Mark Pagel: Hogyan alakította a nyelv az emberiséget

Mindannyian rendelkezünk azzal a legerőteljesebb, ugyanakkor legveszélyesebb és legrombolóbb vonással, amit a természetes kiválasztódás valaha kialakított. Ez egy bizonyos neuro-audio technológiai elem, amivel átprogramozhatjuk más emberek elméjét. A nyelveinkről beszélek itt természetesen, hiszen ez teszi lehetővé teszi számunkra, hogy saját elménkből közvetlenül valaki máséba ültessünk át egy gondolatot, és ők is megtehessék ugyanazt velünk, méghozzá anélkül, hogy bármelyikünknek is sebészeti beavatkozáson kellene keresztülmennie. Sőt, amikor beszélünk, valójában egyfajta telemetriát használunk, ami nem is olyan nagyon különbözik a tévénkhez tartozó távirányítótól. Pusztán annyi a különbség, hogy az az eszköz infravörös fényimpulzusokra reagál, a mi nyelvünk pedig egyedi hangimpulzusokra.

És éppúgy, ahogyan a távirányítóval megválaszthatod a TV-d beállításait a kedvednek megfelelően, a nyelvhasználatod segítségével megváltoztathatod egy másik ember agyán belül a 'beállításokat' a saját érdekeidnek megfelelően. A nyelv olyan, mintha a gének beszélgetnének, hogy elérjék, amit akarnak. És képzeljük csak el, hogy egy kisbaba mennyire elcsodálkozik, mikor először felfedezi, hogy pusztán egy hang kiadásával képes elérni azt, hogy tárgyak mozduljanak meg szobaszerte, mintha valami varázslat lenne, és még akár a szájába is kerüljenek!

Nos, a nyelv romboló ereje is feltűnt az idők során, a cenzúra formájában, mikor is bizonyos könyveket nem lehet elolvasni, bizonyos kifejezéseket nem lehet használni, és bizonyos szavakat nem lehet kimondani. Valójában a Bibliában a Bábel Tornya történet is egy ilyen mese, ami a nyelv erejére figyelmeztet. A történet szerint korai őseink olyan önhitté váltak, hogy azt képzelték, a nyelvet felhasználva az együttműködéshez, akár egy olyan tornyot is fel tudnak építeni, amely a mennyekig felviszi őket! Isten azonban megdühödött attól félvén, hogy hatalmát elbitorolják, ezért lerombolta a tornyot, és hogy bebiztosítsa, hogy soha többé ne épülhessen újra, szertefoszlatta az embereket azáltal, hogy különböző nyelveket adott a szájukba -- összezavarta őket a különböző nyelvekkel. Ez vezet ahhoz a nagyszerű iróniához, miszerint nyelveink amiatt léteznek, hogy megóvjanak bennünket az egymással való kommunikációtól. Még ma is, tudjuk, hogy vannak olyan szavak, amelyeket nem lehet használni, kifejezések, amiket nem lehet kimondani, mert ha megtesszük, megszólhatnak, bebörtönözhetnek, vagy akár meg is ölhetnek! Mindez egy adag levegő miatt, amely a szánkból árad ki.

Mindez a kellemetlenség csupán egyetlen jellemvonásunk miatt azt sugallja, hogy van itt valami, amit bizony érdemes megfejteni! És az pedig az, hogy hogyan és miért fejlődött ki ez a figyelemreméltó jellemzőnk, és hogy miért fejlődött ki kizárólag a mi fajunknál. Nos, kissé meglepő lehet, hogy egy ilyen kérdés megválaszolásához vissza kell menjünk egészen a csimpánzok eszközhasználatáig. Namost, ezek a csimpánzok használnak eszközöket, amit mi intelligenciájuk jeleként tartunk számon. De ha tényleg intelligensek lennének, miért használnának botot ahhoz, hogy termeszeket kotorjanak ki a földből, ahelyett, hogy lapátolnának? És ha tényleg intelligensek lennének, miért szikladarabbal törnék fel a dióféléket? Miért nem mennek el egyszerűen egy boltba és vesznek egy zacskó diót, amit valaki más tört meg és nyitott fel nekik? Miért nem? Úgy értem, hogy hisz' mi is ezt tesszük!

