Maira Kalman, az illusztrált nő

Mindig azon töprengek, hogy miről is szól ez az úgynevezett "egyszerűség". Szinte már együgyűségnek nevezném, de a szó legjobb értelmében. Két nagyon egyszerű dologra próbálok rájönni: hogyan éljek és hogyan haljak meg, pont. Egész nap csak ezekre keresem a választ. Közben próbálok étkezni is, meg nassolni, meg üvöltözni a gyerekeimmel, és egyéb normális dolgokat, amik a földön tartanak.

Szerencsémre álmodozó gyereknek születtem. A nővérem folyton a szüleinket nyúzta, ők meg a nővéremet viszont. Szerencsére engem teljesen figyelmen kívül hagytak -- hozzátenném, hogy ez valójában nagyszerű dolog. Végigálmodozhattam az életemet. A lehető legjobbkor, 1967-ben beálmodoztam magam a New York-i egyetemre, ahol találkoztam egy férfivel, aki fel akarta robbantani a matek-épületet, miközben pocsék verseket írtam, és pulcsikat kötögettem neki. A feministák utáltak minket, és az egész szánalmas volt kezdettől fogva. De én tovább írkáltam pocsék verseimet, ő meg mégsem robbantott, inkább elment Kubába. Nekiadtam a pénzem, mivel Riverdale-ből származom, úgyhogy több pénzem volt, mint neki. (Nevetés) És ez jó volt, tudják, segíteni az ügyet. De aztán visszajött, és mindefélék történtek, én meg rájöttem, hogy utálom, amit írok, mert rettentően szónokias az írásom. Tudtam, hogy továbbra is mesélni akarok, egy narratív történetet, a saját történeteimet. Úgy döntöttem, elkezdek rajzolni. Milyen nehéz lehet az? És az történt, hogy szerkesztői illusztrátor lettem, tudják, a tudatlanságomnak köszönhetően.

Elindítottunk egy stúdiót -- tulajdonképpen Tibor indította, az M & Company-t. Az volt a premisszánk, hogy semmit sem tudunk, de ez nem baj, mert mi akkor is csináljuk. És az az igazság, hogy jobb is, ha nem tudunk mindent, mert ha túl sokat tudunk, az csak akadályoz bennünket. Úgyhogy a stúdió premisszája az volt, hogy nincsenek határok, így félelem sincs. Ez volt az első teljes munkaidős munkám, a legjobb a világon, mert csak álmodoznom kellett, abszurd ötletekkel előrukkolnom, és szerencsére elég sok ember dolgozott nekünk: egy csapat volt, egy kollektíva, úgyhogy nemcsak nekem voltak ott őrült ötleteim. De a lényeg, hogy ott önmagam lehettem, mint álmodozó. Az M & Company sokáig fennállt, és mivel pénzt is kellett valahogyan keresnünk, készítettünk egy sor terméket. Itt van néhány óra, melyeket szépnek és viccesnek szántunk -- és remélhetőleg nemcsak szántunk, -- nagyon fontos volt a munkánkban a tartalom kihangsúlyozása és a kiszámíthatóság elkerülése, a jó humor és a csattanó, az elegancia és az emberségesség. A tervezés akkoriban nagyon személytelen és magasröptű volt, mi pedig azt akartuk kifejezni, hogy a tartalom a lényeg, nem a csomagolás, a külső. Tényfeltáróknak, feltalálóknak kell lennünk, és ami a legfontosabb, használnunk kell a fantáziánkat.

