Miru Kim underground művészete

Szöulban nevelkedtem, Koreában, és 1999-ben New Yorkba költöztem, hogy főiskolára járjak. Akkoriban előkészítőn voltam az orvosihoz, és szerettem volna sebész lenni, mert nagyon érdekelt az anatómia, és az állatok boncolása is nagyon megfogott. És ezzel egyidőben beleszerettem New Yorkba. Aztán rájöttem, hogy az egész várost tekinthetem úgy, mint egy élő organizmust. Fel akartam boncolni, hogy láthassam a rejtett rétegeit is. És az út ehhez számomra a művészeten keresztül vezetett. Így végül a képzőművészetet választottam az orvosi helyett, és az egyetemen egyre inkább elkezdtek érdekelni azok az élőlények, amelyek a város eldugott szegleteiben élnek.

New Yorkban a patkányok hozzátartoznak az ingázók mindennapjaihoz. Sok ember fél tőlük, mások figyelmen kívül hagyják őket. De én valahogy megkedveltem őket, mert a társadalom peremén élnek. Még ha laborokban is használják fel őket, hogy jobbá tegyék az emberek életét, így is kártevőknek tartják őket. El is kezdtem szétnézni a városban, és megpróbáltam lefotózni őket. Egy nap a metróban éppen képeket készítettem a sínekről, remélve, hogy elkapok egy-két patkányt, amikor egy ember odajött hozzám és azt mondta, hogy "Itt nem fényképezhet. A közlekedési társaság el fogja kobozni a gépét." Eléggé meglepődtem ezen, és azt gondoltam, hogy "Jól van akkor, majd én követem a patkányokat." Aztán elkezdtem alagutakba járni, és rá kellett jönnöm, hogy ez egy egészen új dimenziója a városnak, amelyet soha nem láttam azelőtt, és a legtöbb ember nem is fog.

Ekkortájt találkoztam hasonló gondolkodású emberekkel, akik városi felfedezőknek, kalandoroknak, barlangászoknak, gerilla történészeknek hívták magukat. Szívesen fogadtak ebben a laza, internet központú közösségben, ahol a tagok rendszeresen városi romokat járnak be, mint például elhagyatott metrómegállókat, alagutakat, csatornákat, vízvezetékeket, gyárakat, kórházakat, kikötőket, és így tovább.

Amikor ezeken a helyeken fényképeztem, úgy éreztem, hogy valami hiányzik a képekről. Az, hogy egyszerűen csak dokumentáljam ezeket a lebontásra ítélt épületeket, nekem nem volt elég. Létre akartam hozni egy fiktív karaktert vagy állatot, amely megjelenik ezeken a földalatti helyeken; és akkoriban a legegyszerűbb módja az volt, ha magam álltam modellt. Úgy döntöttem, hogy nem lesznek ruhák, mert nem akartam az alakon kulturális vonatkozásokat, sem korabeli jellegzetességeket. Egyszerű módon akartam megjeleníteni az élő testet, amely ezeket a pusztuló, elhagyatott helyeket lakja.

Ezt a Riviera Cukorgyárban fényképeztem, Red Hookban, Brooklynban. Mostanra üres, hat holdnyi terület, ami egy bevásárlóközpont építésére vár, szemben az új Ikeával. Nagyon szerettem ezt a helyet, mert ez volt az első elhagyatott, masszív ipari komplexum, amit egyedül találtam. Amikor először beléptem, féltem, mert ugatást hallottam, és azt hittem, hogy vannak őrző kutyák. De valójában elvadult kutyák éltek ott, és pont a víz mellett volt, ahol hattyúk és kacsák úszkáltak, és mindenhol fák nőttek, és méhek költöztek a cukroshordókba.

A természet visszakövetelte az egész komplexumot. És valahogy azt akartam, hogy az emberi alak a képen ugyanígy részévé váljon a természetnek. Amikor jobban kiismertem magam a környéken, egyre inkább egy nagy játszótérnek éreztem. Felmásztam a tartályokra és csupasz gerendákon ugráltam át, mintha csak visszamentem volna az időben, hogy újra gyerek legyek.

