Paola Antonelli bemutatja: "Formatervezés és a rugalmas elme"

Elmerülök a formatervezésben -- építészeti- és formatervező kurátor vagyok. Történetesen a MOMA-ban; ám ami fontos -- amiről ma beszélni fogunk, az a formatervezés. Az igazán jó formatervezők olyanok, mint a szivacs. Kíváncsiak és "beszívnak" minden információt, ami az útjukba akad, majd átalakítják oly módon, hogy az számunkra használható. Ez adja meg nekem a lehetőséget: a formatervezési kiállítások, melyek fölött kurátorkodom, különböző világokat tárnak fel. És ez nagyszerű: úgy tűnik, minden alkalommal új állásban vagyok.

Ma pedig előzetest kínálok a legközelebbi kiállításról, amin dolgozom, nevezetesen a "Formatervezés és a rugalmas elméről". A világ, amelyre koncentrálni fogok ebben az esetben, a tudomány és a technológia világa. Amikor formatervezésről van szó -- a technológia jelen van, a tudomány kevésbé. Ám a formatervezőknek megvan az az adottságuk, hogy tudományos "forradalmakat" alakítsanak át oly módon, hogy számunkra hasznosak legyenek. És ez az, amire ez a kiállítás összpontosít.

Ha mai életünkre gondolunk, láthatjuk, hogy minden nap különböző mértékeken vágunk át, megannyi különböző ritmust és iramot váltunk. Különböző időzónákat hidalunk át a munkánkban, különböző emberekkel állunk kapcsolatban -- "multitaszkolunk". Mindezt tudjuk és nagyjából automatikusan tesszük. Egyesek a közönségből szuper rugalmas elmével bírnak, mások némivel lassúbbak, ismét mások némivel rugalmasabbak; de összességében -- kitűnő közönség ebből a szempontból. Ismét mások nem annyira rugalmasak. Én például nem tudom elérni, hogy Olaszorszgban élő apám használja az internetet. Nem akar a házában egy gyors internetet. Azért, mert egy csipetnyi félelemről, egy kevés ellenállásról vagy csak egy kissé "berozsdásodott" mechanizmusról van szó. És ez az, amin a formatervezők munkálkodnak, ezen a sajátos kényelmetlen érzésen, amin átmegyünk -- és próbálnak könnyíteni rajtuk. És mint tudják, ugyancsak szükségünk van az elmebeli rugalmasságra, ténylegesen, hogy ápoljuk és fejlesszük. Ez a kiállítás azon formatervezők munkájáról szól, akik segítenek rugalmasabbá tenni bennünket, és olyanokéról, akik ezt a rugalmasságot mint lehetőséget fejlesztik ki. És végül -- nem csak formatervezőkről, hanem tudósokról is.

Mielőtt elkezdenék bemutatni néhányat a felvételek közül és belevágnék az előzetesbe, szeretném felhívni a figyelmüket egy ugyancsak szép részletre a tudósok és a formatervezés között. Állíthatjuk, hogy a kapcsolat a tudomány és a formatervezés között évszázadokra tekint vissza. Lehet természetesen beszélni Leonardóról és megannyi reneszánsz férfiról és nőről -- óriási múlttal a háttérben. Ám ahogy egy nagy tudománytörténész -- akit talán ismernek -- Peter Galison, aki a Harvardon tanít, azt állítja: a nanotechnológia, és különösen a kvantumfizika újult érdeklődést váltott ki a formatervezőknél, igazi szenvedélyt a formatervezés iránt.

Úgyhogy az ötlet, hogy lehetőség adódik a dolgokat az alapoktól a csúcsig felépíteni atomonként, barkácsokká tette őket. És hirtelen a tudósok formatervezőket keresnek, mint ahogy az utóbbiak tudósokat. Egy teljesen új "szerelem", amelyet próbálunk ápolni a MOMA-nál, Adam Bly-al együtt; Adam a Seed magazin alapítója, a magazin manapság egy multimédia vállalat -- talán ismerik -- a vállatot körülbelül egy éve alapítottuk: havi összejövetel formatervezők és tudósok között -- állíthatom, hogy sikerült. Keith bekapcsolódott, és Jonathan is, és még sokan mások. És nagyszerű volt, ugyanis az elején egy "bocsánatkérő ünnep" volt, a tudósok kértek bocsánatot a formatervezőktől: nem tudom, mi az a "stílus", nem vagyok igazán elegáns. És a formatervezők is: ó, nem tudom, hogy kell egy egyenleget megoldani, nem értem, mit mondasz. És aztán egyszer csak elkezdték beszélni a másik nyelvét is; és most már ott tartunk, hogy együttműködnek.