Hát azért nem teszik ezt a csimpánzok, mert náluk nincs meg az, amit a pszichológusok és antropológusok szociális tanulásnak hívnak. Úgy tűnik, nem áll rendelkezésükre az a képesség, hogy másoktól tanuljanak másolás vagy utánzás segítségével, vagy akár szimplán csak a másik megfigyelésével. Ennek eredményeképpen nem képesek mások ötleteit továbbfejleszteni, vagy mások hibáiból tanulni -- mások bölcsességéből előnyt kovácsolni. Ezért csinálják ugyanazt a dolgot újra és újra és újra. Elmehetnénk egymillió évre és visszatérhetnénk, és ezek a csimpánzok még mindig ugyanazt művelnék, ugyanolyan botot használnának a termeszekhez és ugyanolyan kővel törögetnék a diókat.

Arrogánsnak, vagy akár önhittnek tűnhet mindez. De honnan tudjuk ezt? Hát pontosan ezt csinálta az ősünk, a Homo Erectus! Ezek a felegyenesedett emberszabásúak az afrikai szavannákon fejlődtek ki kb. 2 millió évvel ezelőtt, ők készítették ezeket a pompás kézibaltákat, amelyek oly csodásan illenek a kézbe. Ám ha megnézzük az ősleleteket, azt láthatjuk, hogy ugyanilyen kézibaltát készítettek újra és újra és újra, egy millió éven keresztül! Követhetjük az ősleletek segítségével. Ha számításba vesszük, hogy mennyi ideig élt egy Homo Erectus, mennyi volt a generációs idejük, akkor a szülők és utódok kb. 40 ezer generációja, valamint más személyek figyeltek, mialatt az a kézibalta továbbra sem változott! Az sem ismert számunkra, hogy vajon az egészen közeli genetikai rokonunk, a neandervölgyi, rendelkezett-e ilyen szociális tanulási készséggel. Az biztos, hogy az eszközeik azért már bonyolultabbak voltak, mint a Homo Erectuséi, ám ezek is csak nagyon kevés változást mutattak a 300 ezer, vagy hány év során, mialatt annak a fajnak a tagjai, a neandervölgyiek Eurázsiát népesítették.

Rendben, tehát ez azt mutatja nekünk, hogy a régi 'utánozó majom' kifejezéssel ellentétben az a meglepő, hogy valójában egyetlen más faj képviselői sem képesek megtenni ezt -- legalábbis nem nagyon. És még ennek a képnek a láttán is felsejlik bennünk a gyanú, hogy talán meg van hamisítva -- egy ízelítő a Barnum & Bailey cirkuszból.

De az összehasonlítással is tanulhatunk! Tanuhatunk azáltal, hogy másokat figyelünk, másolunk, vagy utánozzuk, amit ők meg tudnak tenni. Akkor aztán egy nagyobb választékból választhatjuk ki a legjobbat. Előnyt kovácsolhatunk mások ötleteiből. Építhetünk az ő bölcsességükre. Eredményképpen pedig a saját ötlettárunk is bővülni fog, és a technológiáink fejlődni fognak. Majd ez a felgyülemlő kulturális adaptáció, ahogy az antropológusok nevezik, az ötlettár eme felhalmozódása lesz a felelős mindenért, ami körülvesz bennünket, nyüzsgő csoportos mindennapi életeinkben. Ez alatt azt értem, hogy a világunk elképesztő mértékben átalakult ahhoz képest, amit 1000-2000 évvel ezelőtt figyelhettünk volna meg! S mindez a felgyülemlő kulturális adaptáció következtében. A szék, amin ülünk, a fények ebben a teremben, a mikrofonom, az iPad-ek és iPod-ok, amiket magunkkal cipelünk, mind a felhalmozódó kulturális adaptáció eredményei.