A jó hír, hogy van egy kutyám, és bár nem hiszek a szerencsében -- valójában nem is tudom, miben hiszek, ez túl bonyolult, -- de azt tudom, hogy mielőtt elmegyek, hétszer megtekerem a farkát. Úgyhogy valahányszor meglát egy bőröndöt a házban, mert mindig mindenki elmegy, mindig megtekerik ennek a csodálatos kutyának a farkát, mire ő átrohan a másik szobába. De számomra könnyű az átmenet a gyerekeknek szóló munkáimtól a felnőtteknek szóló munkákig és vissza, mert tudják, elmondhatom, hogy éretlen vagyok, és ez valamennyire igaz is. Nem igazán -- úgy értem, elmondhatom, hogy nem értettem, -- nem vagyok büszke rá, de nem értettem az elhangzott előadásoknak közel a 95 százalékát. De közben gyönyörű rajzocskákat készítettem, és most van egy csodás hagymám Murray Gell-Mann előadásáról. Meg egy egész oldalnyi gyönyörű firka Jonathan Woodham előadásáról. Szóval, tudják, jó dolgok sülnek ki az értetlenségből is -- (Nevetés) -- amiről majd készítek egy festményt, és bekerül a munkáim közé. Nyitott vagyok a tudatlanságban rejlő lehetőségekre, új dolgok kitalálására.

Amikor gyerekeknek írok, ez könnyűnek tűnik, és tényleg az is. Általában 32 oldalba kell belesűríteni egy történetet. Úgy kell csinálni, hogy le kell faragni a fölösleget, és lehetőleg nem leereszkedően írni, és nem is úgy, hogy lehetetlen legyen egynél többször olvasni. Remélem, olyasmiket írok, amiket gyerekek és felnőttek is szívesen olvasnak. De a festményeim azt tükrözik, hogy ugyanúgy gondolkodom a gyerekek és a felnőttek esetében. Ugyanazt a fajta képzeletet és furcsaságot próbálom használni, és ugyanazt a nyelvszeretetet. És tudják, rengeteg fantasztikus külsejű barátom van.

Ő Andrew Gatz. Amikor besétált az ajtómon, ráparancsoltam: "Ülj le oda," és lefotóztam. A háttérben álló Bertoia-szék a kedvenc székem. Úgyhogy belefoglalom mindazt, amit szeretek, talán egy gyerekek és felnőttek közti párbeszéd zajlik le különféle szinteken, és ez remélhetőleg különféle humort eredményez. A könyveim valójában az életem naplói. Nem szeretem a cselekményekett. Azt sem tudom, mi az. Irtózom a gondolatától is, hogy valaminek legyen eleje, tudják: bevezetés, tárgyalás, befejezés; ez kiborít, mert az életem túlságosan rendszertelen és kusza, és én pont így szeretem.

De mindenesetre jártam Velencében, ez volt a szobánk, és azt álmodtam, hogy ezt a csodás zöld ruhát viselem, kinézek az ablakon, és ez fantasztikus volt. Beleszőttem ebbe a történetbe, ami egy ábécé, de remélhetőleg kisül belőle valami más is. A C betűben más dolgok is vannak. Szerencsés voltam, mert találkoztam a férfival, aki az ágyon ül, habár hajat rajzoltam neki, pedig nincs is haja, -- na jó, van valamennyi haja, vagy legalábbis volt valamikor. Volt egy fantasztikus közös projektünk. A New Yorkernek dolgozom, címlapokat készítek, és szeptember 11 a világvége volt számunkra.

Egy bronxi partira mentünk Rick-el, amikor valaki azt mondta, Bronxisztán, valaki más meg azt, hogy Fareerrisztán, és kiötlöttük ezt a New Yorker címlapot, és képesek voltunk -- nem tudtuk, mit művelünk, nem akartunk jópofák lenni, nem is próbáltunk, -- na jó, valójában jópofák akartunk lenni, ez nem igaz. Reméltük, hogy jópofa lesz, de nem tudtuk, hogy címlap lesz belőle, és nem tudtuk, hogy ez a kép, abban a pillanatban, amikor ez történt, olyan sokat fog majd jelenteni egy csomó embernek. És tényleg az lett -- nem is tudom, akkor keztek az emberek nevetni a történteken. És ott van Fattushis, Taxisztán, Fashtoonks, Botoxia, Pashmina, Khlintunézia, és tudják, fogtuk a várost, és tréfát űztünk ebből a teljesen idegen helyből -- mi folyik itt? Kik ezek az emberek? Miféle törzsek ezek? De David Remnicknek, aki egyébként csodálatos ember, volt egy kivetnivalója: nem tetszett neki az Al Zheimer, mert szerinte sértő volt az alzheimeresekre nézve. De azt mondtuk: "David, ki fogja megtudni? Ők biztosan nem." (Nevetés) Úgyhogy benne maradt, és ez nagyszerű. Tudják, az életben sosem tudom, hogy mi fog legközelebb történni, és pont ez a szép benne.

