Nathan Wolfe új vírusok után kutat a dzsungelben

A legtöbb ember, amikor az AIDS kezdetére gondol, a '80-as évekre tekint vissza. És bár igaz, hogy ebben az évtizedben fedezték fel az AIDS-et, és az AIDS-et okozó HIV vírust, valójában a vírus már évtizedekkel ezelőtt átkerült az emberekbe, a csimpánzokból, akiktől maga a vírus származik, a majmokra vadászó emberekbe jutott.

Ez a fotó a gazdasági világválság előtt készült, a kongói Brazzaville-ben. Úgy gondoljuk, hogy ekkor több ezren voltak HIV-fertőzöttek.

Ezért lenne néhány nagyon fontos kérdésem. Ha ez a vírus már ezrekben jelen volt ekkor, akkor miért tartott 1984-ig, hogy felfedezzük? És ami még fontosabb; ha ott lettünk volna a '40-es, '50-es, '60-as években, ha láttuk volna a betegséget, megértettük volna, hogy pontosan miről van szó, miként változtatta volna meg és alakította volna át azt, ahogyan a világjárvány terjedt?

Valójában ez nem csak a HIV-re érvényes. A vírusok döntő többsége az állatoktól származik. Ezt úgy lehet elképzelni, mint egy olyan piramist, ahol az állati eredetű vírusok buborékszerűen jutnak fel a piramis tetején szereplő emberekhez. De csak a piramis legtetején válnak emberi vírussá. Azonban mi mégis a legtöbb energiát a piramis felső részének tanulmányozására áldozzuk, és akkor próbálunk meg szembeszállni velük, amikor már teljesen alkalmazkodtak az emberi szervezethez, ezért nagyon nehéz megcélozni őket -- ahogy ezt a HIV estén is láthatjuk..

Tehát 15 éve, ezen határterület kutatásával foglalkozom -- amit 'vírus chatter'-nek neveztek mentorom, Don Burke nyomán. Az elképzelésünk az, hogy tanulmányozható, hogyan jutnak el az emberi populációkhoz ezek a vírusok, és hogy miképp kerülnek be ezek az ágensek az emberekbe, és ha elcsípjük ezt a mozzanatot, lehet, hogy eljutunk oda, hogy korán el tudjuk kapni őket.

Ez egy fénykép, most mutatok pár helyszíni fotót. Ezen egy közép-afrikai vadászt láthatnak. Teljesen átlagos kép. Az egyik dolog, amire felhívnám a figyelmüket, az a vér -- a borzasztóan gyakori érintkezés a vérrel. Ez lényeges volt számunkra. Nagyon közvetlen a kapcsolat. Tehát ha a tanulmányozni akarjuk a 'vírus chatter'-t, akkor ezekre a közösségre kell koncentrálnunk, akik közvetlenül érintkeznek a vadállatokkal.

Ezért tanulmányozzuk a hozzá hasonló embereket. Vér-, és más mintákat veszünk tőlük. Megvizsgáljuk azokat a betegségeket, amelyek mind az állatokban, mind az emberekben jelen vannak. Ideális esetben ez lehetővé teszi, hogy korán elcsípjük őket, még akkor, amikor éppen átkerülnek a humán populációkba. A kutatásunk alapvető célja nem csupán az, hogy egyszer felkeressük ezeket az embereket, hanem, hogy kapcsolatot építsünk ki több ezer helyi lakossal, akiket megfigyelhetünk folyamatosan, rendszeresen. Amikor megbetegednek, mintákat veszünk tőlük.

Megkérjük őket, - ami már meg is történt - hogy vegyenek mintákat az állatoktól. Ilyen kis szűrőpapírokat adunk nekik. Amikor mintát vesznek az állatoktól, vért itatnak fel a szűrőpapírra, és ez lehetővé teszi, hogy olyan, még ismeretlen vírusokat azonosítsunk be, amelyek éppen azokból az állatokból származnak, amelyeket levadásztak.

(Video): Narrátor: Kamerun egy elszigetelt, távoli területén két vadász becserkészi a prédát. A nevük Patrice és Patee. Erdei vadakat keresnek -- ezeket ölik le, hogy táplálékot szerezzennek a családjuknak. Patrice és Patee majdnem minden nap nekiindulnak vadászni a közeli erdőkbe. Egy sor csapdájuk van, melyeket azért állítanak fel, hogy vaddisznókat, kígyókat, majmokat rágcsálókat vagy akármi mást fogjanak. Patrice és Patee órákig nem akad semmire. Az állatok egyszerűen eltűntek.

Megállunk inni. Ekkor zörrenést hallunk a bozótosból. Egy vadászcsapat közeledik. Meg vannak pakolva vadhússal. Legalább három vírus van, amelyről pontosan tudjuk hogy ez a faj a hordozója.

Nathan Wolfe: Igen, ezek a fajok. És még sokkal több kórokozó van jelen ezekben az állatokban. Ezek az emberek kifejezetten nagy veszélyben vannak, különösen vérrel való érintkezés esetén, hiszen ki vannak téve az új vírussal való megfertőződés veszélyének.