Namost sok elemző szerint a felhalmozódó kulturális adaptáció vagy társadalmi tanulás le van tudva, a történetnek vége. Fajunk képes létrehozni dolgokat, ezért fejlődtünk olyan irányba, amilyenbe rajtunk kívül egyetlen más faj sem. Még "az élet anyagát" is képesek vagyunk létrehozni -- amint említettem, az összes körülöttünk lévő dolgot. Azonban az derült ki, hogy mintegy 200 ezer évvel ezelőtt, amikor a fajunk először felegyenesedett és elsajátította a társadalmi tanulást, az valójában a kezdete volt a történetünknek, nem pedig a vége! Mert a társadalmi tanulás elsajátítása egy társadalmi és evolúciós dilemmát tár elénk, mely, nyugodtan kimondhatom, nem csak a pszichológiánk jövőbeli alakulását határozza meg, de az egész világ jövőbeli alakulását! És ami ezzel kapcsolatban a legfontosabb, az az, hogy elárulja nekünk, miért van nyelvünk.

És az ok, ami miatt ez a dilemma kialakult, az, hogy kiderült, hogy a társadalmi tanulás valójában vizuális lopás. Ha képes vagyok tanulni azáltal, hogy figyellek téged, ellophatom a legjobb ötleteidet, előnyhöz juthatok a te erőfeszítéseid által, anélkül, hogy nekem magamnak kellene ugyanazt az időt és energiát belefektetnem, amit te fektettél a kifejlesztésükbe. Ha láthatom, hogy milyen csalit használsz horgászáskor, vagy figyelhetem, hogyan élezed a kézi baltádat, hogy jobb legyen, vagy ha titokban követlek, amikor a gombászó területedre tartasz, akkor előnyhöz juthatok a te tudásod, bölcsességed, és képességeid által, és még az is előfordulhat, hogy azt a halat még előtted kifogom! A társadalmi tanulás tényleg vizuális lopás. És bármely fajnál, amelyik elsajátította, megillet téged az a jog, hogy elrejtsd a legjobb ötleteidet, nehogy valaki ellophassa azokat.

Így aztán olyan 200 ezer évvel ezelőtt a fajunknak szembe kellett néznie ezzel a krízissel. És valóban csak két választásunk volt azzal kapcsolatban, ahogyan a vizuális lopásból eredő konfliktusokat kezeljük. Az egyik ilyen lehetséges választás az volt, hogy kis családi csoportokba húzódhattunk volna vissza. Mert akkor az ötleteink és tudásunk jótéteményei csak a rokonainkra származtak volna tovább. Ha ezt választottuk volna, úgy 200 ezer évvel ezelőtt, valószínűleg még mindig úgy élnénk, ahogy a neandervölgyiek éltek annak idején, amikor először betettük a lábunkat Európába 40 ezer évvel ezelőtt. Ez azért van így, mert kisebb csoportokban kevesebb ötlet merül fel, kevesebb az újítás. És a kis csoportok jobban ki vannak szolgáltatva baleseteknek és szerencsétlenségeknek. Tehát ha ezt az ösvényt választottuk volna, az evolúciós ösvényünk az erdőbe vezetett volna -- és elég rövidre sikeredett volna.

A másik választás, ami előttünk állt, az volt, hogy kifejlesszük a kommunikációs rendszereket, amelyek lehetővé teszik, hogy megosszuk az ötleteinket, és együttműködjünk másokkal. Ez a választás azt eredményezi, hogy egy sokkal nagyobb mértékű felhalmozódott tudás és bölcsesség válik elérhetővé minden egyes személy számára, mint amennyi valaha is felmerülne egyetlen családban vagy egyetlen személynél, aki egymaga van. Nos, a második lehetőséget választottuk, és a nyelv az eredménye.

A nyelv azért fejlődött ki, hogy megoldja a vizuális lopás válságát. A nyelv egy olyan társadalmi technológiai megnyilvánulás, amelynek célja az együttműködés jótéteményeinek növelése -- hogy megegyezésekre jussunk, alkukat kössünk, és hogy tevékenységeinket összeegyeztessük. És láthatjuk, hogy egy fejlődő társadalom, amely éppen kezdte elsajátítani a nyelvhasználatot, a nyelv nélkül egy szárny nélküli madárhoz lett volna hasonlatos! Éppen ahogy a szárnyak feltárják a felfedezéshez a perspektívát a madarak számára a levegőégben, a nyelv feltárta az együttműködés perspektíváját az emberek számára. És mindezt teljesen magától értetődőnek vesszük, hisz mi egy olyan faj vagyunk, amely annyira otthon van a nyelvekben.