Aztán ott voltunk Cape Codon, egy nyilvánvalóan inspiráló helyen, és megláttam a "The Elements of Style" című könyvet egy vásáron. Én ezt sosem használtam az iskolában, mert túlságosan el voltam foglalva a versírással és kibukással, meg nem is tudom, a kávéházi élettel. De megláttam, beleolvastam, és rájöttem, hogy ez egy lenyűgöző könyv. Gondoltam az embereknek tudniuk kellene erről a könyvről. (Nevetés) Úgy döntöttem, ráfér egy ráncfelvarrás, néhány illusztráció. És végül is felhívtam, és meg is győztem a White Estate-t, hogy, tudják, mint a lengyel zsidó és a fehér angolszász protestáns találkozása, szeretnék kezdeni valamit ezzel a könyvvel. Azt mondták, rendben, és teljesen rámbízták, ami csodálatos volt. Fogtam a példákat, amiket adtak, és végül készítettem 56 festményt. Nem tudom, el tudják-e olvasni. "Nos, Susan, nyakig benne vagy a pácban." Amikor a nyelvtannal foglalkozunk, ami, tudják, hihetetlenül száraz, E.B. White csodálatos, bravúros dolgokat írt -- és Strunk is, -- aztán jönnek a szabályok, tudják, és az a rengeteg nyelvtani dolog: "Megenged egy kérdést? Megengedi, hogy feltegyek egy kérdést?" "Szeretne, tudna, kellene, vagy szeretne, kellene, tudna." És a "szeretne" az Coco Chanel szeretője, a "kellene" Edith Sitwell, a "tudna" pedig August Sander modellje. Aztán "Egy hatalmas foltot pillantott meg a szőnyeg közepén." (Nevetés)

Van benne egy kis angol szépítés, és egy kis krimi, amit nagyon szeretek. Aztán "Légy érthetően érthetetlen! Úgy csűrd-csavard, hogy megértsük." E.B. White egy csomó szabályt írt, amivel vagy leblokkol bennünket, vagy egy életre megutáltatja magát velünk, de figyelmen kívül is lehet hagyni, ahogy én is teszem, vagy lehet helyette enni egy szendvicset. Amikor festettem, elkezdtem énekelgetni, mert tényleg imádok énekelni, és úgy gondolom, hogy a zene a legmagasabb fokú művészet. Megbíztam egy csodálatos zeneszerzőt, Nico Muhly-t, aki kilenc dalt írt nekem a könyv szövegéből, melyeket elő is adtunk egy fantasztikus estén -- amatőröknek és hivatásosoknak is ír zenéket. Én játszottam a csörömpölő teáscsészén és a lépegető rugón a New York-i közkönyvtár olvasótermében, ahol egyébként csöndben kellene lenni, és fantasztikus volt az az este, remélhetőleg csinálunk még ilyet.

