Liza Donnelly: A változatosság kedvéért a humorra támaszkodva

(Nevetés)

Féltem a nővé éréstől. Nem mintha most nem félnék tőle, de megtanultam színleni. Megtanultam rugalmasnak lenni. Tulajdonképpen, kifejlesztettem néhány érdekes eszközt, amelyek segítenek eme félelem leküzdésében. Hadd magyarázzam meg. Az 50-es és 60-as években, amikor felnőttem, a kislányoknak kedvesnek és előzékenynek kellett lenniük és csinosnak és szelídnek és puhának. És bele kellett férnünk szerepekbe, amelyek valahogy homályosak voltak. Tényleg nem volt teljesen tiszta, minek is kellene lennünk.

(Nevetés)

Példaképek bőven voltak körülöttünk. Voltak anyáink, nagynénéink, unokatestvéreink, nővéreink, és természetesen a mindig jelenlévő média bombázva minket képekkel és szavakkal, hogy milyenek legyünk. Nos az anyám másmilyen volt. Háziasszony volt, de ő és én nem mentünk és csináltunk lányos dolgokat együtt. És nem vett nekem rózsaszín ruhákat. Inkább, mert tudta mire van szükségem, vett nekem egy képregény könyvet. És faltam. Rajzoltam, és rajzoltam, és mivel tudtam, hogy a humor elfogadható a családomban, le tudtam rajzolni, amit szerettem volna, és nem kellett szerepelnem, nem kellett beszélnem -- nagyon félénk voltam -- hogy így is elfogadjanak. Így indultam el, mint karikaturista. Nos, amikor fiatalok vagyunk, nem mindig tudjuk -- tudjuk, hogy vannak szabályok, de nem mindig ismerjük őket -- nem mindig csináljuk őket helyesen, habár születésünktől fogva belénk vésődtek ezek a dolgok, és megmondják, hogy melyik a legfontosabb szín a világon. És megmondják milyen formájúnak kéne lennünk. (Nevetés) Megmondják mit viseljünk -- (Nevetés) -- és hogy csináljuk a frizuránkat -- (Nevetés) -- és hogy viselkedjünk.

Nos a szabályokat, amikről én beszélek, folyamatosan ellenőrzése alatt tartja a kultúra. Mindig kijavít minket. És az elsődleges rendőrök a nők, mert mi vagyunk a hagyományok hordozói. Örökül hagyjuk egyik generációról a másikra. Nemcsak ez, de mindig ott van ez a bizonytalan elképzelés, hogy valamit elvárnak tőlünk. És mindennek tetejébe, ezek a szabályok állandóan változnak. (Nevetés) A fele időben nem tudjuk mi történik, és ez nagyon bizonytalan helyzetbe hoz minket.

(Nevetés)

Nos, ha nem tetszenek ezek e szabályok, és sokunknak nem tetszenek -- nekem se tetszettek, és még most se tetszenek, bár a fele időben azért követem őket, nem mindig tudatosan -- van e jobb módszer a megváltoztatásukra, mint a humor? A humor a társadalom hagyományain nyugszik. Felveszi amit ismerünk, és megcsavarja. Felveszi a viselkedési és öltözdödési szokásokat, és meglepővé teszi őket, ami kicsalja a nevetést. Nos mi történik, ha a nőket és a humort összetesszük? Azt hiszem változást kapunk. Mert a nők a földön járnak, és annyira jól ismerjük a hagyományokat, hogy egy különböző hangot hozhatunk az asztalhoz.

Nos, sok káosz közepette kezdem el rajzolni. Nem messze innen nőttem fel, Washington D.C.-ben a Civil mozgalom, a merényletek, a Watergate tárgyalások és a feminista mozgalom ideje alatt. És azt hiszem azért rajzoltam, hogy megpróbáljak rájönni mi is történik. És aztán a családom is káoszban volt. És azért rajzoltam, hogy összehozzam a családomat -- (Nevetés) -- megpróbáltam összehozni a családomat a nevetés révén. Nem működött. A szüleim elváltak, és a nővéremet letartóztatták. De megtaláltam a helyem. Megtaláltam, hogy nem kell magassarkút viselnem, nem kell rózsaszínben járnom, és így is úgy éreztem, hogy be tudok illeszkedni.

Nos, amikor egy kicsit idősebb voltam, a 20-as éveimben, rájöttem, hogy nincs nagyon sok női karikaturista. És arra gondoltam, "Hát, talán én be tudnám törni a karikaturizmus üvegmennyezetét." És így is tettem; karikaturista lettem. És arra gondoltam, a 40-es éveimben, elkezdtem gondolkodni, "Végülis, miért is nem csinálok valamit? Mindig is imádtam a politikai karikaturákat, szóval miért nem csinálok valamit a karikaturáim tartalmával hogy elgondolkoztassam az embereket a hülye szabályokról, amiket követünk és hogy megnevetessem őket?"

Az én szemszögem, egy kiváltképp -- (Nevetés) -- az én szemszögem egy kiváltképp amerikai szemszög. Nem tehetek róla. Itt élek. Habár sokat utaztam, még mindig úgy gondolkodok mint egy amerikai nő. De úgy hiszem, hogy a szabályok, amelyekről beszélek univerzálisak, természetesen -- hogy minden egyes kultúrának mások a viselkedési és öltözködési szokásai és hagyományai, és minden nőnek ugyanazokkal a dolgokkal kell foglalkoznia amivel nekünk itt az USA-ban. Következésképpen, nekünk -- a nőknek, mert a földön járunk, mert ismerjük a hagyományokat -- fantasztikus antennánk van.

Nos, a munkám során mostanában nemzetközi karikatúristákkal működtem együtt, amit nagyon élvezek. És ettől jobban tudom értékelni a karikaturák erejét, hogy kihozzák az igazságot, hogy gyorsan és tömören rámutassanak a problémákra. És nem csak ez, de a nézőt nemcsak az intellektuson, de a szíven keresztül éri el. A munkám során szintén együtt működtem női karikaturistákkal a világ minden pontjáról -- országok, mint Szaúd-Arábia, Irán, Törökország, Argentina, Franciaország -- és együtt ültünk és nevettünk és beszélgettünk és megosztottuk a nehézségeinket. És ezek az asszonyok olyan keményen dolgoznak, hogy hallassák a hangjukat, néhányan nagyon nehéz körülmények között. De áldva érzem magam, hogy dolgozhattam velük.

És arról beszélünk, hogy a nőknek olyan erős észrevételeik vannak, a törékeny helyzetünk miatt és a szerepünk miatt, mint hagyomány őrzők, ezért van hatalmas lehetőségünk, hogy a változás ügynökei legyünk. És úgy gondolom, igazán hiszem, hogy megváltoztathatjuk ezt a dolgot lépésenként egy nevetéssel.

Köszönöm.

(Taps)