Parag Khanna feltérképezi az országok jövőjét

Határok nélküli világban élünk-e? Mielőtt válaszolnak, vessenek egy pillantást erre a térképre. Ez a jelenkori politikai térkép megmutatja, hogy ma több, mint 200 ország létezik a világon. Ez valószínűleg több, mint bármikor az elmúlt évszázadok során. Sokan Önök közül tiltakoznának. Számukra ez egy sokkal megfelelőbb térkép. Nevezhetnénk TEDisztánnak. TEDisztánban nincsenek határok, csak kapcsolatban álló és kapcsolatban nem álló helyek. A legtöbben Önök közül valószínűleg ennek a 40 pontnak az egyikében élnek, egyikében azoknak a városoknak, amelyek a világ gazdaságának 90%-át képviselik.

De beszéljünk a világ lakosságának arról a 90 százalékáról, akik sosem fogják elhagyni a szülőhelyüket. Számukra a nemzetek, országok, határok még mindig sokat számítanak, sokszor az erőszak határáig. Itt, a TED-en megoldjuk a tudomány néhány nagy kérdését és az univerzum rejtélyeit. De itt van az alapvető probléma, amit nem oldottunk meg: az alapvető politikai földrajzunkat. Hogyan oszlunk el a világon?

Ez nagyon fontos, mert a határkonfliktusokon alapszik a világ katonai-ipari komplexumainak nagy része. A határkonfliktusok a remélt haladást rettenetesen ki tudják siklatni. Szóval úgy gondolom jobban meg kell értenünk, hogy az emberek, pénz, hatalom, vallás, kultúra, technológia hogyan lépnek interakcióba és változtatják meg a világtérképet. És akkor megpróbálhatjuk előrejelezni ezeket a változásokat és konstruktívabb irányba terelni őket.

Szóval vetünk egy pillantást néhány régebbi, jelenkori és olyan térképre, amit még sosem láttak, hogy jobban felfogjuk, merre is haladunk. Kezdjük a világgal 1945-ben. 1945-ben a világon még csak 100 ország létezett. A II. világháború után Európa romokban hevert, de még mindig hatalmas tengerentúli gyarmatai voltak: Francia Nyugat-Afrika, Brit Kelet-Afrika, Dél-Ázsia, és így tovább. Aztán a 40-es évek végétől kezdve, az 50-es, 60-as, 70-es és 80-as években felbomlott a gyarmati rendszer. Több, mint 50 új ország született. Láthatjuk, hogy Afrika részekre szakadt. India, Pakisztán, Banglades, délkelet-ázsiai nemzetek jöttek létre. Aztán jött a hidegháború vége. A hidegháború vége és a Szovjetunió felbomlása. Kelet-Európában új államok születtek, a korábbi jugoszláv és balkán államok és az ázsiai -sztánok.

Ma 200 ország van a világon. Az egész bolygót független, önálló nemzetállamok borítják. Az egyik nyeresége a másik vesztesége kell, hogy legyen? Közelítsünk rá a világ stratégiailag egyik legfontosabb területére, Eurázsia keleti részére. Ahogy ezen a térképen is láthatják, Oroszország még mindig a világ legnagyobb országa. És ahogy tudják, Kína a legnépesebb. Hosszú közös szárazföldi határszakasszal rendelkeznek.

Amit nem látnak ezen a térképen az az, hogy Oroszország 150 milliós lakosságának nagy része a nyugati vidékekre és az Európához közeli területekre koncentrálódik. A keleti területeken csupán 30 millió ember él. Sőt, a Világbank jóslata szerint Oroszország népességcsökkenése miatt 120 millió lesz a népesség.

Van még egy dolog, ami nem látszik ezen a térképen. Sztálin, Hruscsov és a többi szovjet vezető távol-keleti gulágokba, munkatáborokba nukleáris városokba és más helyekre kényszerítette az embereket. De ahogy az olajárak nőttek, az orosz kormány elkezdett befektetni az infrastruktúrába, hogy egyesítse az ország keleti és nyugati részét. De semmi sem hatott még ilyen visszásan Oroszország demográfiai eloszlására, mert a keletiek, akik soha nem akartak ott kikötni kihasználták az új vonatokat és utakat és visszatértek nyugatra. Ennek eredményeképpen Oroszország távol-keleti részén, ami kétszer akkora, mint India, ma pontosan hat millió orosz él.