Ez a régi crotoni vízvezetéknél készült, amely elsőként látta el New York városát édesvízzel. Az építkezés 1837-ben kezdődött. Körülbelül öt évig tartott. Akkor vált elhagyatottá, amikor 1890-ben megnyílt az új crotoni vízvezeték. Amikor ilyen helyekre vetődsz, közvetlenül érintkezel a múlttal, hiszen évtizedekig érintetlenül várnak. Szeretem érezni az ilyen régi helyek az auráját. Ahelyett, hogy otthon nézegeted a másolatait, valóban érezheted a kézzel rakott téglákat, és fel és alá kúszol vékony repedéseken, megázol, sáros leszel, és zseblámpa fényénél sétálhatsz egy sötét alagútban.

Ez egy alagút a Riverside Park alatt. Robert Moses építette az 1930-as években. A festéseket egy graffiti-művész készítette, hogy megemlékezzen hajléktalan emberek százairól, akiket kitelepítettek innen 1991-ben, amikor az alagutat újra megnyitották a vonatok számára. Nagyon békés itt sétálni. Senki sincs körülötted, és hallod odafent a parkban játszó gyerekeket, akik semmit sem tudnak arról, mi van alattuk.

Amikor sokat jártam el ezekre a helykre, sokszor féltem és elszigeteltnek éreztem magam, mert éppen egy magányos életszakaszomban voltam. És ekkor döntöttem el, hogy a sorozatomnak "Naked City Spleen" ("Meztelen városi spleen") lesz a címe, ami utal Charles Baudelaire-re. "Meztelen városnak" becézem New Yorkot, és a "spleen" testesíti meg azt a melankóliát és a tehetetlenséget, amely a városi környezettől való elidegenedésből fakad.

Ez ugyanaz az alagút. Látni a napsugarakat, ahogy átszűrődnek a ventillátorkürtőkön, és a közeledő vonatot.

Ez egy elhagyatott alagút Hell's Kitchennél. Egyedül voltam itt, letáboroztam, amikor egy hajléktalan férfi jött oda. Gyakorlatilag betolakodtam a területére. Először nagyon megijedtem, de aztán elmagyaráztam neki, hogy éppen egy művészi projekten dolgozom. Úgy tűnt, nem bánja, így aztán előre mentem, és időzítőre állítottam a gépemet, és oda-vissza rohangáltam. És amikor végeztem, felajánlotta az ingét, hogy töröljem le vele a lábamat, és aztán kedvesen kikísért. Eléggé szokatlan nap lehetett az a számára. (Nevetés)

Egy dolog feltűnt nekem ezután az eset után: hogy az ilyen helyek a város rengeteg törölt emlékét hordozzák. Az a hajléktalan férfi pedig, számomra a város tudattalanjának egy elemét jelképezte. Azt mondta, hogy odafönt durván bánnak vele, és hogy egyszer volt Riker's Island-en, ahol végre békét és csendet talált. Az alagutat a város felvirágzása idején építették, de mára olyan számkivetettek menedékévé vált, akiket teljesen elfeledtek a mindennapi városlakók.

Ez a volt iskolám, a Columbia Egyetem alatt van. Az alagutak arról híresek, hogy a Manhattan Projekt fejlesztése alatt használták őket. Ez a bizonyos alagút pedig azért érdekes, mert itt találhatóak a Bloomingdale Elmegyógyintézet eredeti alapjai, amelyet 1890-ben bontottak le, amikor a Columbia beköltözött.

Ez a New York Városi Farmgazdasági Kolónia, ami egy szegényház volt Staten Island-en az 1890-es évektől az 1930-as évekig. A legtöbb képem olyan helyeken készült, amelyek már évtizedek óta elhagyatottak, ám ez egy kivétel.

Ezt a gyermekklinikát 1997-ben zárták be; Newarkban található. Amikor három évvel ezelőtt itt jártam, az ablakok betörve, a falak csupaszon álltak, de minden úgy maradt itt, ahogyan egykor volt. Itt látni a boncasztalt, a tálcákat, a röntgengépeket, és még azokat az eszközöket is, amelyeket a boncoláshoz használtak.

A nemrég elhagyott épületek felfedezésekor úgy éreztem, mintha bármi nagyon hamar romokba dőlhetne: az otthonod, az irodád, egy bevásárlóközpont, egy templom... bármilyen emberalkotta épület körülöttünk. Mindez arra emlékeztetett, hogy mennyire törékeny a biztonságérzetünk, és hogy valójában mennyire sebezhetőek az emberek.