Ki tudja? A New York Times Select felkért, hogy indítsak egy rovatot az vélemény oldalukon, amiről csak akarok. Úgyhogy az elmúlt egy évben havonta egyszer készítettem egy-egy rovatot, a Határozatlansági Relációkat. Tudják, nem tudom, kicsoda Heisenberg, de azt tudom, hogy dobálódzhatok azzal, hogy ez a határozatlansági reláció, értik. Röviden felolvasnék belőle -- és valószínűleg kihagyok ezt-azt, mert már nem sok időnk maradt. Valójában nagyon vicces volt, mert megkérdeztem, mekkora helyet kapok, és azt mondták: "Hát, tudod, ez az interneten lesz." Mire én: "Jó, de mekkora helyet kapok?" Azt mondták: "Akármennyit, amennyit csak akarsz." Rendben. Akkor elkezdem. Nagyon félénken kezdtem: "Hogyan mondjak el mindent, ami a szívemet nyomja? Lehetetlen elkezdeni. Elég. Nem. Kezdjük a szerencsétlen dodóval." És itt a dodóról kezdek beszélni, és arról, hogyan halt ki, utána pedig Spinozáról. "Ahogy az utolsó dodó haldokolt, Spinoza racionális magyarázatot keresett mindenre, ami eudemonia. Aztán kilehelte a lelkét a szerettei körében, és tudom, hogy tyúkhúslevest evett utoljára." Ezt biztosan tudom. Aztán meghalt, és Spinoza nem volt többé, kihalt.

És, ugyan nincs kitömött Spinoza, de van kitömött Pavlov kutyája, amit a szentpétervári Egészségügyi Múzeumban láttam, Oroszországban. Íme, itt van, azzal a szörnyű elektromos dobozzal a farán, ezen a fantasztikusan omlatag helyen. "Úgy képzelem, hogy nagyon-nagyon sötét volt aznap, amikor megjöttek a bolsevikok. Talán egymás közt nevettek néha a történteken, de Sztálin még az apámnál is paranoidabb volt." (Nevetés) Tudnék erről mesélni. "És úgy döntött, hogy ki kell 'halasztani' a vezető embereit." Szerintem ezt én találtam ki, ami egy jó dolog. Ez pedig egy lista róluk, tudják, csak egy egész kicsi, mert végtelen hosszú lenne, ha mindenki benne lenne, akit megölt, akit lelőttek, leütöttek, és tudják, kidobtak. "Nabokov családja kivándorolt. Hogy élte meg az ifjú Nabokov, ártatlanul és elegánsan üldögélve egy piros székben, egy pillangós könyvet lapozgatva, ezt a helyváltoztatást, ezt a veszteséget." Mesélni akartam erről a térképről is.

"Gyönyörű anyám családja is kimenekült Oroszországból, túl sok volt a pogrom. Otthagyták a kunyhót, a vadáfonyákat, libákat, és a Sluch-folyót, Palesztinába mentek, majd onnan Amerikába." Anyám rajzolta nekem ezt a térképet az Egyesült Államokról, ez a DNS-em, mert az az ember, aki mellett felnőttem, hadilábon állt a tényekkel. Száműzte a tényeket az otthonunkból. És ha megnézzük, hogy Texas és Kalifornia ott van Kanada alatt, Dél-Karolina pedig Észak-Karolina fölött, én egy ilyen otthonban nőttem fel, rendben? Csoda, hogy most itt vagyok. De tulajdonképpen ez egy fantasztikus dolog. Aztán ott van Tel-Aviv és Lenin, ahonnan származom, és "sajnálom, a többi ismeretlen, köszönöm". De az ő szótárában a "sajnálom, a többi ismeretlen" azt jelenti, hogy "sajnálom, a többi ismeretlen, eredj a pokolba", mert valójában fütyült az egészre. (Nevetés)