Szóval próbáljuk megérteni, mi is történik a világnak ebben a részében. Kezdjük Mongóliával, vagy ahogy néhányan hívják, Bányagóliával. Miért hívják így? Mert Bányagóliában kínai cégek irányítják és birtokolják a bányák többségét -- réz, cink, és aranybányákat -- és a nyersanyagokat teherautókon délre és keletre, kínai földre szállítják. Kína nem meghódítja Mongóliát. Felvásárolja. Régen a gyarmatokat meghódították. Ma az országokat megveszik.

Szóval alkalmazzuk ezt az elvet Szibériára is. Szibériáról legtöbbjüknek valószínűleg egy hideg, elhagyatott, lakhatatlan hely jut eszébe. De a globális felmelegedésnek és emelkedő hőmérsékletnek köszönhetően hirtelen hatalmas búzamezők és virágzó mezőgazdaság alakultak ki, és most Szibériában gabonát termesztenek. De kit fognak etetni vele? Az Amur folyó másik oldalán, Kína Heilongjiang és Harbin tartományaiban több, mint 100 millió ember él. Ez több, mind Oroszország teljes népessége.

Minden egyes évben, legalább egy évtizede 60.000-en közülük a lábukkal szavaznak, átkelnek a folyón és észak felé haladva benépesítik az elhagyatott területeket. Felállítják a saját bazárjaikat és orvosi rendelőiket. Átvették a faipart és a fűrészárut visszaszállítják keletre, Kínába. Ugyanaz a helyzet, mint Mongóliával, Kína nem meghódítja Oroszországot. Csak bérbe veszi. Ezt hívom én globalizációnak, kínai módra.

A régió térképe talán így fog kinézni 10 vagy 20 éven belül. De várjunk csak. Ez a térkép 700 éves. Ez a Yuan dinasztia térképe, amit Kubla kán, Dzsingisz kán unokája vezetett. Szóval a történelem nem ismétli magát szükségszerűen, de igenis rímel önmagára.

Ezt csak ízelítőül a világ ezen részében zajló eseményekből. Szóval, globalizáció kínai módra. Mert a globalizáció egészen új utakat nyit meg arra, hogy aláássuk és megváltoztassuk a politikai földrajzról való gondolkodásunkat. Szóval Kelet-Ázsiában tulajdonképpen az emberek nem nemzetekben és határokban gondolkoznak. Sokkal inkább birodalmakban és hierarchiákban, jellemzően kínaiban és japánban.

Most megint Kínára került a sor. Nézzük meg, hogy Kína hogyan állítja helyre a távol-kelet hierarchiáját. A globális központokkal kezdődik. Emlékeznek arra a 40 pontra az éjszakai térképen, ami a globális gazdaság központjait mutatta? Kelet-Ázsiában több van ezekből a központokból, mint a világ bármely más régiójában. Tokió, Szöul, Peking, Sanghaj, Hong Kong, Szingapúr és Sidney. Itt fordul meg a globális tőke. Dollárbilliók érkeznek minden évben a régióba, ebből rengeteget Kínában fektetnek be.

És akkor ott a kereskedelem. Ezek a vektorok és nyilak Kína erős kereskedelmi kapcsolatait mutatják a régió minden egyes országával. Különösen Japán, Korea és Ausztrália állnak a célpontban, az Egyesült Államok szövetségesei. Ausztrália például erősen függ a Kínába exportált vasérctől és földgáztól. A szegényebb országok számára Kína lecsökkenti a vámokat, így Laosz és Kambodzsa olcsóbban adhatják el a termékeiket és szintén függeni kezdenek a kínai exportjuktól.

Sokan Önök közül olvashatták már a hírekben, hogy az emberek Kínától várják a gazdaság újraélesztését, nem csak Ázsiában, de potenciálisan az egész világon. Az ázsiai szabadkereskedelmi-övezet, a kialakulóban lévő majdnem szabadkereskedelmi-övezet már nagyobb kereskedelmi volumennel rendelkezik, mint a Csendes-óceánon átívelő kereskedelem. Szóval Kína kezd a régió gazdasági horgonyává válni.

A stratégia másik oszlopa a diplomácia. Kína katonai megállapodásokat írt alá a régió több országával is. A diplomáciai intézetek központja lett, például a Kelet-Ázsiai Közösségé. Ezek közül a szervezetek közül néhánynak az Egyesült Államok nem is a tagja. Az országok közt erőszakellenes szerződés van érvényben, tehát ha konfliktus alakulna ki Kína és az Egyesült Államok között, az országok nagy része csak kivárna, például olyan amerikai szövetségesek, mint Korea és Ausztrália.