Narrátor: Amint a vadászok bemutatják zsákmányukat, valami meglepő történik. Olyan szűrőpapírokat mutatnak, amelyet az állatok véréből való mintagyűjtésre használtak. A vért bevizsgálják állati vírusokra a Dr. Wolfe által sok éves munka eredményeként beindított program részeként.

NW: Ez itt ebből az állatból származik. Fehérorrú cerkófból. Minden egyes ember, akinél ilyen szűrőpapír van, legalább alapszintű egészségügyi oktatáson vett részt, ami ezeknek a tevékenységeknek a kockázatáról szól, ami, feltételezésünk szerint, lehetőséget ad, hogy csökkentsék a saját megfertőződésük kockázatát, és így nyilvánvalóan a családjukét, a faluét, az országét és a világét is.

NW: Oké, mielőtt folytatnám, szerintem fontos egy picit a vadhúsról beszélni. A vadhús az elejtett erdei vadakat jelenti. Sokféle vadhúsra gondolhatunk. Most erről fogok beszélni. Amikor majd a gyerekeink és unokáink kérdezősködni fognak a korunkról, az egyik dolog, amit kérdezni fognak, az az, hogy hogyan engedhettük, hogy a legközelebbi élő rokonaink, a Föld legértékesebb és legveszélyeztetettebb fajai kihaljanak, csupán azért, mert képtelenek voltunk megoldani a szegénységgel kapcsolatos problémákat a világ ezen részein.

De nem ez az egyetlen kérdés, amit fel fognak tenni ezzel kapcsolatban. Azt is meg fogják kérdezni tőlünk, hogy ha tudtuk, hogy a HIV ilyen módon jut be az emberi populációba, és hogy ehhez hasonló módon más betegségek is bejuthatnak, miért hagytuk, hogy ez így folytatódjon? Miért nem találtunk valami más megoldást? Azt mondják majd, hogy a világ azon térségeiben, ahol súlyos bizonytalanság van, ahol nagy a nyomor, ahol a népességszám nő, és nincsenek megújuló források, ott ez az élelmezés bizonytalanságához vezet.

De várhatóan egy másik kérdést is fel fognak tenni. Ez egy olyan kérdés, amit mindannyiunknak fel kell tennünk magunkban, hogy miért gondoltunk, hogy ez az ő egyéni felelősségük? Ez az az ember, aki -- ahogyan ez a jobb válla fölül látható -- elejtette a majmot, amit az utolsó képen mutattam. Oké, vessenek egy pillantást a pólójára. Nézzék meg az arcát. A vadhús kérdése egyik központi problémája a világ népességének napjainkban, mely bolygónk egész lakosságát érinti. Ez nem lehet egy hozzá hasonló ember egyéni problémája. Értik? És a megoldás sem csak az ő felelőssége. Nincs könnyű megoldás, de amiről beszélek, az az, hogy elhanyagoljuk ezt a problémát, magunkat sodorva veszélybe.

Tehát, 1998-ban a mentoraimmal, Don Burkkel és Mpoudi-Ngole ezredessel elkezdtük ezt a munkát Közép-Afrikában a vadászokkal, a világ ezen részén. Az én feladatom - akkoriban még doktori ösztöndíjas kutatóként - az volt, hogy beindítsam ezt. Tehát azt mondtam magamban: "Jó, nagyszerű, mindenféle mintát összegyűjtünk. Elmegyünk különböző helyekre. Csodás lesz." Ránéztem a térképre és kiválasztottam 17 területet. Semmi gond, gondoltam én. (Nevetés)

Felesleges mondanom, óriásit tévedtem. Ez a munka nagy kihívás volt. Szerencsére, volt és van egy fantasztikus munkatársakból és kollégákból álló csapatom, ettől működőképes a projekt. Különféle kihívásokkal szembesülünk a munkánk során.

Egyik azok bizalmának megszerzése, akikkel a terepen együtt dolgozunk. Ez az ember, akit jobb kéz felől láthatnak, Paul DeLong-Minutu. Ő az egyik legjobb kommunikátor, akivel valaha dolgoztam. Amikor megérkeztem, egy szót se tudtam franciául, és mégis úgy tűnt, hogy értem, amit mond. Paul évekig dolgozott a kameruni nemzeti rádiónál és televíziónál, és az egészségügyről beszélt. Egészségügyi tudósító volt. Ezért gondoltuk úgy, hogy felvesszük ezt az embert, és ha arra kerül a sor, remek kommunikátor lesz. Amikor ezekhez a vidéki falvakhoz értünk, rájöttünk hogy nincs egyetlen TV készülék sem, tehát nem is ismerték fel arcról.. De amint elkezdett beszélni, felismerték a hangját a rádióból. És olyasvalaki volt, akiben megvolt az az óriási lehetőség, hogy az üzenetünket terjessze, akár a vadvilág megőrzéséről, akár egészségmegőrzésről legyen szó.

