Lisa Margonelli: Az olaj politikai kémiája

Az olajszennyezések politikai kémiájáról szeretnék önöknek beszélni, és arról, hogy ez miért egy hihetetlenül fontos, hosszú, olajos, forró nyár, és hogy miért kell ügyelnünk, hogy ez ne zaklasson fel bennünket. Mielőtt azonban a politikai kémiáról beszélnék, beszélnem kell az olaj kémiájáról.

Ez a fotó akkor készült, amikor meglátogattam a Prudhoe-öblöt Alaszkában, 2002-ben, hogy megnézzük, az Ásványkezelő Szolgálat képes-e elégetni a jégen lévő olajszennyeződéseket. Ami itt látható, az egy kevés nyersolaj, pár jégkocka, és két napalmcsomag, ami szendvicsként közrefogja. A napalm itt elég szépen ég. A helyzet az, hogy az olaj, számunkra, amerikai fogyasztók számára valójában egy nagyon elvont fogalom. Mi, azaz a világ népességének négy százaléka, használjuk fel a világ olajtermelésének 25 százalékát. És valójában nem értjük, mi is az olaj, amíg nem vesszük szemügyre a molekuláit. És valójában nem is értjük, amíg csak nem látjuk elégni ezt az anyagot. Ez történik tehát, amikor égni kezd. Huss! És már el is tűnt. Javaslom, hogy nézzék meg egyszer, hogyan ég a nyersolaj, mert utána soha többé nem lesz szükségük az olaj geopolitikájáról szóló politikai-tudományos előadásokra. Egyszerűen beleég a retinájukba. Itt látható tehát; égnek a retinák.

Hadd szóljak pár szót az olajnak erről a kémiájáról. Az olaj szénhidrogén-molekulákból álló leves. Az egészen aprókkal kezdődik, amelyek csak egy szénből és négy hidrogénből állnak -- ez a metán -- ez csak úgy elillan. Aztán van benne egy sor közepes mennyiségű szenet tartalmazó molekula. Valószínűleg hallottak már a benzolgyűrűkről és erős rákkeltő hatásukról. Aztán a sor folytatódik, egészen ezekig a sűrű, nehezen folyó anyagokig, amelyek szénatomok százaiból, és hidrogének ezreiből állnak, továbbá vanádiumot, nehézfémeket és ként tartalmaznak, meg egy csomó, rajtuk lógó furcsaságot. Ezek az úgynevezett aszfaltének, az aszfalt alkotórészei. Nagyon fontosak az olajszennyeződések szempontjából.

Hadd szóljak néhány szót a vízbe kerülő olaj kémiájáról. Ez az a kémia, ami olyan veszélyessé teszi az olajat. Az olaj nem süllyed el, hanem lebeg. Ha elsüllyedne, az egy egész más történet volna, ami az olajszennyeződést illeti. A másik dolog, hogy amint vizet ér, azonnal szétterül. Olyan vékony rétegben terül szét, hogy rendkívül nehéz újra összegyűjteni. A következő dolog, ami történik, hogy miután a könnyebb alkotórészek elpárolognak, a mérgező anyagainak egy része bekerül a vízoszlopba, elpusztítva a halpetéket, kisebb halakat és az apró rákokat. Végül pedig az aszfalténeket -- és ez a legfontosabb dolog -- az aszfalténeket felhabosítják a hullámok, aminek eredményeként majonézhez hasonló emulzió képződik. Ettől megháromszorozódik a vízben lévő olajos, zavaros elegy, és rendkívül nehezen kezelhetővé válik. Az anyag ezáltal nagyon viszkózussá is válik. Amikor a Prestige elsüllyedt a spanyol partoknál, hatalmas, ülőpárna méretű párnák képződtek emulgeált olajból, rágógumihoz hasonló konzisztenciával vagy viszkozitással. Ezt rendkívül nehéz eltakarítani. Ráadásul minden olaj másként viselkedik, amikor vízzel találkozik.