Szeretek utazni, és Berlin a kedvenc városaim egyikévé vált. Áthatja a történelem. És egyúttal tele van földalatti bunkerekkel és a háború után maradt romokkal.

Ez egy hajléktalan menedékhely alatt készült, amelyet 1885-ben építettek, hogy otthont adjon 1100 embernek. Vonaton ülve láttam meg az épületet, le is szálltam a következő állomáson, és találkoztam olyan emberekkel, akik bejuttattak a katakombaszerű alagsorba, amelyet lőszerraktárnak használtak a háború idején, és ahol egy időszakban zsidó menekülteket is bújtattak. Ez a valódi katakomba Párizsban. Bejártam az egészet, a megengedett határokon túl is, és azonnal beleszerettem.

Több, mint 185 mérföldnyi alagút húzódik itt, és ebből mindössze egy mérföldet nyitottak meg a közönségnek múzeumként. Az első alagutakat i.e. 60 körül építették. Mészkőfejtésekből alakultak ki fokozatosan, és a 18. századra ezek közül néhánynak a vájása balesetveszélyt jelentett, így a kormány elrendelte ezeknek a kőfejtőknek a megerősítését, és új vizsgáló alagutakat ástak azért, hogy felügyeljék és feltérképezhessék az egész terület.

Ahogy láthatják is, a rendszere nagyon kiterjedt és összetett. Nagyon veszélyes lenne itt eltévedni. Ugyanakkor, problémát jelentettek a városban elterjedő temetők. Így a csontokat a temetőkből a kőfejtésekbe költöztették, katakombákká alakítva őket. Több, mint hat millió ember maradványai található meg ott, néhány közülük több, mint 1300 éves. Ez a Montparnasse temetőben készült, ahol a legtöbb csontkamra található. Az 50-es években használt telefonkábelek is vannak itt, és több bunker is a második világháború idejéről.

Ez egy német bunker. A közelében pedig van egy francia bunker, és az egész alagútrendszer annyira összetett, hogy a két fél sosem találkozott egymással. Az alagutak még híresek arról, hogy az Ellenállók használták őket, akikről Victor Hugo is írt a Nyomorultakban. És rengeteg graffitit láttam az 1800-as évekből, mint például ezt.

Miután bejártam Párizs föld alatti részét, úgy döntöttem, hogy felfelé indulok, és megmászom a gótikus emlékművet, amely éppen Párizs közepén található. Ez a Szent Jakab torony. Az 1500-as években épült. Nem ajánlom, hogy bárki is meztelenül üldögéljen egy vízköpőn, január közepén. Nem túl kényelmes.

És ez alatt az idő alatt egy árva patkányt nem láttam ezeken a helyeken, egészen legutóbbig, amikor a londoni csatornákban voltam. Ez volt talán a legdurvább hely, amit megjártam. Gázmaszkot kellett viselnem a mérgező kipárolgások miatt, talán csak ezt a képet kivéve. És amikor a szennyvíz áradata érkezik, olyan hangja van, mint amikor vihar közeledik.

Ez egy állókép a Blind Door (Vakajtó) c. filmből, amin mostanában dolgozom. Egyre inkább érdekelni kezdett a mozdulat és a struktúra elfogása. A 16mm-es fekete-fehér film pedig egy más érzetet adott hozzá.

És ez az első színházi projekt, amin dolgoztam. Feldolgoztam August Strindberg "Álomjáték" című darabját, amelyet tavaly szeptemberben mutattak be egyetlen alkalommal Brooklynban az Atlantic Avenue alagútjában, amelyet a világ legrégebbi földalatti vasúti alagútjának tartanak. 1844-ben építették. Mostanában inkább az ehhez hasonló közös projektek vonzanak. De amikor csak alkalmam nyílik rá, továbbra is dolgozom a sorozataimon.

Az utolsó hely, ahol jártam, a copani maja romok voltak, Hondurasban. Ez a főtemplom régészeti alagútjában készült.

Többet szeretnék annál, hogy csak bejárjam ezeket a tereket. Egyfolytában érzem a késztetést, hogy megmozgassam és emberivé tegyem ezeket a helyeket azért, hogy kreatív módon őrizzem meg az emlékeiket, mielőtt azok teljesen elvesznének. Köszönöm.