Anya és lánya orvos-hősök: Hawa Abdi + Deqo Mohamed

Hawa Abdi: Sok ember harcolt -- 20 évig Szomáliában. Nem volt munka, sem étel. A legtöbb gyermek alultáplált volt, mint ez. Deqo Mohamed: Tehát, mint tudják, a polgárháború alatt mindig a nők és a gyermekek a legjobban érintettek. Tehát a betegeink nők és gyermekek. És a hátsókertünkben vannak. Ez a mi otthonunk, és befogadjuk őket. Ebben a táborban most már 90.000 ember van, aminek 75 százaléka nők és gyermekek. Pat Mitchell: És ez a ti kórházatok. Ez a belseje. HA: Császármetszéseket és mindenféle operációt hajtunk végre, mert az embereknek kell a segítség. Nincs kormány, ami megvédené őket. DM: Minden reggel körülbelül 400 betegünk van, talán több, kevesebb. De van olyan, hogy csak öten vagyunk orvosok és 16 ápolónő, és fizikailag kimerülünk, hogy ellásuk őket. De a súlyos eseteket előrevesszük, és másokat átütemezünk másnapra. Nagyon nehéz. És amint látják, a nők viszik a gyermekeket, a nők jönnek be a kórházakba, a nők építik a házakat. Ez az ő házuk. És van egy iskolánk is. Ez a mi világos -- az elmúlt két évben nyitottunk egy általános iskolát ahol 850 gyermekünk van, és a legtöbbjük nők és lányok. (Taps) PM: És az orvosoknak van néhány nagy szabályuk arról, hogy ki kaphat kezelést a klinikán. Elmondanád a felvételi követelményeket? HA: Bárki jön hozzánk, mi befogadjuk. Megosztjuk velük mindenünk, amink van. De van két szabályunk. Az első: nincsenek törzsi és politikai megkülönböztetések a szomáli társadalomban. Akárki tesz ilyet, kidobjuk. A második: férfi nem verheti a feleségét. Ha megteszi, börtönbe küldjük, és elhívjuk a idősek tanácsát. Amíg ők megállapítják az ügyet, mi nem engedjük el a férfit. Ez a mi két szabályunk. (Taps) A másik dolog, amire ráébredtem, hogy a nő a legerősebb a világon. Mivel az elmúlt 20 évben, a szomáli nők ellenálltak. Vezetők voltak, és mi is vezetői vagyunk a mi közösségünknek és a reményei a következő nemzedékeknek. Nem vagyunk gyámoltalanok és a polgárháború áldozatai. Mi békítünk. Mindent meg tudunk csinálni. (Taps) DM: Mint anyám mondta, mi vagyunk a jövő reménysége, és a férfiak csak gyilkolnak Szomáliában. Így kitaláltuk ezt a két szabályt. Egy 90.000-es táborban, muszáj felállítani néhány szabályt, vagy konfliktusok lesznek. Tehát nincs törzsi megkülönböztetés, és férfi nem verheti a feleségét. Van egy kis raktár helyiségünk, amit börtönné alakítottunk. Ha vered a feleséged, ott leszel. (Taps) Felhatalmazni a nőket, és lehetőséget adni -- mi ott vagyunk nekik, nincsenek egyedül ebben. PM: Egy orvosi klinikát működtettek. Nagyon szükséges orvosi segítséget hozott az embereknek, akiknek kellett. Közben egy civil társadalmat is vezettek. A saját szabályaitok alapján, ahol nők és gyermekek a biztonság érzetét kapják. Mesélj nekem a döntésedről, Dr. Abdi, és a tiedről, Dr. Mohamed, hogy együtt dolgozzatok -- hogy orvos legyél, és hogy ilyen körülmények között dolgozz együtt az édesanyáddal. HA: A korom -- mert 1947-ben születtem -- abban az időben volt kormányunk, törvény és rend. De egyik nap, bementem a kórházba -- az anyám beteg volt -- és láttam a kórházban, hogy az orvosokkal hogy bánnak, mennyire elkötelezettek a betegek segítésének. Csodáltam őket, és úgy döntöttem én is orvos leszek. Anyám sajnos meghalt, amikor 12 éves voltam. Apám megengedte, hogy kövessem az álmaimat. Anyám nőgyógyászati komplikációba halt bele, ezért úgy döntöttem, hogy nőgyógyászati specialista leszek. Ezért lettem orvos. Most Dr. Deqo-nak kell megmagyarázni. DM: Nekem, anyám készített fel gyermekkorom óta, hogy orvos legyek, de igazából nem akartam. Talán történésznek kellene lennem, vagy újságírónak. Imádtam, de nem működött. Amikor a háború kitört -- a polgárháború -- láttam, hogy anyám hogy segít és hogy elkellett neki a segítseg, és hogy a gondoskodás mennyire alapvető egy nőnek hogy női doktor legyen Szomáliában és, hogy segítsen a nőkön és gyermekeken. Azt gondoltam, talán lehetnék újságíró és nőgyógyász. (Nevetés) Így elmentem Oroszországba, anyámmal, a Szovjetúnió idejében. Néhány jellemvonásunk talán visszavezethető az erős szovjet hátterű képzésünkre. Így döntöttem el, hogy ugyanazt fogom csinálni. Húgom más volt. Itt van. Ő is orvos. Ő is Oroszországban végzett. (Taps) És hogy visszatérjünk, hogy anyánkkal együtt dolgozzunk pont az amit a polgárháborúban láttunk -- amikor 16 voltam, és a húgom 11 kitört a polgárháború. A szükség és az emberek, akiket láttunk a 90-es évek elején, ami rábírt minket, hogy visszamenjünk és értük dolgozzunk. PM: Mi a legnagyobb kihívása, hogy együtt dolgoztok, anya és lánya, ilyen veszélyes és néha félelmetes helyzetekben? HA: Igen, nehéz helyzetekben dolgozom, nagyon veszélyes. És amikor látom, hogy az embereknek szükségük van rám, maradok és segítek, mert tudok értük tenni valamit. A legtöbb ember külföldre menekült. De én maradtam ezekkel az emberekkel, és próbáltam tenni valamit -- bármily keveset, amit tudtam. Boldogultam. Ma a helyen 90.000 ember van, akik tisztelik egymást és nem harcolnak. De próbálunk a saját lábunkon állni, tenni valamit, apróságokat, amit lehet az embereinkért. És hálás vagyok a lányaimért. Amikor hozzám jönnek, segítenek kezelni az embereket, segítenek. Mindent megtesznek értük. Megteszik amit én vágyok megtenni értük. PM: Mi a legjobb része annak, hogy együtt dolgozol édesanyáddal, és melyik a legnagyobb kihívás? DM: Nagyon kemény, és ez a legnagyobb kihívás. Mindig elvárja, hogy többet tegyünk. És tényleg, mikor azt hiszed nem tudsz, tovább hajt, és meg tudod csinálni. Ez a legjobb része. Képez minket, hogy mit tegyünk és hogy legyünk jobbak és hogy bírjuk az operációk hosszú óráit -- 300 beteg naponta, 10, 20 operáció és még akkor is vezetni kell a tábort -- így képez minket. Nem a szép irodák mint itt, 20 beteg és fáradt vagy. 300 beteg, 20 operáció és 90.000 ember irányítása. PM: De a jó ügyért csináljátok. (Taps) Várjatok. Várjatok. HA: Köszönjük. DM: Köszönjük. (Taps) HA: Köszönjük szépen. (DM: Köszönjük szépen.)