A stratégia másik oszlopa, mint Oroszországnál, a demográfia. Kína üzletembereket, dajkákat, diákokat, nyelvtanárokat exportál régiószerte, hogy vegyüljenek és a gazdaságokban még jobb döntési pozícióban legyenek. Az ott lévő kínai kisebbségek adják Malajziában, Thaiföldön és Indonéziában a gazdaság fő hajtóerejét, kulcstényezőkké váltak. Ennek eredményeképp a kínai öntudat újraéledőben van a régióban. Szingapúrban például régebben tiltották a kínai nyelvű oktatást. Ma ösztönzik.

Ha mindezt összeadjuk, mit kapunk? Ha emlékeznek, a II. világháború előtt Japánnak volt egy víziója egy nagyobb japán jóléti együttműködési szféráról. A mostanában kialakuló dolgot talán egy nagyobb kínai jóléti együttműködési szférának nevezhetjük. Szóval nem számít, hogy a térkép vonalai mit mondanak a nemzetekről és a határokról, amit a távol-keleten növekedni látunk, azok nemzeti kultúrák egy sokkal képlékenyebb, birodalmiasabb zónában. Mindez egyetlen puskalövés nélkül történik.

Egyáltalán nem ez a helyzet a Közel-Keleten, ahol az országok még mindig kényelmetlenül érzik magukat az európai gyarmatosítók által hátrahagyott határok között. Szóval mit tehetünk, hogy máshogy gondolkozzunk a világ ezen részén lévő határokról? Milyen térképvonalakra kell jobban odafigyelnünk? Amit most be szeretnék mutatni, napról-napra nemzetépítésnek hívom.

Kezdjük Irakkal. Hat évvel az Egyesült Államok iraki inváziója után az ország még mindig inkább létezik a térképen, mint a valóságban. Régen az olaj volt az Irakot összetartó erő, most ez az ország felbomlásának egyik legfontosabb oka. Az ok Kurdisztán. A kurdok háromezer éve harcolnak a függetlenségükért, és most esélyük nyílt elnyerni. Ezek olajvezeték-utak, amik Kurdisztánból indulnak, egy olajban gazdag régióból.

Ma, ha Kurdisztánban járunk, azt láthatjuk, hogy a kurd pesmerga gerillák harcállásba helyezkednek az iraki szunnita hadsereg ellen. De mit őriznek? Tényleg csak határokat egy térképen? Nem. Az olajvezetékeket. Ha a kurdok kontrollálják a vezetéket, ők szabják meg az államiságuk feltételeit. Fel kellene háborodnunk ezen, Irak felbomlásán? Véleményem szerint nem. Irak még mindig a világ második legnagyobb olajtermelője lesz, Szaúd-Arábia után. Nekünk pedig esélyünk lesz megoldani egy 3000 éve tartó vitát. Jusson eszünkbe, hogy Kurdisztán be van kerítve. Nincs más választása, mint viselkedni. Ahhoz, hogy profitálhasson az olajból, Törökországon, Szírián és más országokon, köztük Irakon keresztül exportálnia kell. Ezért baráti viszonyban kell lennie velük.

Akkor most nézzük a régió örök konfliktusát. Ez természetesen Palesztina. Palesztina egyfajta kartográfiai anomália, mert két rész Palesztinából és egy rész Izraelből áll. 30 év finomkodó diplomáciája még nem oldotta meg ezt a konfliktust. Mi tehetné? Úgy gondolom a probléma megoldása az infrastruktúra lehet. Ma adományozók dollármilliárdokat költenek erre. Ez a két nyíl egy ívet alkot, közlekedési utakat és egyéb infrastrukturális létesítményeket amik összekötik a nyugati partot és Gázát.

Ha Gáza egy használható kikötővel rendelkezne és összeköttetésben állna a nyugati parttal, egy élhető palesztin államot és palesztin gazdaságot kapnánk. Ez, úgy gondolom, kibékíthetné ezt az ellentétet. Kurdisztán és Palesztina esetének tanulsága az, hogy a függetlenség infrastruktúra nélkül hiábavaló.