Tudják, hogy Paul Steinhardt New York-i orvos, és Aranda/Lasch építészek, együtt dolgoztak egy munkán a londoni "Serpentine"-en. Érdekes látni, hogyan is történik. A kiállítás bemutatja mind a formatervezők, mind a tudósok munkáját, és rávilágít arra, hogy ez a munka hogyan mutatja be a jövő lehetőségeit. Amiket most mutatok önöknek, azok különböző mozzanatok a kiállításból -- egy kis ízelítő -- ám a nanofizika és nanotechnológia szó szerint megnyitotta a formatervező elméjét. Ebben az esetben a formatervezők munkáját mutatom be -- minthogy ők azok, akik ténylegesen ösztönözve voltak. A kiállított tárgyak közül sokan fogalmak -- nem a valóságban fellelhető tárgyak. Ám amit itt látunk, az egy UCLA-tudós munkája. Ez az "ABC leves" egy új módja a fehérjék megjelölésének, nem csak szín szerint, hanem szó szerint -- az ABC segítségével. Úgyhogy megépítették -- és meg tudnának építeni más formákat is

nanoméretben. Ez pedig formatervező diákok munkája Londoni Royal College of Arts-on a tanárukkal, Tony Dunne-al és néhány angliai tudóssal a nanotechnológia kínálta lehetőségekkel a formatervezésben -- a jövőben. Új érzékelő elemek a testen. Szőrszálakat növeszthetünk a körmünkön, és ezáltal részecskéket ragdhatunk meg egy másik személyből. Úgy tűnik, megszállottan szeretnének megtudni minél többet az ideális partnerről. Ezáltal azon dolgoznak, hogy minden érzéket javítsanak -- érintést, szaglást, mindent, amit tudnak -- annak érdekében, hogy megtalálható legyen.

Roppant érdekes. És ez itt egy typeface-formatervező Izraelből, aki a tervet typospermának nevezi. A koncepció: befecskendezni a betűképet a spermiumba - nem tudom hjól mondtam-e, annak érdekében, hogy szinte egy dalt énekeljenek vagy akár egy verset írjanak minden ejaculációnál. Elmondhatom önöknek -- a formatervezők fantasztikusak.

És ez most szövet-formatervezés. Ebben az esetben is tudósok és formatervezők kombinációja. Ez itt része ugyanannak a Royal College of Arts laboratóriumnak. Az RCA egy ténylegesen csodálatos intézmény ebből a szempontból. A feladatok egyike: egy évig laboratóriumi hússal dolgozni. Mint tudják, manapság létre lehet hozni húst laborban. A SymbioticA, egy ausztrál kutatócsoport megtette. A probléma az, hogy ugyancsak rút dolog. A diákok feladata tehát az volt, hogy milyen lesz a jövő steakje. Amennyiben nem kell marhákat vágni és bármilyen formája lehet -- milyen lesz? Így tehát, egy James King nevűu diák bejárta Anglia gyönyörű vidékeit, kiválogatta a szerinte legeslegjobb tehenet, amelyet látott, és MRI vizsgálatnak vetette alá. Kiválogatta a legjobb szervek fotóját és megalkotta a húst. Japán gyanta-élelem termelők is megtették ezt, ám tovább lehet fejleszteni. Ám a feldolgozás a legjobb MRI felvétel a legtökéletesebb tehénről, amelyet talált.

Ez az elem itt már sokkal banálisabb. Valami, amit, mint tudják, már ma lehetséges előállítani: csontszövetet növeszteni úgy, hogy eljegyzési gyűrűt lehet elűállítani a szeretett lény csontszövetéből -- szó szerint. Ez valóban emberi csontszövetből van.