Amikor az olaj és a víz kémiája a politikát is eléri, akkor válik igazán robbanásveszélyessé. Most először fogják az amerikai fogyasztók valami módon látni maguk előtt az olaj ellátási láncát. "Heuréka!"-érzést élnek át, amikor hirtelen megismerik az olajat egy másik kontextusban. Szeretnék most egy kicsit beszélni ennek a politikának az eredetéről, mert csak ennek ismeretében érthetjük meg, hogy miért olyan fontos ez a nyár, és hogy miért kell koncentráltnak maradnunk. Senki nem kel fel reggelente arra gondolva, hogy "Na, ma pedig venni fogok egy kis 3-12 szénatomból álló molekulát a kocsimhoz, és boldogan elautózom a munkába." Nem, inkább ezt gondoljuk: "Hú, megint tankolnom kell, a fenébe! Az olajtársaságok teljesen kiszipolyoznak. Folyton emelik az árakat, és még csak nem is tudok róla. Tehetetlen vagyok ellenük!" Pontosan ez történik velünk a benzinkútnál -- és ezért a benzinkutakat direkt úgy tervezik, hogy eloszlassák bosszúságunkat. Megfigyelhették, hogy sok benzinkút, akárcsak ez itt úgy néz ki,mint egy ATM. Beszéltem mérnökökkel. Ennek célja pontosan a bosszúság eloszlatása, mert a feltételezésük szerint jó érzésekkel viszonyulunk az ATM-ekhez. (Nevetés) Ez mutatja, hogy milyen rossz is ez a dolog.

Én azonban úgy gondolom, hogy ennek a reménytelenségérzésnek az oka, hogy a legtöbb amerikai úgy érzi, hogy az olajárakat egy összeesküvés mozgatja, nem pedig a világpiac viharai. És ehhez még hozzáadódik az elfogyasztott mennyiség miatt érzett reménytelenségünk, ami bizonyos fokig érthető is, mivel valójában mi terveztük ezt a rendszert, ahol, ha munkához akarunk jutni, sokkal fontosabb egy működő autó, hogy munkához jussunk, vagy azt megtartsuk, mint egy diploma. És ez egy nagyon perverz helyzet.

De van egy másik perverzitás is abban, ahogy üzemanyagot veszünk, mégpedig az, hogy bármi mással szívesebben foglalkoznánk. Ez itt egy BP benzinkút Los Angeles belvárosában. Teljesen zöld. Maga a megtestesült "zöldség". Most azt gondolhatják: "Miért működne egy ilyen ostoba dolog az okos emberek esetén?" Nos ez azért van, mert amikor üzemanyagot veszünk, akkor teljesen átadjuk magunkat ennek a fajta kognitív disszonanciának. Úgy értem, hogy egyrészt dühösek vagyunk, és valahol máshol szeretnénk lenni. Nem akarunk benzint venni, inkább valami zöld dologgal szeretnénk foglalkozni. És itt saját magunkkal kerülünk ellentmondásba. Tényleg -- és ez mulatságos, mulatságosnak tűnik. De valójában ez az,amiért a "túl az olajon" jelszó működött. Ez az energiapolitikánk egyik lényegi része, amiről nem beszélünk, a felhasznált olajmennyiség csökkentése. Energiafüggetlenségről beszélünk. Hidrogénhajtású kocsikról beszélünk. Még fel nem talált bioüzemanyagokról beszélünk. És hát a kognitív disszonancia erősen jelen van az olajhoz való viszonyunkban, és nagyon fontos ennek az olajszennyezésnek a kezelése szempontjából.

Oké, tehát az olajpolitika tele van morális tartalommal az Egyesült Államokban. Az olajipar olyan, mint egy hatalmas, gigantikus polip, átszövi a műszaki és pénzügyi területeket és minden mást, de mi valójában csak erkölcsi oldalról szemléljük. Ez itt egy korai fotó -- látható, ezek voltak a kőolajforrásaink. A korabeli újságírók, látva ezeket az olajszennyezéseket azt mondták: "Ez egy szennyes iparág." De egyúttal azt is látták, hogy a semmittevő emberek gazdagodnak meg. Ők nem voltak farmerek, ők egyszerűen csak meggazdagodtak a földből feltörő anyagból. Többnyire ők a "Beverly Hillbilly"-k. De kezdetben ezt egy erkölcsileg erősen problémás dolognak tartották, még mielőtt mulatságossá vált volna.

Aztán természetesen ott volt John D. Rockefeller. És John D.-vel az a helyzet, hogy ő elment erre a kaotikus olajipari vadkeletre, és átalakította azt, egy vertikálisan integrált, multinacionális vállalattá. Ez rettenetes volt; látva a Walmart ijesztő üzleti modelljét napjainkban, elképzelhető, milyen volt ez az 1860-as, 70-es években. És valahol itt vannak a gyökerei annak, hogy az olajat mindig valami összeesküvéssel kapcsoljuk össze. De ami valóban elképesztő, az az, hogy Ida Tarbell, az újságíró feltárta Rockefeller dolgait, és elérte a trösztellenes törvények elfogadását. Sok szempontból azonban az összeesküvés érzése továbbra is itt van bennünk. Itt van az egyik dolog, amit Ida Tarbell mondott -- azt mondta, "Olyan vékony az orra, mint a tövis. Nem voltak ajkai. Az apró, színtelen szemei alatt táskák voltak, amikből ráncok indultak ki." (Nevetés) Na jó, tehát ez a fickó még mindig itt van köztünk. (Nevetés) Úgy értem, ez rendkívül átható -- része a DNS-ünknek. Aztán itt van ez a fickó.