Hogyan nézne ki ez a régió akkor, ha a térképen a határokon kívül más vonalakra is odafigyelnénk, ha a bizonytalanságok esetleg megszűnnek? Utoljára ez egy évszázaddal ezelőtt, az Ottomán birodalom alatt történt meg. Ez a Hejaz vasútvonal. A Hejaz vasútvonal Isztambul és Medina között közlekedett, Damaszkusz érintésével. Még egy mellékága is volt, Haifába, ami ma Izraelben van, a Földközi-tengernél. De mára a Hejaz vasútvonal romokban hever. Ha ezeknek a kacskaringós térképvonalaknak az újjáépítésére fókuszálnánk, az infrastruktúrára, ami átszeli az egyenes vonalakat, a határokat, úgy hiszem a Közel-Kelet egy sokkal békésebb régió lehetne.

Most nézzük a világ egy másik részét, a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságokat, a -sztánokat. Ezeknek az országoknak a határai Sztálin rendeleteiből származnak. Szándékosan nem akarta, hogy értelmük legyen. Össze akarta keverni a nemzetiségeket, hogy megoszthasson és uralkodhasson. Az volt a szerencséjük, hogy az olaj- és gáztartalékaik nagy részét csak a Szovjetunió összeomlása után fedezték fel.

Gondolom sokan arra gondolnak most, "Olaj, olaj, olaj. Miért csak az olajról beszél?" Nagy különbség van aközött, hogy régen hogyan beszéltünk az olajról és most hogyan beszélünk róla. Régebben az számított, hogy kontrolláljuk az olajukat? Ma ez az ő olajuk, az ő céljaikra használják. És biztosíthatom Önöket, hogy számukra is pont olyan fontos, mint a gyarmatosítók és imperialisták számára lett volna. Íme néhány csővezeték-tervezet, lehetőség, forgatókönyv és útvonal amit a következő néhány évtizedre terveznek. Elég sok.

A világ ezen részén sok ország számára az olajvezetékek a belépőjegy a globális gazdaságba való bekapcsolódáshoz, emellett önigazolás, a határokon kívűl, amikhez ők maguk sem hűek. Nézzük Azerbajdzsánt. Azerbajdzsán a Kaukázusok egy elfeledett sarkában feküdt, de ma, a Törökországba tartó Baku-Tbilisi-Ceyhan vezetékkel újraalkotta magát, mint a nyugati határt.

Aztán itt van Türkmenisztán, amiről sokan csak őrültekházaként gondoltak. De ma a Kaszpi-tengeren keresztül hozzájárul Európa gázellátásához, és potenciálisan a Türkmen-Afgan-Pakisztán-India vezetékhez is.

Aztán itt van Kazahsztán, aminek régebben még neve sem volt. A Szovjetunióban leginkább Dél-Szibériaként gondoltak rá. Ma a legtöbben Kazahsztánt növekvő geopolitikai játékosként ismerik el. Miért? Mert ügyesen tervezte meg a csővezetékeit, hogy átfolyjanak a Kaszpi-tenger alatt, észak felé át Oroszországon, sőt kelet felé Kínán. Több csővezeték több Selyemutat jelent, a Nagy Játszma helyett. A Nagy Játszma dominanciát feltételez a másik fölött. A Selyemút függetlenséget és kölcsönös bizalmat jelent. Minél több csővezetékünk van, annál több Selyemutunk és annál kevésbé domináns a 21. század Nagy Játszma-szerű versenye.

Vessünk egy pillantást a világnak arra a részére, amely tényleg lebontotta a saját határait, és hogy hogyan erősödött meg ettől. Természetesen Európáról van szó. Az Európai Unió hat ország egyszerű szén- és acélközösségeként indult, legfőbb céljuk Németország talpra állításának békés keretek közt tartása volt. Végül 12 országgá bővült, ezt jelképezi az európai zászló 12 csillaga. Az EU ezután valutaövezetté nőtte ki magát és mára a világ legfontosabb kereskedelmi egysége. Az EU átlagosan évente egy országgal bővült a hidegháború vége óta. Tulajdonképpen ennek nagy része egyetlen napon történt. 2004-ben 15 új ország csatlakozott az EU-hoz és mára már a legtöbb ember szemében egy 27 országból álló, 450 milliós lakosságú békeövezet.