Ez a SymbioticA munkája; ők voltak az elsők, akik ezt a laboratóriumi húst létrehozták és most létrehoztak egy laboratóriumi kabátot -- bőrkabátot. Apró -- de igazi kabát. Olyan a formája. Úgyhogy a jövőben tényleg nem lesz semmi akadálya annak, hogy bármily bőrholmit hordjunk.

A kiállítás egyik legfontosabb témája az, hogy mint tudják, mint minden a mai életünkben, sok-sok szemszögből világítható meg, különböző szinteken. Egyike a legérdekesebb és legfontosabb fogalmaknak a méretarány. Nagyon sűrűn váltunk méretarányt, változtatjuk a képernyők felbontását, és nem -- ugyancsak nem jövünk tőle izgalomba -- nagyon is természetesen tesszük. Itt a kiállításon is váltunk a nanotechnológia és a nanoléptéktől a nagy mennyiségű információ manipulálásához; a világmindenség és a világ feltérképezéséhez és megjelöléséhez. Egy külön szekció lesz biztosítva az információs formatervezésnek. Itt láthatjuk Ben Fry munkáját. Ez itt ember -- csimpánzokkal szemben, az a pár kromoszóma, ami megkülönböztet tőlük. Egy szép vizuális megjelenítés, amit a Seed magazinnak készített. És itt van Pac-Man vizualizált kódja az egész ide-oda, átdolgozva egy tetszetős koreográfiára.

És itt vannak a tudósok grafikonjai, ez egy szép fehérje-homológia diagrafikon. A tudósok kezdik fontolóra venni az esztétikát is. Keith Shrubbal arról beszélgettünk ma reggel, hogy sok tudós nem hajlik arra, hogy bármi szépet használjon az előadásaiban -- attól tartanak, hogy lányosnak tartanák őket. Úgyhogy a legrosszabb hátteret választják bármely PowerPoint prezentációból, a legrosszabb betűtípussal. Csak az utóbbi időben tapasztalhattuk, hogy ez a "házasság" a formatervezés és a tudomány között meghozta az első szépnek nevezhető tudományos előadásokat. Egy másik aspektusa a kortárs formatervezésnek, amely úgy gondolom, ígéretes és elmetágító és ténylegesen a formatervezés jövője lesz, az a kollektív formatervezés fogalma. Mint tudják, az XO laptop, melyből minden gyereknek juttatnak, az együttműködés, az interakció és a hálózat konceptekre vannak alapozva. Tehát minél többen vannak, annál jobb. Minél több a számítógép, annál erősebb a jelzés, a gyerekek a közös felületen vannak, és minden arra van alapozva, hogy együtt dolgoznak, a feladat közösen lesz megoldva. A közös formatervezés fogalma a jövőben még erősebb lesz, és példának választottuk

a kollektív formatervezéshez és az új egyensúlyhoz. Az egyéni és a kollektív tevékenység között a elmosódik a határ, összekapcsolódik a maximális egzisztencia fogalma. A terminológiát pár éve fogalmaztam meg, amikor azon gondolkodtam, hogy mennyire össze vagyunk szorítva, és ugyanakkor az apró tárgyak, mint a walkman és később az ipod, tér-buborékokat hoznak létre körülöttünk, amelyek lehetővé tesznek egy metafizikus tér-létet körülöttünk, amely sokkal tágabb, mint a valós fizikai terünk. A metrón lehetsz, teljesen elkülönítve a saját teredben az ipododban.

És ez számos formatervező munkája, amely ténylegesen fokozta a magány és az expanzió fogalmait, különböző technikák alkalmazásával. Ez itt egy gyógyfürdő-telefon. Az ötlet mögötte -- olyan nehéz magánbeszélgetést folytatni bárhol -- úgyhogy egy gyógyfürdőbe megyünk masszázsra, arcpakolásra, talán egy peeling is belefér, rendelkezésünkre áll a gyönyörű úszómedence ideális hőmérsékletével, és megadatott ebben az elkülönített tartályban a beszélgetés, akárkivel, akivel már régóta akartál beszélni. Ugyanaz, "Társasági Tele-jelenlét". Tulajdonképpen ez használatban van már a katonaságban, kisebb mértékben; az elképzelés: lehetőség "máshol lenni" az érzékeinkkel. És ezt "vakrandinak" nevezik. Amennyiben túl szégyenlős vagy a randevún lenni, kellő távolságban állsz a virágokkal és valaki más újraéleszti a randevút.