Rá kell azonban jönnünk, hogy még a legapróbb tevékenységek is, amelyekbe belefogunk, teljes mértékben nyelvünk függvényei! Ahhoz, hogy megértsük, vegyünk két forgatókönyvet fejlődésünk korai szakaszából. Képzeljük el, hogy igen jók vagyunk nyílhegykészítésben, de reménytelenek farúd készítésében, amelyre a repülőtollak kerülnek. Van két másik ember az ismeretségi körünkben, akik nagyon ügyesen készítik a farudakat, viszont ők meg a nyílhegy készítésében reménytelenek. Tehát, akkor a következőt teszed -- az egyikük nem igazán sajátította még el a nyelvet. És tételezzük fel, hogy a másik pedig nagyon jó a nyelvi készségek terén.

Nos egy nap fogod magad, és egy kupac nyílheggyel odasétálsz ahhoz a fickóhoz, aki nem nagyon tud beszélni, leteszed pontosan eléje a nyílhegyeket, abban reménykedve, hogy rájön az elképzelésedre, miszerint nyílhegyekkel akarsz cserét folytatni - kész nyilakért cserébe. Ő azonban a nyílhegykupacra tekintve úgy érti, hogy az ajándék, felkapja őket, mosolyog, majd elsétál. Te erre próbálod a srácot gesztikulálva meggyőzni. Dulakodás alakul ki, és leszúrnak az egyik tőled származó nyílheggyel. Rendben, játsszuk újra a jelenetet, most azt a fickót közelíted meg, aki bírja a nyelvet. Leteszed a nyílhegyeidet és azt mondod: "szeretném a nyílhegyeimet elcserélni kész nyilakra. 50/50 százalékban osztozunk. Mire a másik: "Rendben. Jónak tűnik. Csináljuk ezt." Ezúttal az üzlet megkötve!

Amint rendelkezünk nyelvvel, meg tudjuk osztani egymással az elképzeléseinket és együtt tudunk működni, hogy olyan jólétben élhessünk, amilyenben nem tudtunk azelőtt, hogy azt elsajátítottuk volna. És épp ez az, ami miatt a mi fajunk fejlődött világszerte, míg a többi állatfaj állatkertekben, rácsok mögött ücsörögve hervadozik. Ezért van az, hogy mi űrhajókat és katedrálisokat építünk, míg a világ többi része még mindig a botokkal kapirgálja a földet a termeszek miatt. Rendben, amennyiben a nyelv ilyenfajta értelmezése és annak értéke igaznak bizonyul a vizuális lopás krízisének megoldása tekintetében, akkor azok a fajok, akik elsajátítják robbanásszerű kreativitást és fejlődést kell, hogy mutassanak! Márpedig az archeológiai feljegyzések éppen ezt mutatják.

Ha vesszük az őseinket, a neandervölgyieket és a Homo Erectust, a közvetlen ősünket, bizony mindössze a világ kis területén voltak honosak. De amikor a fajok felemelkedtek, kb. 200 ezer évvel ezelőtt, nem sokkal azután nagyon gyorsan kisétáltunk Afrikából, és szétterjedtünk az egész világon, benépesítve szinte minden lakható helyet a Földön. Namost, míg más fajokat génjeik olyan helyekre kényszerítenek, amelyekhez alkalmazkodni képesek, mi a társadalmi tanulás és a nyelv segítségével át tudjuk alakítani a környezetet szükségleteinknek megfelelően. Így tudtunk olyan irányba fejlődni, amilyenbe más állat nem volt képes. A nyelv tényleg a leghatékonyabb tulajdonságunk, ami valaha is kifejlődött! Ez a legértékesebb tulajdonságunk, amit alkalmazni tudunk annak érdekében, hogy új területeket és erőforrásokat át tudjunk alakítani úgy, hogy még annál is több ember és azok génjei élhessenek ott, mint amit a természetes szelekció valaha is kidolgozott.