Gyakran akadályokba ütköztünk. Ezek mi vagyunk visszafelé jövet az egyik vidéki térségből, 200 egyedtől gyűjtött mintával, amit 48 órán belül el kellett juttatnunk a laborba. Szeretem megmutatni ezt a fotót -- ő itt Ubald Tamoufe, aki a vezető kutatója a kameruni térségnek. Ubald kinevet, amikor ezt a képet mutogatom, mivel nem is látszik az arca. De amiért éppen ezt a felvételt szeretem megmutatni, az az, hogy jól látható, ahogy a probléma megoldásán fáradozik. (Nevetés) Ezt meg is csinálta, meg ő! Csak néhány felvétel. Lássunk néhány 'előtte-utána' felvételt. Ez volt a laborunk kezdetben. És most így néz ki. Korábban, ahhoz, hogy elszállítsuk a mintákat, szárazjégre volt szükségünk. Ehhez viszont sörfőzdékbe kellett mennünk, könyörögtünk, kölcsönkértünk, loptunk, csakhogy adjanak. Most már van saját folyékony nitrogénunk. Szeretem laborunkat Közép-Afrika leghidegebb helyének nevezni, lehet, hogy az is. Itt egy fotó rólam, ez az "előtte" fázis. (Nevetés) No komment.

Nos tehát, mi is történt? Azalatt a 10 év alatt, míg ezen a programon dolgoztunk, mi magunk is meglepődtünk. Számos felfedezést tettünk. És amire rájöttünk, az az, hogy ha a megfelelő helyen keressük, akkor nyomon tudjuk követni ezeknek a vírusoknak az áramlását az emberi populációba. Ez óriási reményt adott nekünk. Amit találtunk ezekben az egyedekben, az az új vírusok egy széles skálája, beleértve a HIV-vel azonos csoportban lévő, teljesen új retrovírusokat. Nézzünk szembe a ténnyel, bármilyen új retrovirus felbukkanása az emberi populációban -- az olyasmi, amiről tudnunk kell. Ezt figyelemmel kell kísérnünk. Ez nem olyan dolog, amin meg kellene lepődnünk.

Felesleges mondani, hogy a múltban ezek a vidéki közösségekbe jutó vírusok akár ki is halhattak volna. De többé nem ez a helyzet. A fakitermelés útvonalai biztosítják a városi környezetbe való eljutást. És - ez fontos - ami Közép-Afrikában történik, az nem reked meg Közép-Afrikában. Tehát amint kiderült, hogy tényleg lehetséges itt a monitorozás, elhatároztuk, hogy ezen kutatáson továbblépve, megpróbáljuk azt globálissá tenni. Nagylelkű támogatások a Google.org-gal és a Skoll Alapítvánnyal való tudományos együttműködés révén be tudtuk indítani a Global Viral Forecasting Initative(Globális Víruselőrejelző Kezdeményezés)-t és el tudtuk kezdeni a munkát 4 különböző régióban, Afrikában és Ázsiában. Mondanom se kell, hogy a világ különböző részein élő csoportok különböző módón kerülnek kapcsolatba a vírusokkal. Tehát nemcsak a közép-afrikai vadászokról van szó. Azokról is, akik élőállat piacon dolgoznak, pont ezek azok a helyek, ahol a SARS felbukkant Ázsiában. De igazából ez csak a kezdet a mi szempontunkból.

A jelenlegi célunk, azon túl, hogy kiterjesszük a programot és mozgásba lendítsünk mindent, az az, hogy új partnereket találjunk, mert úgy gondoljuk, hogy ennek a munkának ki kell terjednie 20 vagy több térségre világszerte -- a vírusok gócpontjaira --- mert az elképzelés az, hogy egy óriási hálót vessünk ki, hogy befoghassuk ezeket a dolgokat, lehetőleg még azelőtt hogy eljutnának vérbankokba, nemi úton, légi közlekedés révén elterjednének. Ez a célunk. Nem is olyan rég volt, hogy egy ismeretlen elő organizmus felfedezése óriási döbbenetet keltett. Magában hordozta a lehetőségét annak, hogy másként tekintsük magunkra, és másképp gondolkodjunk magunkról.

Úgy vélem, hogy a bolygónkon sokan lemondtak már erről, és úgy gondolják, hogy elértük azt a pontot, ahol a legtöbb dolgot már felfedeztük. Most azt mondom Önöknek: félre a lemondással! Ha egy intelligens földönkívülit megbíznának azzal, hogy írjon enciklopédiát bolygónk életéről, 30 kötetből 27-et baktériumoknak és vírusoknak szentelne, és csak kevés kötet maradna a növények, gombák és állatok számára -- az emberiség csak egy lábjegyzet lenne -- érdekes lábjegyzet, de mégiscsak egy lábjegyzet. Őszintén szólva ez a legizgalmasabb időszaka az ismeretlen földi életformák kutatásának. A túlsúlyban lévő dolgokról, amik jelen vannak szinte semmit nem tudunk. És végezetül, immár van rá eszközünk, hogy felfedezzük a világot, és megértsük őket.

Nagyon köszönöm. (Taps)