A gyors gyártási folyamat egy másik óriási terület amelyben a technológia és a formatervezés, úgy gondolom, meg fogja változtatni a világot. Hallottak már erről korábban is, többször. A gyors gyártási folyamat egy fájl, amely a számítógéptől egyenesen a gyártóhoz lesz küldve. A múltban gyors prototyping-nak vagy gyors modellezésnek hívták. A nyolcvanas években kezdődött; eleinte gépek szabtak ki faragásokat hab-blokkokból; a modell végtelenül törékeny volt és nem lehetett semmire sem használni. Lassan de biztosan az anyagok jobbak lettek -- jobb gyanták. Jobbak lettek az előállítási technikák - nem csak faragás, sztereolitográfia és lézer is, megszilárdítva többféle gyantát, legyen az por vagy folyékony formában. A tartályok nagyobbak lettek, annyira, hogy manapság igazi székeket is lehet gyors gyártási folyamattal készíteni. Manapság hét napig tart egy szék gyártása, de tudják mit? Eljön a nap, amikor hét órig for tartani. Az álom az, hogy otthonról fogjuk tudni átalakítani, testre szabni a székünket. Vállalatok és formatervezők megalkotják a prototípust vagy a kereteket amelyek tiszteletben tartják a tömörséget és a márkát, és megalkotják az egyedi darabot. És aztán elküldhetik a sarkon lévő Kinko üzletbe

és átvehetjük a székünket. A következmények messze menőek: nem csak a tulajdonképpeni vevő résztvétele a formatervezési folyamatban; nem kell követni, raktározni, nincs anyagveszteség. És azt is el tudom képzelni, hogy sok formatervező üzem át kell alakítsa a saját üzleti terveit és talán be fog fektetni a Kinko üzletébe. Ez csakugyan nagy változás. És itt egy felvételt láthatnak a WIRED magazinból, a "Jövő Lelete" szakaszból, amit annyira szeretek; bemutat egy 3D nyomtatot, amely lehetővé teszi a saját kosárlabdánk kinyomtatását. Amint a példa mutatja, textileket lehetséges már ma 3D-ben nyomtatni, és ez roppant érdekes. Ez egy igazán ügyes eljárás -- lassú prototípusnak nevezik. Egy formatervező, aki tízezer méhet "fogott munkára" -- ezt a vázat építette. Egy megadott forma keretén belül kellett maradniuk.

Feltérképezni és címkézni. Ahogy a számítógépek kapacitása ugyancsak nagyra növekedik, és a mi elménk kapacitása nem annyira, úgy érezzük hogy címkéznünk kell mindent, amit csak lehet. Abból, amit csinálunk, annak érdekében, hogy rekonstruálni tudjuk a megtett utat. Tesszük ezt annak érdekében is, hogy megosszuk tapasztalatunkat másokkal. Ez a kollektív tapasztalat-érzés nagyon fontosnak tűnik manapság. Így a különböző térképezési és címkézési lehetőségek számos formatervező munkájába foglaltatnak manapság. Érzékek. Formatervezők és tudósok, mind azon munkálkodnak, hogy megpróbálják bővíteni érzékeink határait, hogy többet tudjunk megvalósítani. És az állati érzékeket is bizonyos értelemben.

Ez a tárgy, amelyet sokan nagyon szeretnek, tulajdonképpen egy tudományos kísérletre épült; a tény, hogy a méheknek roppant kifejlett szagló-érzékük van -- és így -- hasonlóan a kutyákhoz, akik felismernek bizonyos fajta bőrrákot -- a méheket is be lehet idomítani a pavlovi reflex segítségével, felismerni egy bizonyos fajta rákot, akár terhességet is. Így hat, ez a hallgató az RCA-n létrehozta ezt a szép üvegtárgyat, amelyben a méhek az egyik "szobából" a másikba mennek, amennyiben felismerik azt a sajátos szagot, amely ebben az esetben a terhességet jelzi. Egy másik forma lett létrehozva a ráknak.