Szóval mi jön még? Mi az Európai Unió jövője? Világoskék színűek azok a zónák vagy régiók, amelyek kereskedelme és befektetései legalább két-harmadban vagy többen az Európai Uniótól függenek. Mit mond ez nekünk? A kereskedelem és befektetés megmutatja, hogy Európa nem beszél mellé. Még ha ezek a régiók nem is tagjai az EU-nak, a befolyási körének részeivé válnak. Vegyük csak a Balkánt, Horvátországot, Szerbiát, Boszniát, még nem EU-tagok. De felszállhatunk egy német ICE vonatra és eljuthatunk majdnem Albániáig. Boszniában már eurót használnak fizetőeszközként, és valószínűleg ez az egyetlen fizetőeszköz, amit valaha használni fognak.

Nézzük Európa másik perifériáit, például Észak-Afrikát. Átlagosan, egy vagy kétévente egy új olaj- vagy gázvezeték nyílik meg a Földközi-tenger alatt, összekötve Észak-Afrikát és Európát. Ez nem csak abban segít, hogy Európa csökkenthesse az Oroszországtól való energiafüggését, de ha ma Észak-Afrikába utazunk, egyre több embertől hallhatjuk, hogy régiójukra nem igazán Közel-Keletként gondolnak. Másként szólva, azt hiszem Sarkozynek, Franciaország elnökének igaza van, amikor egy Földközi-tengeri Unióról beszél.

Nézzük Törökországot és a Kaukázust. Már említettem Azerbajdzsánt. A törökországi szoros és a Kaukázus Európa energiaellátásának 20 százalékának a csatornája lett. Szóval Törökországnak tényleg az Európai Unió tagjává kell válnia? Nem hiszem. Úgy gondolom már így is része egy euro-török szuperhatalomnak.

Szóval mi jöhet még? Hol látunk még határokat változni és új országokat megszületni? Hát Közép-Ázsia déli része, Középnyugat Ázsia figyelemre méltóak. 8 évvel Afganisztán amerikai megszállása után még mindig rettenetesen instabil a helyzet. Pakisztán és Afganisztán még mindig annyira törékenyek, hogy egyikük sem foglalkozott komolyan a pastu nacionalizmus problémáival. Ez a zászló lobog 20 millió pastu szeme előtt, akik az afgán és pakisztáni határ két oldalán élnek.

Ne hanyagoljuk el a felkeléseket délre, Baluhisztánban. Két hete baluhi lázadók megtámadtak egy pakisztán katonai helyőrséget és ez volt a zászló, amit felhúztak. Az egész világon történő gyarmatosítás utáni entrópia egyre gyorsul, és úgy vélem még sok ilyen változást fogunk látni a térképen, ahogy az országok szétesnek.

Persze nem feledkezhetünk meg Afrikáról. 53 ország, és a legtöbb gyanúsan egyenes vonal a térképen. Ha egész Afrikát nézzük, biztosan sokkal többet fogadhatnánk el, törzsi felosztásokat és így tovább. De nézzük inkább Szudánt, Afrika második legnagyobb országát. Három polgárháború zajlik éppen, a darfuri népirtás, amiről mindannyian hallottak már, az ország keleti részén zajló polgárháború, és a dél-szudáni. Dél-Szudán 2011-ben fog népszavazást tartani, ahol minden valószínűség szerint függetlenséget szavaznak meg önmaguknak.

Most menjünk az Északi-sarkkörre. Hatalmas verseny folyik az Északi-sarkkör tengerfenekén található energiaforrásokért. Ki fog nyerni? Kanada? Oroszország? Az Egyesült Államok? Igazság szerint Grönland. Néhány hete 60.000 grönlandi szavazott önálló kormányzati jogok, a Dániától való függetlenség mellett. Szóval Dánia sokkal kisebb lesz.

Mit tanulhatunk mindezekből? A geopolitika nagyon érzelemmentes diszciplína. Folyamatosan változik és változtatja a világot, mint a klímaváltozás. És mint az ökoszisztémával való kapcsolatunkban, itt is egyensúlyt keresünk, hogy hogyan osszuk el magunkat a bolygón. Ma még félünk a térkép változásaitól. Félünk a polgárháborúktól, a halálos áldozatoktól, attól, hogy új országok neveit kell megtanulni. De úgy hiszem, hogy a ma létező határokon belüli tehetetlenség sokkal rosszabb és erőszakosabb.

A kérdés az, hogy hogyan változtassuk meg a határokat, milyen vonalakra figyeljünk? Azt hiszem azokra kell figyelni, amelyek átszelik a határokat, az infrastrukturális vonalakra. Így talán egy olyan világnál kötünk ki, amilyet szeretnénk: határok nélkülinél. Köszönöm. (Taps)