A február lehetetlensége az, hogy a február egy nagyon cudar hónap New Yorkban, és ezeket a pocsék dolgokat idézik fel a képek -- de talán mégsem olyan pocsék. Kaptam egy csomagot, ami újságpapírba volt bugyolálva, és az újságpapíron volt ez a kép egy halott férfiről. Azt mondtam: "Remélem valójában nem halott, csak ledőlt egy kicsit a hóra felfrissülni, de a képaláírás szerint halott." És tulajdonképpen az volt, szerintem halott, bár nem tudhatom, lehet, hogy mégsem. "Ez a nő bánatosan előrehajol, nem a férfi miatt szenved, hanem minden szomorú dolog miatt, ami elég gyakori februárban." Van itt vigasztalás is. Ez a férfi dühös, mert valaki hagymákat dobált a lépcsőre, és tulajdonképpen -- azt hiszem a hagyma témává vált, -- azt mondja: "Lehetetlen nem hazudni. Február van, és lehetetlenség nem hazudni." Gyakran elmorfondírozom azon, hogy mennyi igazságot mondunk? Mi az, amit valójában -- milyen történetet mesélünk el valójában? Honnan tudjuk mikor vagyunk önmagunk? Honnan tudjuk, hogy a mondatok, melyeket kimondunk, igaz történetek, igaz mondatok? Vagy azok hamis mondatok, melyekről azt hisszük, hogy ki kell mondanunk őket?

Gyorsan végigmegyek ezen. Egy Bertrand Russell-idézet: "Minden kor minden munkája, minden odaadás, minden ihlet, az emberi lángelme minden ragyogása pusztulásra van ítélve. Barátaim, ha ez igaz, márpedig igaz, akkor mi az értelme?" Elég bonyolult kérdés. És, tudják, beszélgetek a barátaimmal, előadásokra járok, ahol orosz dalokat énekelnek -- Istenem, tudják mit? Lehetne -- nem, nincs időnk. Rögzítettem, amint a nagynéném oroszul énekel -- Tudják mit, lejátszhatnánk egy kicsit belőle? Megvan? (Zene) Jól van. Felvettem -- a nagynéném minden nap úszott az óceánban, egészen 85 éves koráig. A dal pedig arról szól, hogy mindenki szerencsétlen, mivel, tudják, Oroszországból származunk. (Nevetés)

Meglátogattam Kitty Carlisle Hartot, aki 96 éves, és amikor hoztam neki egy példányt a "The Elements of Style"-ból, azt mondta, nagy becsben fogja tartani. És aztán Moss Hartról beszélgettünk, és azt találtam mondani, hogy "tudod, amikor találkoztunk, tudtam, hogy az ő," mire kijavított, hogy "ő az." (Nevetés) Nekem kellett volna megtartanom a könyvet, de ez egy csodás pillanat volt. Mellesleg George Gershwinnel randevúzott. Gershwin 38 évesen meghalt. Ugyanabban a temetőben nyugyszik, mint a férjem. Erről most nem akarok beszélni. Amiről beszélni akarok, az a tökéletes cukormáz a temetői tortán, ami igazából a Barricini család mauzóleuma. Szerintem a Barricini családnak cukrászdát kellene nyitnia. (Nevetés) Szívesen dolgoznék náluk. Aztán meglátogattam Louise Bourgeoise-t, aki még mindig dolgozik; belenézek a mosdókagylójába, ami lenyűgöző, aztán hazamegyek. Aztán fotózgatok, és lefestek egy szófát, ami kint van az utcán. És egy nőt is, aki az utcánkban lakik, Lolitát. Aztán megyek, és iszom egy kis teát. Aztán Frances néni meghalt, de mielőtt elment, cukorpótlóval próbált fizetni a péksütiért. (Nevetés) És eltűnődöm, hogy mi értelme az egésznek, aztán látom, hogy Hy Meyerowitz, Rick Meyerowitz apja, a bronx-i száraztisztító-alkatrész ügynök 1931-ben megnyerte a Charlie Chaplin-hasonmás versenyt. Ő itt Hy. Előttem ez a gyönyörű gyümölcstál, és a ruha, amit egy barátomnak varrtam. A szöveg: "Ich habe genug", egy Bach kantáta, amiről azt hittem, azt jelenti, hogy elegem van, hagyjatok békén, de tévedtem. Azt jelenti, hogy elegendő, amim van -- és ez így igaz. Élek, és kész. Köszönöm. (Taps)