"Formatervezés vitára" -- egy nagyon érdekes új próbálkozás, amelyet a formatervezők saját maguknak alakítottak ki. Vannak formatervezők, akik nem tárgyakat, termékeket, vagy használati tárgyakat terveznek, hanem formatervezési forgatókönyveket, amelyek egy bizonyos objektumhoz kapcsolódnak. Tevékenységük nagyon hasznos. Segítenek a vállaltoknak és más formatervezőknek sikeresebben gondolkodni a jövőről. Általában videók kíséretében. Ez nagyon szép. Dunne és Raby: A robotok. Az ott robotok sorozata; úgy tervezték, hogy el kell látni őket. A közhiedelem az, hogy a robotok majd ellátnak bennünket; ehelyett ezeket úgy tervezték, hogy nagyon is rá legyenek szorulva az ellátásra. Előbb kézbe kell vennünk és körülbelül öt percig a szemébe nézni, mielőtt bármit is csinálna. Egy másik roppant ideges lesz, ha a szobába lépünk, elkezd reszketni, úgyhogy meg kell nyugtatni. És ez egy módja annak, hogy mélyebben gondolkozzunk el azon, mit is jelentenek számunkra a robotok. Noam Toran: "Egy magányos ember kellékei". Az ötlet: amikor elveszítjuk szerettünket, vagy egy rossz elválásban van részünk, amiket a legjobban hiányolunk, azok a bosszantó dolgok, amelyeket ki nem állhattunk, amíg a másikkal voltunk. Így született meg ezeknek a tartozékoknak a sorozata. Mint ez itt, amelyik elveszi tőlünk éjjel a takarókat. És egy másik, amelyik a nyakunkba lélegzik. Ismét egy másik tányérokat dobál és eltöri őket. Tulajdonképpen fogalom arról, hogy mi az, ami igazán hiányozhat az életünkben.

Elio Caccavale ezzel szemben a leukémiát megmagyarázó babák ötletét választotta. Babákon dolgozik, amelyek a szervátültetést magyarázzák, és a pók-gént, amit kecskébe ültettek pár évvel ezelőtt. Egy egész babasorozaton dolgozik a kiállításnak, amelyek elmagyarázzák a gyerekeknek, honnan érkeznek a bébik manapság. Mert már nem anya, apa, virágok és méhecskék, és jön a bébi. Nem -- manapság lehet két anyuka, három apuka, lombikbébi -- a fogalom, hogy hogyan is lehet manapság bébiket létrehozni, megváltozott. Így most egy sorozat babán dolgozik.

Egyike a legszebb dolgoknak, hogy a formatervezők nem igazából az életen dolgoznak, habar tekintetbe veszik a technológiát. És sokan közülük a halál és a gyász fogalmán dolgoztak a közelmúltban, és azon, hogy mit is tudunk kezdeni velük ma, az új technológiák segítségével. Vagy hogy hogyan kellene viselkednünk velük szemben az új technológiák segítségével. Ez a három tárgy: merevlemezek Bluetooth kapcsolattal. A valóságban: nagyon-nagyon szép szobrászati alkotások, amelyek egy elhunyt ember számítógépének egész desktopját és memóriáját tartalmazzák. Ily módon a képek helyett ezt a tárgyat helyezhetjük a számítógép mellé, és hirtelen -- Gertrude egész élete és minden fájlja, még a címtára is életre kel.

Ez itt még az előzőnél is jobb. Ez Auger-Loizeau "Túlvilága". A koncepció arra épül, hogy vannak, akik nem hisznek a túlvilág létezésében. Annak érdekében, hogy valami tapinthatót mutassanak fel, hogy a halál után is van valami, elhunytak gyomornedveit gyűjtötték össze, besűrítették, és egy elemet tápláltak vele, az elemet lehet használni -- elemlámpákra. Vagy akár -- tudják, szexuális segédeszközökre, akármire. Ámulatba ejtő, hogy ezek a dolgok megmosolyogtathatnak, megnevettethetnek és néha sírásra fakaszthatnak. Ám remélem, hogy ez a kiállítás lehetővé teszi egy új arculat felvázolását a formatervezés jövőbeli irányáról, egy portrét, amely remélhetőleg pár évet vetít előre, felvázolván, hogy merre is haladunk. Nagyon köszönöm.