Arra gondolhatnak, miért van az, hogy amikor magas az olajár, vagy olajszennyezés történik, ezeket a CEO-kat Washingtonba hívjuk, a nyilvánosság előtt kérdésekkel bombázzuk és igyekszünk megszégyeníteni őket. Körülbelül ezt csináljuk 1974 óta, amikor először kérdeztük tőlük: "Miért van ez a szemérmetlen profit?" Így gyakorlatilag az egész olajipart vonjuk kérdőre ezeken a CEO-kon keresztül. Ezt csináljuk, mint tudják -- morális irányból vizsgáljuk a kérdést, ahelyett, hogy jogi és pénzügyi oldalról közelítenénk. És ezzel nem azt mondom, hogy ezek az emberek nem felelősek a kérdések megválaszolásáért -- csak az állítom, hogy amikor azt vizsgáljuk, hogy ők kapzsi csirkefogók vagy nem, akkor nem azzal foglalkozunk, hogy törvényeket hozzunk, amelyek esetleg megváltoztatnák a működésünk módját, vagy arra törekednénk, hogy csökkentsük a felhasznált olaj mennyiségét és az olajtól való függőségünket. Szerintem ez egyfajta figyelemelterelés. Színháznak azonban tökéletes, és erősen katartikus érzéseket kelt, amint azt múlt héten Önök is láthatták.

A tengeri olajszennyezések tehát politikailag rendkívül felvillanyozók. Ezekre a képekre gondolok -- ez itt a Santa Barbara-i olajömlés. Látták ezeket képeket a madarakról. Ezek nagyon erősen hatnak az emberekre. A Santa Barbara szennyezés nyomán alakult ki 1969-ben a modern környezetvédelmi mozgalom. Ez indította útjára a Föld Napját. Akárcsak a Nemzeti Környezetvédelmi Törvényt, a Levegőtisztasági Törvényt, és a Víztisztasági Törvényt. Egy csomó dolog, ami ebből az időszakból származik. Azt hiszem, fontos egy pillantást vetni ezeknek a madaraknak a képeire, és megérteni, hogy mi is történik velünk. Normálisan itt vagyunk; állunk a benzinkútnál, és reménytelennek érezzük a helyzetet. Nézünk ezekre a képekre és megértjük, az életben először, a szerepünket ebben az ellátási láncban. Mi kapcsoljuk össze az ellátási lánc pontjait. És ekkor megérezzük -- mint választópolgárok, ezt a "heuréka!"-pillanatot. Ezért modom hát, hogy ezeknek az olajszennyeződéseknek a pillanatai olyan fontosak. De ugyanilyen fontos, hogy ne terelje el a figyelmünket a vele járó színház és moralizálás. A probléma lényegét kell megragadnunk.

A két legutóbbi olajszennyezés esetén pontosan az történt, hogy valójában csak a tünetekkel foglalkoztunk. Rendkívül reaktívan viselkedtünk ahelyett, hogy proaktívak lettünk volna. Amit tettünk, nem volt más, mint hogy moratóriumot hirdettünk a keleti és nyugati partok mentén a fúrásokra. Leállítottuk a fúrásokat a védett sarki területeken, de nem csökkentettük az olajfelhasználásunkat. Sőt, tovább növeltük. Az egyetlen dolog, ami a felhasználás valódi csökkenését okozná, az a sokkal magasabb olajár. Amint látható, a saját kitermelésünk csökkent, ahogy a tározóink előregedtek, és kitermelésük drágává vált. A világ tartalékainak mindössze két százalékával rendelkezünk; 65 százalékuk a Perzsa-öbölben található.

Az egyik dolog, ami e miatt történt az, hogy 1969 óta Nigériában, vagyis Nigériának az olajkitermeléssel foglalkozó részén, a deltavidéken -- aminek területe kétszer nagyobb Maryland államnál -- évente többezer olajömlés történik. Én úgy gondolom, hogy mi exportáljuk ezeket az olajömléseket, amikor olyan területekről importálunk olajat, ahol nics meg a szükséges környezetvédelmi szabályozás. Ez azonos mértékű az Exxon Valdez szennyezéssel, minden egyes évben, 1969 óta. Aztán körülnézhetünk az olajömlések körül, mert ezt látjuk itt, de valójában ezek az emberek egy háborús zónában élnek. Évente több ezren halnak meg a harcokban, ezen a Marylandnél kétszer nagyobb területen, és ez mind az olajjal van összefüggésben. Pedig ezek az emberek, ha amerikaiak lennének, akár itt is ülhetnének ebben a teremben. Diplomával rendelkeznek a politikatudomány vagy az üzlet területén, vállakozók. Valójában nem akarnak azzal foglalkozni, amivel foglalkoznak. Ez egy példa azokra az embercsoportokra, akik megfizetik helyettünk az árat.

