Maz Jobrani: Azt a viccet az iráni-amerikairól már hallottátok?

Az Axis of Evil Comedy Tour egyik alapító tagja vagyok. A többi alapító tag közé tartozik még Ahmed Ahmed, egy egyiptomi-amerikai, aki a közel-keleti turnénk kiötlője is egyben. Még mielőtt turnéra mentünk volna, először egyedül ment ki, hogy kipróbálja milyen. Továbbá Aron Kader, egy palesztin-amerikai. És még vagyok én, a csoport iráni-amerikaija. Nos, iráni-amerikainak lenni, mint tudjátok, jár némi nehézségekkel. Mostanság ez a két ország nem fér igazán össze. És ez sok belső konfliktushoz vezet, mint például, az egyik részem szeret, a másik pedig utál. Az egyik részem úgy gondolja, kell hogy legyen nukleáris programom, a másik pedig gyanítja, hogy nem vagyok megbízható. Ezek olyan dilemmák, amiket minden nap megélek.

Iránban születtem, de már amerikai állampolgár vagyok, ami azt jelenti, hogy van amerikai útlevelem, tehát már utazhatok. Mert ha az embernek csak iráni útlevele van, elégé korlátozott azoknak az országoknak a száma, ahol tárt karokkal fogadnák, mint Szíria, Venezuela, Észak-Korea. (Nevetés) Bárki, aki bevándorlóként Amerikában kapta meg az útlevelét, megerősítheti, hogy az útlevélben még mindig ott áll az ember születési helye. Emlékszek, amikor megkaptam az útlevelemet. Úgy voltam vele: "Igeeen! Utazni fogok!" Aztán kinyitottam, ez állt benne: "Születési hely: Irán." Én meg: "Ne csináljátok már." (Nevetés) "Csak utazni szeretnék."

Ami viszont érdekes, nyugati útjaim során még sosem volt gond az amerikai útlevelemmel, még ha az is áll benne: "Születési hely: Irán." Semmi gond. Ahol viszont ez problémát okozott, az néhány arab ország volt, mert vannak az arab országok közt is olyanok, amik Iránnal nem férnek össze. Nemrég Kuvaitban jártam néhány amerikai humoristával, egy kabaré műsor alkalmával. Mind átmentek az ellenőrzésen, majd a határőr meglátta az amerikai útlevelemet: "A-ha! Amerikai, kiváló!" Kinyitotta. "Születési hely: Irán? Várjunk csak." (Nevetés) És elkezdett kérdezgetni. Azt kérdezte: "Édesapja neve?" Erre én: "Nos, már elhunyt, de úgy hívták Khosro." Erre ő: "Nagyapja neve?" Azt válaszoltam: "Már nagyon rég elhunyt. Úgy hívták Jabbar." Azt mondja: "Várjon. Mindjárt jövök..." és elment. Elkezdtem parázni, mert nem sejthettem, milyen marhaságokat csinálhatott nagyapám. (Nevetés) Azt hittem, hogy a pali majd ezzel jön vissza: "Már 200 éve nyomozunk Ön után." (Nevetés) "A nagyapja parkolási büntetéséről van szó. Késik a fizetés. 2 milliárd dollárral tartozik nekünk."

De ahogy hallhatjátok, amerikai akcentussal beszélek, azt gondolhatnátok tehát, hogy iráni-amerikai színészként játszhatnék bármilyen szerepet, jófiút, rossz fiút, bárkit. Csakhogy Hollywoodban, sok esetben, amikor a rendező rájön, hogy a Közel-Keletről származol, így reagál: "Szóval iráni vagy. Nagyszerű. Mondd azt, hogy: "Allah nevében megöllek!" "Mondhatom, de mi volna, ha inkább azt mondanám: "Helló. Én vagyok az orvosa." Erre a rendező: "Kitűnő. És ezután túszokat ejtesz a kórházban." (Nevetés) Azt hiszem, hogy ezt nem értitek. Ne értsetek félre, nem zavar, hogy rossz fiúkat játszom. Akarok rossz fiút játszani. Bankot akarok rabolni. Filmben akarok bankot rabolni. Bankot akarok rabolni egy filmben, de fegyverrel, nem bombával a testemen, rendben? (Nevetés) Mert úgy képzelem a rendező ezt mondja: "Maz, szerintem a figurád bankot fog rabolni – a testéhez erősített bombával." "Ezt miért csinálnám? Miért ölném meg magam, ha kell a pénz?" (Nevetés) Igaz? (Taps) "Add ide az összes pénz, vagy a levegőbe röpítem magam!" (Nevetés) "Jó, akkor röpítsd. De ha lehet, menj ki." (Nevetés)

Az igazság viszont az, jó ember van mindenhol. Ezt igyekszem a fellépésemmel megmutatni. Jó ember van mindenhol. Elég viszont csak egy ember, hogy elszúrja. Mint pár héttel ezelőtt a New York-i Times Square-en, ahol egy pakisztáni muszlim pasi, egy autóba rejtett bombát próbált felrobbantani. Nekem épp azon az estén volt a Times Square-en fellépésem. Néhány hónappal korábban pedig egy fehér amerikai repülőgépével a Texas állambeli Austin-ban, az adóhivatal épületének repült neki. És azon a napon nekem is épp Austin-ban volt fellépésem. Hadd mondjam meg, mint egy közel-keleti férfi, ha az ember túl sokszor fordul elő ilyen tevékenység körül, egy ponton bűnösnek kezdi magát érezni. Néztem a híreket, mondván: "Van ehhez az őrültséghez valami közöm?" (Nevetés) "Nem kaptam semmilyen emlékeztetőt. Mi folyik itt?"