A nyelv tényleg a génjeink hangja! Azzal együtt, hogy kifejlesztettük a nyelvet, tettünk valami különöset is, majdhogynem groteszket. Ahogy széterjedtünk a világban, sok ezer különböző nyelvet fejlesztettünk ki. Jelenleg kb. 8000 különböző nyelvet beszélnek a Földön. Namost, lehet, hogy azt mondják, hogy ez teljesen természetes. Ahogy divergálunk, nyelveink is divergálnak természetszerűleg. De az igazi rejtély és irónia abban áll, hogy a Földön a különböző nyelvek legnagyobb sűrűsége ott található, ahol az emberek legszorosabban élnek együtt.

Ha felkeressük Pápua Új-Guinea szigetét, találunk vagy 800-1000 eltérő emberi nyelvet, különbözőket, amelyeket kizárólag azon a szigeten beszélnek. Vannak azon a szigeten olyan helyek, ahol két-három mérföldenként találkozhatsz új nyelvvel. Nos, akármilyen hihetetlen, találkoztam egyszer egy pápuai emberrel, és megkérdeztem tőle, hogy vajon ez igaz-e. És azt válaszolta: "Ó, nem. Annál sokkal közelebb élnek egymáshoz!" És ez így van; vannak helyek azon a szigeten, ahol akár egy mérföldön belül találunk egy új nyelvet! És igaz ez néhány elhagyatott óceániai szigetre is.

Így hát az rajzolódik ki, hogy nemcsak együttműködésre használjuk a nyelveinket, hanem arra is, hogy védőgyűrűvel vegyük körül az együttműködő csoportjainkat, és hogy megteremtsük az önazonosságunkat, és talán azért is, hogy megvédjük a tudásunkat, a bölcsességünket és a képességeinket a külső lehallgatásoktól. Tudjuk ezt, hiszen amikor különféle nyelvi csoportokat tanulmányozunk, és a kultúráikkal összekapcsoljuk őket, azt láthatjuk, hogy a különböző nyelvek lelassítják az eszmecserét a csoportok közt. Lelassítják a technológia áramlását is. És még a gének áramlását is lelassítják! Namost, az Önök nevében nem beszélhetek, de nagyon úgy néz ki a helyzet, hogy nem is szexelünk olyasvalakivel, akivel nem tudunk beszélni! (Nevetés) Namost, ezzel is számolnunk kell, minden bizonyíték ellenére, amiről hallottunk, hogy volt netán némi erősen ízléstelen genetikai enyelgésünk a neandervölgyiekkel és a Deniszovánokkal.

(Nevetés)

Rendben, nos ez a tendencia itt, ez a láthatóan természetes tendenciánk az elszigetelődés felé, hogy megtartsuk magunkat önmagunknak, fejjel ütközik a modern világunkba! Ez a figyelemreméltó kép nem a világ térképe. Hanem valójában a Facebook barátságok láncolatai. És amikor ezeknek a baráti kapcsolatoknak a földrajzi helyét meghatározzuk a hosszúságuk és szélességük által, az ténylegesen kirajzolja a világ térképét! A modern világunk többet kommunikál önmagával és benne mi, egymással, mint amennyit valaha, a múltunk során, bármikor. És ez a kommunikáció, ez a világ körüli összekapcsolódás, ez a globalizáció, most egy új akadályt állít elénk. Mert ezek a különböző nyelvek bizony korlátot állítanak a termékek, eszmék, technológiák és bölcsesség átvitelének útjába, ahogy az imént láttuk. És korlátot állítanak az együttműködés útjába is.

És sehol nem nyilvánvalóbb ez, mint az Európai Unióban, amelynek a 27 tagállama 23 különböző nyelvet beszél! Az Európai Unió manapság több, mint egy milliárd eurót költ el évente a 23 különböző nyelv közti fordításra! Ez kb. 1.45 milliárd USA dollár pusztán fordítási költségként! Gondoljuk csak végig ennek a helyzetnek az abszurditását! Ha 27 egyén abból a 27 tagállamból egy asztal köré ülne, és 23 különböző nyelvet beszélne, egy nagyon egyszerű kis számolással kiderülhet, hogy egy 253 főt számláló fordítói hadsereggel kell felszerelkeznünk, hogy az összes párban zajló beszélgetésre felkészüljünk! Az Európai Unió egy 2500 főből álló állandó fordítói állományt alkalmaz. És egyedül 2007-ben -- aminél szerintem frissebb számok is léteznek -- mintegy 1.3 millió oldal lett lefordítva pusztán angol nyelvre!