A másik dolog amit tettünk, miközben tovább növeltük a keresletet az, hogy elkezdtünk "itt a piros, hol a piros"-t játszani a költségekkel. Például elindítottunk egy nagy olajprojektet Csádban, az Exxonnal. Ezért fizetett az amerikai adófizető, a Világbank, és az Exxon. Arrafelé súlyos problémát jelentettek a rablótámadások. Ez 2003-ban történt. Autóban utaztunk ezen a sötét, sötét úton, amikor a zöld ruhás alak előlépett, és arra gondoltam: "Óóó! Itt a vég!" Aztán az Exxon egyenruhás férfi előlépett, és láttuk, hogy minden rendben van. Saját hadseregük van az olajmezők körül. De ezzel egyidőben, a csádi helyzet egyre instabilabbá vált, és ennek az árát nem fizetjük meg a benzinkutaknál. Ezért az adóban fizetünk április 15-én.

Ugyanezt tesszük a Perzsa-öböl őrzésének árával, és a hajózási útvonalak biztosításának árával. Ez 1988. -- két iráni fúrószigetet is bombáztunk ebben az évben. Ez volt a kezdete az USA fokozódó jelenlétének a régióban, aminek nem a kutaknál fizetjük meg az árát. Hanem április 15-én, és ki sem tudjuk számítani a hozzájárulás mértékét. A másik hely, ahol olajfüggőségünk bázisát és növekvő fogyasztásunkat igyekszünk bebiztosítani, az a Mexikói-öböl, amire nem terjed ki a moratórium. Mi történt a Mexikói-öbölben -- ahogy látják, ez itt a Mineral Management diagramja a gáz- és olajkutakról. A terület egy intenzíven iparosított zónává vált. Ehhez a területhez nem kapcsolódnak olyan érzelmeink, mint az északi védett területekhez, bár ez sajnálatos, mert ez egy madárparadicsom. Az Egyesült Államokban vásárolt üzemanyagnak a fele a part menti finomítókból származik, mert a Mexikói-öböl adja finomítói kapacitásunk kb. 50 százalékát, és persze számos tengeri terminált is. Így tehát az öbölbeli emberek lényegében támogatnak bennünket egy kevésbé tiszta környezeten keresztül.

És végül, az amerikai családok is megfizetik az olaj árát. Most egyik oldalról, a kutaknál nem túl magasak az árak, ha figyelembe vesszük az olaj tényleges költségét, viszont másrészt az a tény, hogy az embereknek nincs más közlekedési lehetőségük, azt jelenti, hogy jövedelmük nagy részét arra költik, hogy munkába járjanak, és általában elég lerobbant kocsikban. Ha veszünk valakit, aki 50.000 dollárt keres évente, két gyereke van, három vagy több állása van, annak rengeteget kell ingáznia. Ez az ember többet költ az autójára és üzemanyagra, mint adókra vagy egészségügyre. És ugyanez történik az 50-es percentilisnél, 80.000 körül is. Az üzemanyagköltségek hatalmas terhet jelentenek az amerikai gazdaság számára, akárcsak az egyes családok számára, és rettenetes belegondolni, mi történik, ha az árak tovább emelkednek.

Így hát, amiről beszélni fogok önöknek az az, hogy mit kell most tennünk. Mik a törvények? Mit kell tennünk, hogy továbbra is a lényegre koncentráljunk? Az egyik dolog: távol kell tartanunk magunkat a színháztól. Távol kell maradnunk a moratóriumoktól. Fontos, hogy újra a molekulákra koncentráljunk. A moratóriumok jók, de hangsúlyt az olaj molekuláira kell helyeznünk. Egy másik fontos dolog, amit meg kell tennünk, hogy ne áltassuk magunkat azzal, hogy élhetük egy zöld világban, amíg nem csökkentjük a felhasznált olaj mennyiségét. Az olaj mennyiségének csökkentésére kell koncentrálnunk.

