok adni. Ő Joshua Bell, egy nagyon híres hegedűművész. A Washington Post riportere, Gene Weingarten elhatározta, hogy felhasználja egy merész kísérletben. A kérdés: mennyire szeretnék az emberek Joshua Bell zenéjét, ha nem tudnák, hogy őt hallgatják? Rávette Joshua Bell-t, hogy vigye le a millió dolláros hegedűjét a washingtoni aluljáróba és álljon ki a sarokra, hogy kiderüljön, mennyit keres. Erről látnak egy rövid bejátszást. (Hegedűszó) Háromnegyed óra elteltével 32 dollárt keresett. Nem rossz. De nem is jó. Kiderült, ahhoz, hogy valóban élvezzük Joshua Bell zenéjét, tudnunk kell, hogy Joshua Bell-t hallgatjuk. Tulajdonképpen 20 dollárral többet keresett, de azt nem számolta be. Jön ez a nő -- és láthatjuk a videó végén -- itt jelenik meg. Hallotta Joshua-t a Kongresszusi Könyvtárban néhány héttel azelőtt, ezen az elit, öltönyös partin. Ledöbbent, hogy most itt látja az aluljáróban. Eltelt szánalommal. Tárcájába nyúl és átad egy húszdollárost.

(Nevetés)

(Taps)

A második zenei példa John Cage modern alkotása, a 4'33". Mint azt sokan tudják, ez az a mű, ahol a zongorista leül a székhez, felnyitja a hangszert és ül és nem csinál semmit, négy perc, 33 mp-en keresztül -- csak a csend. Mindenféle vélemény van erről. Amit ki akarok emelni, hogy meg lehet venni az iTune-on keresztül! (Nevetés) 1 dollár 99-ért hallgathatod ezt a csöndet, ami különbözik minden egyéb csendtől.

(Nevetés)

Nos, eddig az örömről beszéltem, de amit valójában fel szeretnék vetni, az az, hogy minden, amit említettem, a fájdalomra is igaz. És ahogyan a megélt dolgokra gondolunk, a lényegéről alkotott hiedelmeink befolyásolják, hogy mennyire fáj! Csodás kis kísérletet hajtott végre Kurt Gray és Dan Wegner. Harvardi egyetemistákat kötöttek eletrosokkot adó gépre. Egy sor fájdalmas elektrosokkot adtak nekik. Öt fájdalmas sokk-sorozat volt. A kísérleti személyek felének azt mondták, hogy az elektrosokkot egy másik szobában levő embertől kapják, aki viszont nem tudja, hogy elektrosokkot ad nekik. Nincs rosszindulat, csak nyomják a gombot. Az első sokk nagyon fájdalmas. A második kevésbé, mivel hozzászokik az ember. A harmadik még kevésbé, a negyedik is, az ötödik is. A fájdalomérzet egyre gyengébb. A csoport másik felének azt mondták, hogy a szomszéd szobában található személy szántszándékkal sokkolja őket, tudatában van ennek. Az első sokk pokolian fáj. A második hasonlóképpen, a harmadik, a negyedik és az ötödik is. Jobban fáj, ha úgy gondoljuk: valaki szántszándékkal műveli!

A legszélsőségesebb példája ennek, amikor bizonyos esetekben, a fájdalom a megfelelő körülmények között örömmé tud átalakulni. Az emberekben megvan ez a rendkívül érdekes tulajdonságuk, amely alacsony szintű fájdalomadagokat keres, ellenőrzött körülmények között, hogy örömöt nyerjen belőlük -- mint például erőspaprikát enni vagy hullámvasúton száguldozni. Ezt szépen foglalta össze a költő John Milton, aki ezt írta: "Az elme önnön műhelye és önmagában a poklot mennyé, a mennyet pokollá teheti."

Ezzel fejezem be. Köszönöm.

(Taps)