Úgyhogy ha a nyelv tényleg megoldás a vizuális lopás krízisére, ha a nyelv tényleg a 'csatorna' az együttműködés számára, a technológia, amit a fajunk kifejlesztett az eszmecsere szabad folyásának elősegítésére, akkor a modern világunkban egy kérdéssel szembesülünk. És ez a kérdés a következő: ebben a modern, globalizált világban vajon tényleg megengedhetünk magunknak ennyi különböző nyelvet?

Vagy, úgy is fogalmazhatnék, hogy a természet nem ismer egyetlen más olyan körülményt sem, melyben funkcionálisan azonos vonások egyidőben létezhetnek! Egyikük mindig győzedelmeskedik a gyengébb felett. Láthatjuk ezt a standardizálódás felé vezető feltartóztathatatlan menetelés közepette. Rengetegféleképpen lehet dolgokat megmérni -- a súlyukat, a hosszukat megmérni -- de a metrikus rendszer a befutó. Rengetegféleképpen lehet az időt mérni, de egy elég fura 60-as alapú rendszer, amit óráknak, perceknek, és másodperceknek nevezünk, lett majdnemhogy univerzális az egész világon. Nagyon sokféleképpen lehet CD-ket és DVD-ket feliratozni, de ezeket is standardizálják. És valószínűleg fel tudunk még hozni sok ilyesmit a saját mindennapi életünkből.

Szóval a modern világunk egy dilemmával szembesít minket. És ez az a dilemma, amivel ez a kínai férfi szembesül, akinek a nyelvét többen beszélik a világon, mint bármely más nyelvet, és mégis ott kell ülnie a táblája előtt, és a kínai mondatokat fordítgatnia angol mondatokra. És ez azt veti fel, hogy felmerül előttünk a lehetőség, hogy egy olyan világban, ahol az együttműködést és a cserét szeretnénk elősegíteni, egy olyan világban, ami lehet, hogy minden eddiginél erőteljesebben fog függeni az együttműködéstől, hogy fenntarthassuk és növelhessük a jólétünket, a férfi tette azt sugallja, hogy lehet, hogy elkerülhetetlen lesz szembenéznünk azzal a gondolattal, miszerint sorsunk az, hogy egy világ legyünk - egy nyelvvel!

Köszönöm.

(Taps)

Matt Ridley: Mark, egy kérdés. Svante azt találta, hogy a FOXP2 gén, amely úgy tűnik a nyelvért felelős, ugyanúgy továbbadódott a neandervölgyieknél, mint nálunk. Van bármi elképzelés arról, hogyan győzhettük le a neandervölgyieket ha nekik is megvolt a nyelvük?

Mark Pagel: Ez egy nagyon jó kérdés. Sokan ismerik azt az elképzelést, miszerint van ez a FOXP2 gén, ami úgy tűnik valamilyen módon érintett a finommotoros koordinációban, ami a nyelvhez kapcsolódik. Az ok, ami miatt nem hiszem, hogy ezt azt bizonyítaná, hogy a neandervölgyieknek volt nyelvük -- álljon itt egy egyszerű párhuzam: a Ferrarik olyan autók, amelyeknek van motorja. Az én kocsimnak van motorja, mégsem Ferrari! Tehát az egyszerű válasz erre az, hogy a gének magukban nem határozzák meg a végeredményt egy ilyen nagyon bonyolult kérdésnél, mint amilyen a nyelv. Amit erről a FOXP2-ről tudunk a neandervölgyiek esetében, az mindössze az, hogy lehet, hogy volt finommotoros kontrolljuk a szájukat illetően -- ki tudja! De ez egyáltalán nem sugallja azt, hogy mindenképpen kellett, hogy legyen nyelvük.

MR: Tényleg nagyon köszönöm.

(Taps)