A felső ábra egy sematikus rajz arról, hogy hogyan használja fel az olajat az amerikai gazdaság. Oldalról érkezik be a hasznos anyag, a sötétszürke, a haszontalan rész pedig amit kidobott energiának hívunk, a hulladék, a felső részen látható. Jól látható, hogy a hulladék mennyisége sokkal nagyobb, mint a ténylegesen hasznos rész. A sok közül az egyik tennivalónk, hogy a járműveink üzemanyag-hasznosításának javítása és hatékonyságuk fokozása mellett, a gazdaságot úgy általában is meg kell javítanunk.

Fel kell számolnunk a több üzemanyag felhasználására ösztönző dolgokat. Például van egy biztosítási rendszerünk, amiben valaki, aki évente 20.000 mérföldet vezet, ugyanannyi biztosítást fizet, mint az, aki 3.000-et. Valójában arra ösztönözzük az embereket, hogy vezessenek többet. Vannak módszereink a terjeszkedés jutalmazására -- mindenféle módszerekkel rendelkezünk. Több mobilitási alternatívára van szükségünk. Az üzemanyag árát úgy kell kialakítanunk, hogy jobban tükrözze az olaj valódi költségét. Csökkentenünk kell az olajiparnak nyújtott támogatásokat, amelyek legalább 10 milliárd dollárra rúgnak évente, egy olyan szintre, amivel a középosztály jobb ingázási lehetőségekhez jut. Akár egy hatékonyabb kocsi vásárlása, valamint piacok kialakítása új autók és új üzemanyagok számára, ez az, amit tennünk kéne. Valahogy racionalizálnunk kell ezt az egész dolgot, itt többet is megtudhatnak erről a gondolatról. A neve STRONG, ami a "Közlekedés Biztosítása az Olajszükséglet Fokozatos Csökkentéséért" rövidítése, és ami arra a gondolatra épül, hogy erősnek kell lennünk ahelyett, hogy elveszettnek érezzük magunkat. További részletek a NewAmerica.net oldalon. A lényeg az, hogy kezdünk elmozdulni a benzinkútnál érzett reménytelenségből a cselekvés irányába, és kezdjünk elgondolkodni azon, hogy kik is vagyunk, abban a különleges pillanatban, amikor a kútnál összekapcsoljuk a pontokat.

Jelenleg feltehetően, az olajra kivetett adók jelentik az amerikai politika harmadik korlátját -- a repülésmentes zónát. Én tényleg -- én egyetértek, hogy egy dollár egy gallon olajért valószínűleg túl sok, de azt hiszem, hogy ha az idén három centes galloonkénti árral indulnánk, akkor jövőre hat centnél, utána kilencnél, majd 2020-ra 30 centnél tartanánk, és valóban jelentősen csökkenteni tudnánk gázolajfogyasztásunkat, és egyúttal időt adnánk az embereknek, hogy felkészüljenek, időt, hogy reagáljanak, és egyszerre keresnénk pénzt, és növelnénk a tudatosságunkat. Hadd mutassam be röviden, hogyan is működne a dolog.

Ez egy üzemanyagszámla, mondjuk, egy év múlva. Az első dolog az adók között -- egy adó az erősebb Amerikáért -- 33 cent. Tehát nem vagyunk segítség nélkül a benzinkútnál. A második dolog egyfajta figyelmeztető jelzés, ami nagyon hasonlít arra, amit a cigarettásdobozon látunk. Ez azt mondja: "A Nemzeti Tudományos Akadémia becslése szerint az ön autójában elégetett minden egyes gallon 29 cent egészségügyi költséget okoz." Az rengeteg. És így látható, hogy lényegesen kevesebben fizetünk, mint az egészségügyi költség az adóban. És egyúttal azt is reméljük, hogy elkezdünk bekapcsolódni a nagyobb rendszerbe. És ezzel egyidőben, van egy telefonszám, amin információt kaphatunk az ingázásról, vagy alacsony kamatú autóvásárlási hitelről, vagy bármiről, amire szükségünk lehet a üzemanyag-függőségünk tényleges csökkentéséhez. Ezzel az intézkedéscsomaggal üzemanyag-felhasználásunkat -- vagy olajfelhasználásunkat -- 2020-ig 20 százalékkal csökkenthetjük. Azaz 3 milló hordóval naponta.

Ám ahhoz, hogy ezt megtegyük, feltétlenül emlékeznünk kell arra, hogy mi a szénhidrogén emberei vagyunk. Figyelmünket a molekulákon kell tartanunk, nem engedve, hogy eltérítse a színház, vagy a kognitív disszonancia, amit a zöld lehetőségek megjelenése okoz. Neki kell vágnunk, és el kell indulnunk azon a rögös úton, ami az olajtól és e molekuláktól való függőségünk csökkenéséhez vezet.

Köszönöm.

(Taps)