(Nevetés)

Az viszont különös volt, hogy a pakisztáni muszlim pasas – látjátok, rossz hírét kelti a muzulmánoknak, közép-keletieknek és pakisztániaknak az egész világon. És ami még történt, hogy a pakisztáni Talibán vállalt a sikertelen merényletért felelősséget. A kérdés csak az: miért vállalna bárki is felelősséget egy sikertelen merényletért? "Csak annyit akartunk mondani, legalább megpróbáltuk." (Nevetés) "És még, hogy a szándék a fontos." (Nevetés) (Taps) "Végül is, egyszer így, egyszer úgy." (Nevetés) Amikor viszont a fehér pasas gépével az épületnek repült, tudom, hogy az összes Közép-Kelet-i és muszlim barátom az Államokban a TV képernyő előtt imádkozott: "Kérlek, ne legyél Közép-Kelet-i. Csak ne legyen a neved Hassan vagy Hussein." Kiderült, hogy Jacknek hívták. Fellélegeztem: "Igeeen! Nem közülünk való." Aztán néztem a híreket tovább, ha valamit még mondanának, és ez hangzott el: "A merénylet előtt áttért az iszlámra." "A fenébe! Miért, Jack? Miért?"

Valójában viszont szerencsés vagyok, hogy a világ minden táján felléphettem. Sok fellépésem pedig a Közel-Keleten volt. Éppen hét országban szóló-turnéztam. Voltam Ománban, meg Szaúd-Arábiában. Voltam Dubai-ban. Óriási, hogy mindenhol vannak jó emberek. Ezekről a helyekről pedig sok nagyszerű dolgot meg lehet tudni. Mindig is buzdítottam az embereket, hogy látogassanak el oda. Például Dubai-ba – óriási hely. Az ottaniak megszállottjai a legnagyobb, legmagasabb, leghosszabb dolgoknak. Van egy bevásárlóközpontjuk, a Dubai Mall. Olyan nagy, hogy taxik közlekednek benne. Sétálgatok, és ezt hallom: "Tü-tű." Na mondom: "Te meg mit csinálsz itt?" Ő erre: "A Zara áruházba megyek. Majdnem öt kilométerre van innen. El az útból. Menj az utamból. Menj már." És ami őrületes – válság még Dubai-ban is van, bár az árak alapján, ez nem mondható el. A Dubai Mall-ban például grammonként árulják a fagyasztott joghurtot. Mintha drogot árulnának. Sétálgatok. Erre a pasas leszólít: "Psszt. Habibi... barátocskám." (Nevetés) "Akarsz egy kis fagyasztott joghurtot? Gyere ide. Gyere csak. Gyere. Van egy grammos, öt grammos vagy tíz grammos. Hány gramm kellene?" (Nevetés) Öt grammot vettem. Tíz dolcsi! Tíz dollár! Kérdezem tőle: "Milyen az anyag?" Ő meg hogy: "Haver, kitűnő. Kolumbiai. A legjobb cucc. A legjobb."

A másik dolog, amit az ember megtanul, ha a Közel-Keletre vagy Dél-Amerikába utazik, hogy az építkezés során sokszor figyelmen kívül hagyják az előírásokat. Mint például amikor a Dubai Mall-ban elvittem a kétéves fiamat a játszótérre. És őt már az Egyesült Államok minden részén elvittem játszótérre. Ha az ember egy kétévest csúszdázni visz az Államokban, a csúszdán van valami, ami a kölyköt csúszdázás közben lelassítja. A Közel-Keleten ez nincs. (Nevetés) Felmentünk a csúszdára, a fiam sutty, lecsúszott. És felszállt! Lementem, kérdezve: "Hol van a fiam?" "A harmadik emeleten, uram." (Nevetés) "Hívjon egy taxit. Menjen a Zarához, majd forduljon balra." (Nevetés) "Próbálja ki a joghurtot. Egy kicsit drága, de nagyon jó."

Fellépéseimmel, többek közt, a sztereotípiákat is igyekszem megtörni. De magam is bűnös vagyok sztereotipizálásban. Dubai-ban rengeteg az indiai munkás. A fizetésük eléggé pocsék. És valahogy azt hittem, hogy mindegyik indiai munkás. Elfelejtkeztem arról, hogy nyilván Dubai-ban sikeres indiaiak is vannak. Épp egy fellépés előtt voltam, és mondták: "Majd küldünk Önnek egy sofőrt, aki felveszi." Lementem hát az előcsarnokba, és láttam ott egy indiai pasast. Mondom magamnak: "Ő tuti a sofőröm." Mert ott állt egy látszólag olcsó öltönyben, keskeny bajusszal, és rám bámult. Odamentem hát hozzá: "Elnézést, uram, Ön a sofőröm?" Ő erre: "Nem, uram. Én a hotel tulajdonosa vagyok." (Nevetés) "Elnézést kérek. Akkor miért bámult úgy rám?" - kérdezem tőle. "Azt hittem, hogy Ön az én sofőröm," mondja nekem.

(Taps)

(Nevetés)

Végezetül, ezzel köszönnék el: A fellépéseimmel igyekszem megtörni a sztereotípiákat, jó fényben mutatni a közel-keletieket, a muszlimokat, és remélem, hogy az elkövetkező években Hollywoodban több olyan film és tv-műsor jön létre, melyekben jó fényben mutatnak meg minket. Ki tudja, egy nap még saját James Bondunk is lehet, nem? "A nevem Bond, Jamal Bond."

(Nevetés)

Addig is, én továbbra is vicceket mesélek, remélem, ti továbbra is nevettek majd. Minden jót. Köszönöm.

(Taps)